Nők Lapja nekem

Ahol dolgozom, az egyszerűen gyönyörű. Lassan térdig járunk a falevelekben,a nap pedig még hozzáteszi a maga varázsát. Nem bírok ellenállni a zörgő avarnak, folyton benne kell csatangolnom,és hallgatni a zizegését.

Ez itt az egyik kedvenc helyem. Annyi szín van egy rakáson, hogy szinte lehetetlen befogadni. Szívesen sétálok itt, mikor a fiúkért megyek (akik már csak délig vannak iskolában).
Néhány napja is a látványban gyönyörködtem, mikor a padon egy könyvet vettem észre. Nem akartam hinni a szememnek. Egy 1971- es Nők Lapja évkönyv volt.
Szépen megálltam, nézelődtem, hátha van itt valaki, csak én nem látom. Aztán felvettem, lapozgattam, a szemem sarkából lestem (periférikus látás fejlesztése, hoppá!), rám kiabál- e valaki, hogy egy ilyen értékes, muzeális darabot készülök elcsenni.
Hát nem. Nem jelentkezett senki, én meg bevágtam a táskába, és uzsgyi!
Azóta olvasgatom, és imádom.

Emlékszel ezekre a ruhákra? És az a betűforma, azok a képek, amik voltak ezekben a könyvekben! A lelki segély, ahová az elhanyagolt háziasszonyok írtak tanácsért. Döbbenettel olvastam például, hogy már akkor is ismerték a rákot, tudták, hogy a dohányzás káros az egészségre, és próbáltak is kampányolni. Én teljesen azt gondoltam, hogy ezek az információk a nyolcvanas években kezdtek nyilvánvalóvá válni. Azért hihettem így, mert az én magam akkor hallottam erről..
Én gyerekkoromban mindig féltem. Hogy mitől, az összetett és sok minden benne van, de például emlékszem arra, mikor a hidegháború a tetőfokán volt, és folyton arról volt a beszéd, hogy miképpen pusztul el a föld, ha valami félreértés miatt valaki megnyomja a gombokat, amik az atombombákat fogják indítani. Vagy csak nekem volt ez ekkora probléma? Tudom, hogy folyton ezen agyaltam. Elképzeltem, ahogy elevenen elégek, és a tesóm is, meg mindenki. Őrület volt.
Mikor ez a könyv megjelent, én 1 éves voltam. Gyakorlatilag nem is éltem még, mégis imádom a hetvenes éveket. Ugyanazt az őzike szemet festem magamnak, mint az akkori nők, és a ruhákat, bútorokat is szépnek látom. Különös.

Erre például tisztán emlékszem:

Melinda sampoo!







Legkedvesebb nekem a könyv címlapja:

Elég sokat nézegetem, és felfedeztem, hogy ezen a képen a nőnek vannak kis szarkalábai! Ráadásul a fogsora sem tökéletes! A haját is megkuszálta a szél!
Nem tökéletes!
Hoppáré!
Kérlek szépen, ha ma előveszem az újságokat, nézem a ragyogó címlapokat, akkor az 50 éves celebeken nem látom nyomát a változásnak. Olyanok, mint 30 évvel ezelőtt. Aztán felmegyek az Erzsébet kilátóba tavasszal, és bökdösnek többen: Nézd'a, ott van ezmegaz, én pedig nem ismerem meg az illetőt, mert egy konkrétan lelakott öregasszonyt (bocs tőlük) látok.
Ez jó? Neki biztos, hisz így kevesebb autogramot kérnek tőle.

 Ez a kép szép. Hihető.
Kaptam.

Gyógyuló

A pszichológusom (khm... igen, most van egy ilyen affektálós hajlengetés) azt mondja nekem mindig, hogy szerinte fan tasz ti kus nő vagyok. Jó van na, tudom, hogy ez a dolga, mert neki kell engem erősíteni, de a technikáját akkor is nagyon bírom. Először jól meggyúrja az embert, szépen leomlasztja a védőfalait, aztán bedob egy ilyen csali falatot.
Egy akármilyen hétköznapon ezt a mondatot meg se hallod. Hallod persze, de nem úgy igazából. A füled hallja, belül nem hallod. Csak akkor hallasz ilyeneket, ha ezt is érzed. Különben mosolyintasz, legyintesz, és kész. Mikor azonban az érzések mélyére mész valakivel (amit én speciel nem szoktam csinálni), akkor bejutnak a vékonyodó falak résein ezek a szavak. Elkezded hallani (a szíved hallja), ahogy mondja, hogy légy büszke magadra, mert más ember mindennek a felétől megroppanna, te meg tehetséges, szép, okos, blablabla (igen, ez is az ön!el!nem!fogadás tünete, mikor a saját értékeid fölött így átblablázol) ember vagy. Hogy tanul tőled ő is- ezt mondja. Hmmm... mit is? Furcsa egy eset lehetek, nyilván, hehe. És persze eszedbe sem jut közben, hogy emberként tanul tőled, hanem csak addig jutsz el, hogy mint ESET lehetsz számára érdekes.
Nem baj.
Röpülsz.
És a harag is mintha engedne.
Mintha a nap is sütne, pedig valójában az eső esik.
Eszedbe is jut valami. Ráírsz egy régi ismerősre, aki amúgy meg olyan okos és klassz ember, hogy  nem is mered mérni magad hozzá, mert mindig azt gondolod, hogy mindaz, ami a te fejedből kipattan, az csak valami különös véletlen szerencse lehet, de bezzeg MÁSOK (például ő), ők aztán tényleg tehetségesek. Szóval írsz neki, mert rég beszéltetek, és ahogy megy a szó ide- oda, eszedbe jut valami (persze véletlenül), ami remek ötletnek tűnik. Írod neki, mutatod, mire gondolsz, közben persze biztosítod, hogy nem kell részt vennie benne, nem haragszol, ha nem (mintha már előre a "nem"re készülnél), de nézze meg a témát, mert ő ért ehhez, és ha úgy véli, hogy...Induljunk el együtt!- mondod neki egy nagy levegőt véve. Persze még hozzáteszed (hogy biztosítsd magad egy esetleges elutasítás esetére), hogy nem kell igent mondani, csak ha hisz abban, hogy ez jó ügy. És akkor ő azt mondja- írja: hiszek benned. Érted? Ezt így.
Te, ott a képernyő előtt nem tudod elképzelni, hogy ez a mondat egy ilyen ragyogó- esős napon mekkora adag orvosság.
Én sem tudom elképzelni. Mert azt sem sejtettem, mennyire beteg vagyok.

Csak a nevetés maradt...

Van itt a fejlécben ez a szolgáltatás, amely minden napra véletlenszerűen feldob egy idézetet. Már megfigyeltem, hogy az esetek nagy részében olyan idézet jön, ami éppen passzol a naphoz, az eseményekhez, mindahhoz, ami velem történik. Igen, ez olyan véletlenszerű.
Vagy mégsem.

"Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonika szerûen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?"

(Stephen King)

Az különös legalábbis, hogy már tényleg annyira fáradt vagyok, hogy minden szóra és gondolatra sírnom kell, miközben azért mégsem sírhatok, mert örökké nem sírhat az ember. Nem tud egy igazit sírni, hát szíre szóra kibuggyan belőle egy apró darabja a nagy- nagy fájdalomnak.

Sok- sok egyeztetés után ma jutottam el a beszélgetésre, amiről írtam is már. Na, persze, rólam beszéltünk, de aztán nagyon gyorsan más is lett. A betegség, a fájdalmaim, aztán nyilván a gyerek. Sírtam megint, mert most azt kell siratnom, hogy mennyire boldogtalan is ő, meg hogy sorozatban hallom vissza MOST, hogy tavaly mennyi megalázás, és bántás érte. És én ezt nem tudtam. Nem szóltak a szülők, akiknek a gyerekei elmesélték otthon, nem szólt Bobi sem, én pedig elfojtottam a gyanúmat.
Sírok most mindig, és csak vergődök, hogy valamiképpen kárpótoljam, helyrehozzam a sok szomorúságért, amit át kellett élnie. Persze te azt mondanád, hogy túlfeszülöm a dolgot, ami igaz is- éppen ezért mondom, hogy fáradt vagyok, mert nem tudom már ezt irányítani. Beszélgettünk mindenfélékről, a terveimről, a mentőakciómról, amit tervezek, az ötleteimről, munkáimról...és a gyerekekről.
Meg a betegségről.
Arról, hogy hol a lábam fáj, hol meg a karom, vagy a hátam.
Aztán megint másról.
És sírtam.
De megint nem úgy, ahogy szeretnék, hanem úgy, mikor igyekszel visszanyelni gyorsan, mert abszolut nem alkalmas semmi rá, hogy most itt szabadjára engedd az érzéseidet.
Akkor ő azt mondta: "No, te aztán jó sok terhet cipelsz! Nem csoda, ha fáj már belé mindened.
Teher? Miféle teher?"

Később a nyári gyerekváros miatt bementem az iskolába, ahol rendezni szeretnénk. Egy iskola, amilyenből talán négy van az országban. Egy igazi befogadóiskola a Bobihoz hasonló gyerekeknek. Kis létszámban, erre kiképzett tanárokkal, terápiákkal, elfogadással, szeretettel, beírások nélkül egy teljesen újszerű tanítási módszerrel. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondja nekem az igazgatónő, hogy őneki lesz jövőre egy állása, ahová szeretne engem meghívni. És én meg azt mondtam neki: na, jó, ezen elgondolkodom, de tudd azt, hogy én már soha többé nem fogok úgy tanítani, ahogy azt mások csinálják. Én azt egyetlen gyerekkel sem teszem meg, amit az enyémmel tettek. Hát hogyan akarnál tanítani?- kérdezte ő. Én meg elmeséltem neki. És akkor azt mondta, szeretné nagyon, ha jönnék, és éppen így tanítanék. Csinálna helyet Bobinak is, ott lehetnénk együtt, egész nap. Az egész intézményben 100 gyerek van, a tanárok név szerint ismerik őket. Hétfőre meghívott egy belső továbbképzésre, és óralátogatásokra, hogy tájékozódjak, és érleljem a gondolatot.
Én meg kijöttem, és persze sírtam megint.
Hogy ilyen van.
Hogy talán ez is ilyen iránymutatás nekem, és segítség, hogy végre egy szösszenettel kisebb teher nyomja már a lelkemet.
Persze bőgtem, hát hogyne bőgtem volna...

Küszködés

Fájdalom ide vagy oda, október elsejére be volt írva egy pilisi kirándulás. Ha törik, ha szakad, oda el kell menni. Nem mondom, hogy nem volt kedvem. Kedv az mindig van. Csak féltem attól, hogy majd menet közben mozgásképtelenné válok. Mivel a csoport délután érkezett Dömösre, én hajnalban felraktam a fiúkat a buszra, és otthon múlattam az időt, míg Atibi megérkezett értem. Valamit nagyon jól csinálhattam, mert végül ő ment fel a Rám szakadékba (hogy kíméljen), én pedig a kocsiban maradtam, illetve az íjászfelszerelésre vigyáztam. Majd megpukkadtam mérgemben, ugyanis reggel még ott volt kezemben az Alapozó Terápiás könyv, hogy magammal vigyem, de később leraktam valahová azzal, hogy egy kalandtúrára felesleges ilyesmit vinni. Most aztán ott álltam egyedül a hegy lábánál egy fecni papír, toll, betű nélkül. Egy darabig az autóban heverésztem, majd úgy döntöttem, valameddig mégis bemegyek a szakadékba. A fájdalom így is úgy is eljön, akkor meg minek kímélni magam?
Fotóztam.

Valamikor írtam a fákról, akiket meg szoktam mutatni a gyerekeknek.
A természet olyan szépséges dolgokat produkál! Olyan példamutatásra képes! Ez a fa gyakran eszembe jutott tavasszal, mikor Visegrád környékét letarolta az időjárás. Szinte biztos voltam benne, hogy kimosta a rengeteg eső, és már valahol a többi törmelék között hever felfűrészelve.
Hát nem! Itt van. A gyökerei szabadon ölelik a sziklát, kapaszkodnak, és igyekeznek tápanyaghoz jutni. Levelet bontott, és él.
Nagyon örültem neki, hogy újra láthatom.

Találtam valaki mást is. Mivel tényleg rengeteg fa kifacsarva, majd összevágva végezte, az erdő most teli van korhadó törzsekkel és szabadon álló gyökerekkel. Az élet azonban ott is kisarjad, ahol már nem is hinné az ember. Az akarat, a láthatatlanul keringő energiák bármire képesek. Kérdés persze, hogy bennünk ott vannak- e ezek ez erők, vagy ez az élni akarás csak a gondolkodásra képtelen életek sajátja? Mert ha átlátod a lehetőségeid és a korlátaid, akkor kezdesz azon tűnődni, hogy képes vagy- e megbirkózni egy feladattal, túlélni, újra nekilendülni. Egy fa nem mérlegel, csak élni akar mindenáron. Eszébe sem jut, hogy feladja a küzdelmet.

Mosolyok

A minap egy gimnáziumban voltunk bemutatón. Míg várakoztunk, a falakon régi tablókat nézegettem. Azon méláztam, vajon mi lehet azzal a sok szép, fiatal lánnyal és fiúval, akik 1965- ben, 64- ben, 72- ben, 80- ban érettségiztek. Mosolyognak rám a falakról, rám, aki még nem is éltem, vagy épp csak megszoktam itt, a Földön, mikor ők már érettségiztek. Közben a folyosón fiatalok zsibongtak. Olyanok, akik néhány hónap múlva fognak érettségizni.
Megint az a melankólia kapott el, ami akkor tör rám, mikor az idő múlásán tűnődök. Valahol itt a városban az én arcom is ott figyel a többiek mellett izgatottan, várva a holnapot, mikor majd elkezdődik az "élés".
Szóval így nézelődtem, mikor éppen szemben velem, az osztály fölött, ahová belépni készültem, egy ismerős arc tűnt fel. Egy szépséges lány, hibátlan mosollyal. Mennyire vidám, mennyire igazi a nevetése! Tudod, nem olyan rejtőzködő, kamaszos félmosoly, nem is a kihívó,"már nő vagyok" pillantás, hanem az, mikor őszintén, védtelenül felkínálja valaki az arcát. Belenevet a lencsébe tiszta szívvel. Tényleg gyönyörű.
Tudom, ki ő. Még abból az időből ismerem, mikor én is az érettségire készültem egy másik iskolában. Talán éppen elsétált mellettem csinos, fiatal tanárnőként, míg én a lányokkal a tablót hurcoltam végig a folyosókon. Mikor új fényképészhez mentem, mert nem tetszett az első kép, ami készült. Gondoltam, rossz a beállítás, ezért újat csináltatok. Nem lett jobb az sem. Nem a fényképésszel, hanem az én mosolyommal volt a baj. Az nem tudott ragyogni. Melankolikus, szomorkás és szégyenlős volt.
Talán valaki megáll előtte olykor, abban a másik iskolában, és arra gondol: Milyen különös ez a lány. Vajon mi lehet vele? Tud- e már gyanakvás nélkül ránevetni az emberekre?
Kösz, jól vagyok.

A kendő

A minap betévedtem valamelyik turkálóba. Egyre jobban utálok bármit vásárolni, de ha olyat látok kiplakátolva, hogy minden darab 200 Ft, az azért felkelti a figyelmem. Nyilvánvaló, hogy túl sokat nem várhat az ember ennyi pénzért (konyharuhát vettem 180- ért, akkor milyen ruhára gondolhatok 20 ft- tal többért?), viszont ezúttal két olyan "rongy" azért a kezembe akadt, amiket megpillantva a szívem hevesebben dobogott. Két hosszú muszlinsál, melyek a bokámig képesek lengeni, de úgy a fejemre tekerhetem akár, ahogy az iszlám nők rejtik el a hajukat. Az egyik sál rózsaszínű és mélykék- csodaszép darab. Ahogy a szél néha alákap, a jellegzetes Kis Herceg képet juttatja eszembe. A másik kendő élénk fűzöld, teliszórva apró, ezüstös pöttyökkel.
Mikor megszereztem őket, a kéket rögtön fel is vettem, és belibegtem benne dolgozni. Üldögéltem az asztalnál, s Atibi elmesélte, hogy eszébe jutott neki róla(m) egy film. A főszereplő egy nő, aki szerencsétlen vásárlás- mániás, ezzel együtt persze vicces és tehetséges, és akinek sehogy sem akar bejönni az élet. Egy napon egy zöld sálnak köszönhetően valami kalandba keveredik, s végül (természetesen) megoldódnak a problémái (mer' ez így szokott lenni, hahaha).
Azóta elolvastam a film történetét, és rájöttem, hogy a kendő csak egy kis szelete a történetnek (egy morzsányi momentum, ráadásul mint mondottam, én gyűlölök vásárolni), de akkor jót vigyorogtam azon, hogy milyen érdekes, hogy a táskámban ott a zöld sál is (bár erről akkor még Atibi mit se sejtett). Arra gondoltam, hogy talán tényleg rossz ómen a kendő, talán ő maga a szerencsétlenség szimbóluma. Teljesen abszurd a párhuzam, semmi alapja a történet és a kendő ilyen kapcsolatának, de ez meg mindegy.
Nézegettem, rakosgattam a sálat, végül pár nap múlva mégis felvettem.
Aznap elszakadt az autó ékszíja, s én kora reggel az autópálya szélén várakoztam, míg Atibi értünk jött, hogy bevigyen Kecskemétre. Telefon persze nem volt nálam, mert azt otthon felejtettem, csak a fiaméról tudtam ide- oda szólni, viszont ahhoz a készülékhez nem értek, s a számaim sincsenek benne, tehát gyakorlatilag a külvilágtól elzárva tengődtem. Miután beértünk a városba, és mindenki megfelelően elkésett, dolgoztunk egy picikét, majd megkezdtük az autóm hazavontatását. Beugrottunk Atibi kocsijába, s lám, nem indult. Betoltuk, elgurultunk a szerelőhöz, aki kimondta ítéletét: önindító.
Remek.
Remek, hisz legalább tolásra indul, ergo ha nem állítjuk le, akár örökké mehet. Szerencsésen hazahúztuk az én kocsimat, majd magamhoz vettem a telefont, és visszarobogtunk az irodába. Néhány óra nyugalom következett, ám eddigre a zöld kendő már gúnyolódások, rossz ízű megjegyzések céltáblája lett, én azonban tartottam magam, és kihívva a sorsot magam ellen, szorosabbra húztam a nyakam körül.
A nap lassan véget ért, már csak a fiúkat kellett összeszednem, hogy egy kellemes autóbusszal hazajussunk. Nagy baj már nem lehet. És tényleg nem. Sőt, ha úgy vesszük, az iskolában remek hír vár: Bobit vigyem orvoshoz, mert csúnyán köhög. Nos, ez volt az a pillanat, mikor szép csendesen lehúztam a nyakamból a kendőt, és a táskába csúsztattam. Nem mintha babonás lennék. Nem vagyok az. Csak éppen úgy éreztem, olyan szorosan tekeredik rám, hogy menten megfulladok... de legalábbis elbőgöm magam.

Egység- egész- ség

Furcsa, ahogy idomulok a dolgokhoz néha. Hetek óta dolgozom a jövő évi kirándulásainkon, melyeket egy teljesen új szisztéma szerint építek fel. Ugye, azt mondtam már, hogy egy ideje valami elbűvölő egységet látok a világban. Minden mindennel összefügg, épp ezért ha a természetünk szerint élünk, akkor ebbe az egységbe kell belesimulnunk. Hogy jönnek ide a kirándulások?  Úgy, hogy azt látom, az élményeink is akkor mélyek, ha minden mozzanatuk összefügg. Túl kevésnek találom már azt, ha találomra összerakunk túrát, játékot, látnivalót, és ezeket kiszórjuk a gyerekek elé. Azt keresem mindig, hogy milyen szálra tudom ezeket felfűzni úgy, hogy a gyerekek  lássanak, éljenek, menjenek, keressenek, zenéljenek, alkossanak, és érzékeljék a világ egységét. Ha velünk vannak, szakadjanak el a hétköznapoktól, és a harmadik szemük nyíljon ki.
Úgy érzem, rátaláltam erre az útra, sikerült írnom ilyen programokat, és máris imádom őket. Vajon mit rejthetnek az alábbi címek?
"Így lett az magyarnak dicső fejedelme", "Ej haj Zsubri pajtás, Hogyan tetszik a vándorlás?", "Mibe maradunk? Jön a berekbe?", vagy "Sem erő, sem fortély meg nem félemlít"
Egységeket, témaköröket, hangulatokat akarnak sugallni. Persze, kirándulások vannak mögöttük. Ami a furcsa, hogy mikor gondolkodom rajtuk, mindig visszakanyarodok az ősökhöz. Kikötök a régi hősöknél, daloknál, ruháknál. Azonosulok velük. Most ott tartok a folyamatban, hogy népzenét hallgatok, vagy komolyzenét, és megjelent a fejemben néhány olyan öltözék, ami ehhez a hangulathoz illik. Szóval elhoztam anyától a varrógépet, és most megyek anyagért, mert szükségem van még pár dologra, ami kifejezi mindazt, ami mostanában foglalkoztat. A tűsarkú erre képtelen.
Mert mégis vannak dolgok, melyek nem illenek bele az EGYSÉGBE.

Csodára várunk

Egészen megszédül az a szegény fecske. Ne rázzad már a kezedet annyira, ahogy mutogatsz, mert tényleg megszédül.
Szédül, na, egy kicsit szédül, de akkor is az életét mentettük meg. Most kicsit rossz itt neki, de én legalább nem szorítom, ahogy a gyerek.
Ide jutottunk, hogy már a gyerek is állatgyűjtő lett. Felszedi a földről a madarat, aztán én meg mehetek vele az okmányirodába hadonászni. Ez a nő meg ijedezik, mikor rádöbben, hogy ami az öklöm hajlatából pislog kifelé, az egy igazi, élő, villásfarkú fecske.
Mit akarok vele? Mit? Hát jobbat nem tudok, mint elviszem a Vadasparkba, ahogy télen azt a cinegét. Ott majd tudják, mi legyen vele. Csak addig maradjon életben. Kész csoda lenne, ha kibírná addig. Vadmadár. Megöli a rabság.

Mi az, hogy holnapra tud időpontot adni? Mi az, hogy úgysem készül el 4 nap alatt a személyi? Nem, nem, annak ott kell lenni a gyerek zsebében szombat hajnalban. A gyerek most ugyanis szerelmes, vagy mi, és a barátnőjével jönnének Plitvicére. Igen, oda. Én is ott leszek, persze, nem gondolja tán senki, hogy majd ekkora gyerek csak úgy utazgat külföldre? "Nővel" ráadásul.
 Ezt persze nem mondom el, mert ez magára nem tartozik.
Ezt csak úgy gondolom.
Csak szeretném mondani, hogy mindenki tudja, itt tartunk, ekkora a fiam, hogy már vannak ilyen érzései is.

Most tudtam meg, hogy lesz hely a buszon, azért csak most csináltatom a papírját. Ha tudtam volna hamarabb, akkor nyilván hamarabb jövök. Jó, én értem, hogy az lenne az évszázad csodája, ha mégis megjönne az az igazolvány. Ez nekem már elég ahhoz, hogy belevágjak. Ha csoda kell, akkor nem állunk vesztésre. Nézze csak ezt a madarat! Na, az is csoda, hogy ő él. Agyonüthette volna magát, mikor a földre esett, vagy megehette volna a macska, eltaposhatta volna egy autó, esetleg megtalálhatta volna valaki, aki megölte volna. Mindez megtörténhetett volna ezzel a csöpp madárral, ehelyett az én gyerekem szedte fel az útról, így most hamarosan értő kezekbe kerül. EZ a fiú volt, igen. Csodás, ugye? Na, látja, neki kell kimennie a vízesésekhez. A csodákban nem hisz, a másik világban nem hisz. Dacol, és hitetlen, ettől pedig rettentően nehéz neki. Könnyes szemmel morogja, hogy csodák nincsenek. Én vagyok az anyja, velem dacol, az én hitemmel. Velem, aki TUDOM, hogy vannak csodák. Most tehát töltsük ki azt a papírt, ha lehet, és küldjük el. Adjunk esélyt a csodának, hogy tegye a dolgát.
Rendben, ideszólok, ha sikerül. Köszönet mindenért. Kész csoda, hogy éppen magukkal találkoztam.

Apró csodák (avagy Batman vendégeskedik nálunk)

Jöjjön hát, aminek jönnie kell!  Itt megtekinthető, hogy kiket is találtunk a házunkba fészkelve.

Tudom, hogy védett állat, ehhez mérten egyszerűen csak elhessintettük azt a kb. 30 fős kolóniát, akik a fiam szobájának ablakkeretében tanyáztak. Volt azonban közöttük, aki olyan mélyen aludt- nappal lévén- hogy nem akarta elhagyni a fészket, úgyhogy őt most kicsit magamnál tartom. Ma jönnek haza a fiúk, és szeretném megmutatni nekik, hogyan is néz ki közelről egy igazi denevér. Mert csodaszép ám! Eddig csak a tó fölött cikázva láttuk őket esténként. Ahogy olvasom, szúnyogirtásban verhetetlenek. 1000 szúnyog óránként! Ezt a teljesítményt szerintem semmilyen bio- gyilkos permetszer nem tudja űberelni.
Szomorú vagyok, hogy el kellett őket riasztani. Netes kutakodásomnak köszönhetően azonban felfedeztem, hogy hogyan lehet mesterséges denevérfészket készíteni, így hát most ez a cél. Az ablakok szélét leszigeteltük, a falra pedig készítünk denevér- odukat kárpótlás gyanánt. Hátha felfedezik, megszeretik, és beköltöznek.

Van azért néhány dolog, amit nem értek. Ha az én fogságba esett példányom rovarevő, akkor miért rágcsálta az almát, amit tőlem kapott??? És vajon ő gyerek, vagy felnőtt? És ha gyerek, akkor képes lesz- e majd szabadon jönni- menni, mikor elengedem?
A kérdéseimről pedig az jutott eszembe, hogy milyen rettentő sok kérdés van az életünkben, amikre soha nem keresünk válaszokat. Ezek a denevérek például évek óta itt élnek mellettünk. Ha nem telepedtek volna a házunkba, talán soha nem gondolkoztunk volna azon, hogy tulajdonképpen kik ők, hogyan élnek, mit esznek.  Eddig azt sem tudtam, hogy védettek.

Egy csomó dolgot elfogadunk úgy, ahogy van, és nem firtatjuk az okát, értelmét a létezésüknek. Persze, van ezer más dolgunk, amivel törődni kell, úgyhogy jól is van ez így, mindössze olykor jó szembesülni  azzal, mennyi érdekességet találhatunk egy karnyújtásnyira, ha kinyitjuk a szemünket, és megkeressük a kérdésekre a válaszokat. Mennyivel személyesebbé válik a saját kertünk- házunk, ha tudjuk, kik élnek még ott rajtunk kívül. Ha látjuk, kik ők valójában.
Ezért kell Batmannek maradni még ma estig. Látnia kell a fiúknak, milyen csodák férnek el egy hibás ablakrésben.

Királyfi

Két éve - mióta a tavunk elkészült - minden tavasszal küzdök a békákkal. Nem félek tőlük, nem is találom dermesztőnek, vagy gusztustalannak a testüket, azt viszont nem csipázom, mikor együtt kell fürödnöm az egymillió ivadékukkal.
Mi következik ebből? Minden tavasszal békaszüret van nálunk. Reggel kiszedünk a vízből 6- ot, délre már nyolc pampog a növények között. Kezdik áprilisban a varangyok, május tájékán becsatlakoznak a levelik, akiknek ráadásul olyan ordenáré hang jön ki a torkán, hogy nyitott terasz mellett simán elnyomják a tévét esténként. Gyűjtőládába szedjük őket, és a közeli tóra visszük mindet.
Morgok, zsémbelek állandóan miattuk, de valójában kedvelem ezt a virtust. Ők jönnek, én vadászok. Gólyának képzelem magam, s a jobb kezem a csőr. Lassan kúszok- mászok a parton, vagy lebegek a vízen, majd hirtelen lecsapok, s elmarom őket. 1:0 ide. Ha kések, akkor meglógnak, és a vízitök levelei közül röhögnek a képembe. Nem adom fel, kezdem elölről a vadászatot.
Azt rendszeresen elmondom a nagy békátlanítás közepette, hogy sokkal elégedettebb lennék, ha a békák legbékábbika, a mesebeli királyfi tisztelne meg azzal, hogy ide költözik.

Ki ő?
A békakirály

Miért akarom őt?
Amiért a denevérjeimnek is örülök, vagy a sárgarigóknak, akik hajnalonta itt billegnek a nyárfán. Na, és persze kedvelem a különös rovarokat is, akik olykor meglátogatnak minket.

Már letettem róla, hogy valaha egy "igazi" béka költözik hozzánk. Beletörődtem, hogy nekem csak a békák "alja" jut. Ez van- gondoltam- amíg élek, folyton a varangyokat markolászhatom fürdés közben.
Aztán egy este meghallottam a jellegzetes hangot. Rohantam le a kertbe, hogy kilessem őt, de még sokáig nem láttam. Sőt, miután mr. D. vegyszerezte a vizet az algásodás ellen, fogta magát Béka Úr, és odébbállt. Napokon át hallgatott, majd megszólalt a szomszédék lavórnyi tavacskájában.
Te jó ég!!! Hát ott a nagyobbik fiú egy vadember! Ha az elkapja, ott vége mindennek! Másnap alig vártam, hogy összefussak valamelyik felnőttel a kerítés mellett. Nyilvánvalóan szóltam, hogy adják vissza a békámat. Nem nagyon tiltakozott ez ellen senki (nyilván fellélegeztek, hogy ezúttal nem a csavargó kutyájuk miatt szekálom őket), és valóban, hogy általuk, vagy saját akaratából, de tegnap hazatért a vándor. Épp a vízen ringatóztam, hogy lehűtsem magam a hőségben, mikor észrevettem, hogy a partról figyel. Osontam a fényképezőért, majd csendben visszaereszkedtem a vízbe.
Fantasztikus volt! Egészen közel engedett magához, amire eddig nem volt még példa. Hosszan néztük egymást. A szemei mintha aranyporból lennének összerakva. Hatalmas, izmos, és megfontolt. Nem brekeg ám ész nélkül, mint az eddigi lakóink. Néha szól csak, de én akkor mindig megállok, és felemelt ujjal sikongatok a többieknek: Hallod?! Hallod?! Hát nem gyönyörű?
Senki szerint nem az. Mások szerint semmi extra nincs a jelenlétében. Az emberek azt képzelik, Ő egy "akárki". Egy akármilyen hidegvérű, érzéketlen rovarász.  Pedig tévednek. Én hoztam ide. Én álmodtam, képzeltem, vágytam ide magamnak.
Ő egy igazi, elvarázsolt királyfi, aki most végre előbújt a gyerekkori mesémből, és beköltözött az életembe. Most. Pedig lassan ezer éve, hogy az aranygolyócskám a kútba ejtettem...



Hatásszünet. Még ne olvass tovább, csak elmélkedj az eddigieken...




Most már olvashatsz:


Ps: Köszönet az újabb állandó olvasókért. Nagyon feldob, ha növekszik a szám itt oldalt. :-)

És ami jön:
1, Denevértelepet fedeztünk fel a ház felújítása közben. A KEZEMBEN TARTOTTAM egy igazi, csodás kis élőlényt! Van fotó is.

2, Remek mókát találtam ki péntek estére. Busszal mentünk Kecskemétre megnézni az Eredet- et. Megállapítást nyer, hogy Leonardo egyre jobb, ergo az évek szaporodása vonzóbbá teszi a férfiakat. Talán minket, nőket is? A film tényleg nagyon jó! Éjjeli csatangolás a városban, majd túlélő túra mr. D.- vel. Vajon hazaértünk- e épségben jármű nélkül? Van fotó is.

Jó hír

A strandon hasaltam, és a telefont forgattam a kezemben.
- Azt akarom, hogy hívjon fel valaki.
- Ki? Minek? (Ez Atibi itt.)
- Mert szükségem van egy jó hírre.
Kettő perc múlva megszólalt a készülék. Mr. D. hívott. Kapott egy értesítést a földhivataltól, melyből kiderült, hogy van egy nagy földünk valahol a város mellett. Nagy, nagy föld.

Márpedig

Lassan elhiszem, hogy az emberek szeretnek engem. Vagy az Élet szeret engem. Vagy azért történnek jó dolgok, mert azokat AKAROM magam köré. Vagy azokat látom meg.
Amúgy nem ám... szoktam sajnálni magam, meg depressziózni, de ezekre kár a szót vesztegetni. Úgy igaz, ahogy Atibi mondja: szerencsés vagyok.
Például elmegyek virágot venni, mert ugye folyamatos átalakítás alatt áll a kert, ráadásul állandóan van itt valaki, mert ez most olyan kertipartis nyár lett, ezért hát egy napon eszembe jut, hogy több év után végre újra hozzak ilyen egynyári apróságokat. Bemegyek a kertészetbe, mondom a nőnek, hogy mi bajom. Összerakok 5- 6 kis gazat, nem sokat, mert valójában sajnálom rá a pénzt. Őszre úgyis halottak, a pénz meg mindig kell valami másra.Van azért erre is egy kevés. Nem lehet folyton spórolni. Belefárad az ember az állandó odafigyelésbe. A kukacoskodásba.
Már éppen indulnék, mikor utánam szól a virágos hölgy, hogy adna még növényeket, ha nem sért meg velük. Lassan vége a szezonnak, talán már el sem tudja adni őket, hát vigyek, amennyit nem szégyellek- ezzel védi magát. Jelzi, hogy nem tolakodni akar, csak a kukától félti a virágait. Muskátlit, fuxiát, petúniát, napvirágot, meg még a jó ég tudja, mit szed össze. Két nagy ládát tömünk meg, és én távozom.  Ültetek, rámolok, a kertem pedig virágban úszik (majd lesznek fotók).

Aztán a tábor negyedik napján (majd beszámoló is lesz) elmentünk strandra. Rengeteg ember volt ott, mert ez egy felkapott hely. Menő strand.
/Mondtam már, hogy egyre jobban utálom a strandot? Már ott el van cseszve ez a strand- project, hogy le kell vetkőzni. Ráadásul mindezt egy rakás ember előtt. Fényes nappal./
Kivédhetetlen volt az ügy, ezért hétfő óta treníroztam magam a Hernád áttörésénél, hogy csütörtökre készen álljak. Mit nekem 30 méterrel a szakadék fölött vigyázni a mások gyerekére (meg a sajátomra), mikor pár nap múlva tömeges meztelenkedésen kell részt vennem???
Reggel mentünk, este jöttünk- ilyen strand volt. Vittem négy gyerkőcöt, Atibi is négyet. Bezártam a kocsi ajtaját, majd kinyitottam. Újra bezártam, de akkor is valaki valamit bent felejtett az ülésen, hát újra kinyitottam, becsuktam, aztán végre elindultunk befelé. Egy teljes napot visongtunk, pancsoltunk, végül este az autó mellett állva túrni kezdtem a kulcs után. Persze, hogy nem volt ott. Se itt, se ott. A gyerekek álltak,  vártak, mert NEM HITTÉK EL, hogy ez megtörténhet. Én viszont tudtam, hogy igen.Újra elveszett a kulcsom. Volt már ilyen. Ismerem ezt a helyzetet. Igaz, a házunktól 70 km- re még nem esett meg velem. Végül berohantam a pénztárhoz, hogy érdeklődjek, bízva a csodában, hogy mégsem lesz rossz vége a történetnek. Mélyen bennem a jól ismert nyugalom, a tudat, hogy nem lehet baj. És mi történik? A kulcs ott van leadva a portán, mellette kis cetlire felírva a rendszám. Valaki megtalálta az ülésen, kivette, az autó ajtaját bezárta, és a kulcsot bevitte. Nem tudni, ki volt, de legyen áldott  minden lépése (ennyit tehetek érte).

Ilyenek vannak. Közben persze elvesznek dolgok, összecsípnek a szúnyogok, és kétszer visszamegyek a nagy Sales programra, mert sajnálom magamtól azt a több hete kinézett ejtett fenekű nadrágot, amit most féláron megvehetnék. Csodálom az embereket. Kedvelnek, és jót tesznek velem. Kapok mindenféle ajándékokat, vagy csak visszakapom azt, ami az enyém. Számít egy nadrág, ha ilyen szép történeteim vannak? A stranddal is megbékélek, és dacosan mondom magamnak: Barátocskám! Ez a test 3 fiút hordott ki, és táplált. Bármikor felvisz téged a legmagasabb sziklára, úszik akár egy kilómétert is, tűr hideget, meleget, és próbál megfelelni neked. Ezt tudnod kell mindig. Tiszteletre méltó ez a test itt, amiben élsz. Ideje megbékélni vele.

Ui: Mellesleg azok ott mi vagyunk a sziklákon.

Mindenféle

Sok mindent el tudok fogadni, de hogy valaki iszonyodjon a madaraktól (így mondja: iszonyodom a madaraktól), azt egyáltalán nem. Olyankor gyanakszom, hogy hazudik, vagy képzelődik, hisztis, vagy elmebeteg.
Mert ilyen nincs!
Még nem szoktam meg, hogy TÉNYLEG mindenféle van.

"...Az eget, s a világot"

Tényleg úgy gondolom, az, hogy hol élünk, hol töltjük a mindennapjainkat, befolyásolja, milyen emberré válunk. Szerintem egy olyan helyen, amelynek különleges atmoszférája van, BIZTOSAN jobb emberek élnek, mint más, teljesen hétköznapi városokban.
Van egy történetem még nagyon régről, amit már százszor elmeséltem az embereknek, de hiába... újra és újra eszembe jut. Közel 15 éve, hogy kirándulni voltam Egerben az iskolai tantestületünkkel. Elcsigázva a hőségtől sétáltam két kollégámmal a belvárosban, mikor megpillantottam egy templomot. Mostanság már úgy emlékeztem rá, hogy magasra kellett mennem lépcsőkön, és a templom fehér volt. Lényeg, hogy az ajtaja nyitva állt, én hívtam a többieket, hogy menjünk be, de ők nem akartak. Egyedül léptem egy pompázatos terembe. Valami elképesztően gyönyörű volt, emellett hűvös és nyugalmas. Leültem a padba, és élveztem a kinti forróság utáni majdnem hideget. Néhány perc múlva, teljesen váratlanul megszólalt a templom orgonája. Bachot játszott.
Elképesztő, egyben megsemmisítő élmény volt. Sírtam, és arra gondoltam, hogy minden "hitetlent" ide kellene hozni, hogy megérezzék, az Isten így vagy úgy, de igenis létezik. Vannak helyek, ahol létezik. Azóta is hordom magamban ezt az emléket, és olykor felidézem, ha emlékezni akarok rá, milyen az, mikor Ő egészen közel van hozzánk.
A napokban újra jártam Egerben, ezúttal egy csapat kisgyerekkel. Amíg az utcákat róttuk, végig azon gondolkodtam, milyen csodás lehet itt élni, ahol minden egyes kő arra figyelmeztet, az ember képes önmagát felülmúlni, képes hőssé válni, becsületes, önfeláldozó tud lenni... ha akar. Nagyon meleg volt, mikor a Minorita templom előtt sétáltunk el. Az ajtó nyitva állt, és hirtelen úgy éreztem, ide be kell mennünk. Ahogy beléptünk, a gyerekek elcsendesedtek, némán sétálgattak a falak mentén, igazi, szent áhítatban. Gyönyörű volt, hihetetlen! Igen, pontosan azt éreztem, amit csak nagyon ritkán életemben: hogy az Isten ott van velünk. Kiszakadtunk a világból, a saját kirándulásunkból. Minden távolivá vált, és az, amit belül éreztem, felemelő, szent nyugalom volt. Sírtam, hát persze. Később felnéztem a hátam mögé, és akkor felismertem a templom orgonáját. Beugrott a régi kép, amely már meglehetősen torzan élt a fejemben, hisz nincsen lépcsősor a Minorita templom előtt, nem fehérek a falak, semmi nem úgy maradt meg bennem, ahogy régen láttam. Csak az érzés volt ugyanaz. És az orgona. Ez volt az az orgona, amely akkor Bachot játszott nekem.

Igen, vannak helyek, ahol az Isten jelen van. Van olyan is, ahol a természet mutatja meg magát úgy, ahogy sehol másutt. Van, ahol hősök szellemei suttognak a fülünkbe, és van, ahol egyszerűen saját múltunk köszön ránk. Ezektől az élményektől jobbá válunk, mert eltépnek minket gyengeségeinktől, hibáinktól, hitetlenségünktől, kételyeinktől, tétovaságainktól. Azt mutatják meg, legbelül milyenek vagyunk,  milyenek lehetünk, mi mindenre képes az Ember.
Aki nincs egyedül.

.

Férfias játékok

Nem tudom, ki találta ki azt a hülyeséget (és MIÉRT???), hogy a hímneműek csak akkor őrizhetik meg nemi identitásukat, ha minden körülmények között állva pisilhetnek. Tudom, hogy vannak hagyományok, és férfias játékok a szerszámot illetően. Egyértelmű, hogy  a kamaszkor hajnalán minden kispasi átesik a célba pisilésen, meg a "kinek hord messzebbre" játékon, és akkor még nem szóltam az egyéb, számomra hihetetlenül gyermeteg pénisz- fétisiszta játékokról. Ismereteimet félretéve most mégis felteszem a kérdést: A szürke, egyszerű hétköznapokon miért nem lehet leülni a szaniterre, könyörgöm??? Miért érzik úgy családom hímtagjai (úgy értem hím tagjai), mintha kasztrálni akarnám őket a javaslatommal? És miért alantasabb az én vágyam, hogy száraz peremre üljek, mint az évezredek óta megkövesedett "mindent összelocsolok csakazértis" szokás??? És miért én vagyok (már megint) a kötekedős "neked semmi sem tetszik" házisárkány, ha erről papolok?
Megelégeltem. A peremet is, a nedves szőnyeget is. Mindezt így együtt, és kiírtam a bejárathoz: Intelligens férfi ülve pisil. Ez nem b...szogatás, ugye? Ez amolyan finom célzás, hogy mindenki eldönthesse, hová akar tartozni: a kultúráltakhoz, akik elfogadják, hogy nem ezen múlik a férfiasságuk, vagy az önzőkhöz, akik csak úgy érzik jól magukat, ha a mellettük élő nő rendszeresen az ő területjelző anyagukat takarítja.
Nos, a papír azóta is lengedez a wc ajtaján, s a fiúk néha jót nevetnek rajta (marhára komolyan vagyok véve). Persze azért mindenki esküdözik, hogy mostantól BIZTOSAN kímélve leszek a vizes karimáktól. Ők leülnek, higgyem csak el (és ne nyitogassak folyton rájuk vizslató szemekkel).
Nos, én hiszek, s valóban, eddig úgy tűnik, működik a dolog. Karima rendben. Már csak azt kell kiderítenem, vajon a szőnyeg mivel (és miért) van lucskosra áztatva.

Készülődünk

Emlékszem, hogy már nyolcadikban festette a szeme alját egy fekete ceruzával, és csodás rajzokat készített papírra is. Egyszer én is ültem neki modellt, mikor a művészképzőbe készült, és a fölvételire gyúrt. Nem hasonlított rám egyáltalán a kép, de szép volt. Most kiállításai vannak Pesten.
Emlékszem arra a mozdulatra is, ahogy félig hátra fordulok, és bosszankodok az állandó röhögése miatt. Azt gondolom, tanulna inkább a hülye, ahelyett, hogy rosszalkodik állandóan. Nem lesz belőle így semmi, csak egy nagy nulla, egy kukázós senki... Tudom, hogy most a fél város tőle veszi az autóját, vagy nála javíttatja. Full gazdag, boldog, elégedett, és ő az, aki leginkább erőltette a találkozót. Miért is? Hisz olyan kitaszított volt...Miért akar látni minket? És miért emlékszik mindenre, mikor én alig valamire?
És ő, akinek gatyamadzaggal volt a szemüvege a fejére gumizva, hogy el ne hagyja? Jól tanult, választékosan beszélt, és orvosnak készült. Még az egyetemen elütötte egy busz, ő pedig hónapokig kómában feküdt. Mikor felébredt, még a saját nevére sem emlékezett. Újra megtanult beszélni, írni, és persze az egyetemet is... orvos lett mégis.
Meg ő, akivel egyfelé laktunk, csak ő kint a város szélén a tanyavilágban. Jártunk együtt hazafelé, de én nem kedveltem. Hazudós volt, meg olyan sumák- féle, ha jól emlékszem, ha nem keverem valakivel, nem tudom... olyan rég volt, mintha nem is az én életem lett volna. Most 4 nyelven beszél, légikísérő, és gyönyörű, magabiztos. Ő lenne az tényleg?
Vagy ő, aki az osztály vezére volt. Leghamarabb volt fiúja, és olyan szabadon nevelték. Most egy pult mögött ücsörög, és fogadja a reklamációkat. Még csak nem is válaszolt a leveleimre...
Jaj, vagy ő, aki a legjobb tanuló volt! Biológia volt a kedvence... azt hiszem, biológus kutatónak készült. Egyszer megműtötték a vakbelét, és amíg otthon lábadozott, a szomszédjukban tűz ütött ki. Ő a friss sebével átmászott az erkélyükről a szomszédba (kilencedik emelet), és kimentette a gyerekeket. 13 éves volt. Megírta egy csomó újság, bizony ám... én csodáltam, tiszteltem, irigyeltem, hogy mikre képes. 4 gyereke van, és Münchenből utazik ide, hogy lásson minket.
Néhány óra múlva indul... Vajon mi lett belőle(m), (lünk), (letek)?

Vakmerő

Van abban valami önpusztító, és önmagát nem kímélő vakmerőség, mikor valami olyasmit ken az ember a hajára, ami előtte nem sokkal lemarta az ujjlenyomatát a kezéről...

Hallgatni arany?

Igazán azt sem tudtam, hogy ki is ő valójában. Csak azt tudtam, hogy szerkeszti a lapot, és azt mondta, irkáljak neki. Jól meg akart ijeszteni azzal, hogy ő nagyon kritikus. Majd lehet, hogy jól megmondja a véleményét. Nem baj, nem bírom a kritikát, mondjad csak.
Nem mondott semmit, csak közölte az írásom, és kért még.
Azért jó lett volna, ha mond valami. De hallgattam, nem kérdeztem semmit.
Most, a negyedik cikkem után azt mondta, számít rám, mert szereti az írásaimat.
Végre mondott valamit. Valami odavágós kritikát.
Nahát. Örülünk ennek, nemdebár?
Furcsa az élet, akárhogy nézem. Néha semmiségeken múlik, hogy mi lesz a következő lépés. Azt hisszük, nem is számít valami, aztán éppen az fordít minket egy új irányba. Mondjuk, kimész egy kiállításra, adsz egy interjút, segítesz valakinek, és megjegyzed, hogy grafomán vagy. Tépelődsz előtte, mert nem akarsz nyomulni, de közben az is eszedbe jut, hogy ha hallgatsz, lehet, hogy az egyetlen esélyed veszíted, hogy a közelébe kerülj valaminek, amire vágysz. Ezért szép halkan szólsz inkább, és ettől elindul valami.

Milyen kevésen múlik... És hányszor nem szóltam régebben embereknek... Hány lehetőséget vesztegettem el, csak azért, mert hallgattam?

Mindenkit a maga helyén...

Végre elindult a szezon. Megvolt az első kirándulásunk- a kedvencem, fent a Pilisben. Rájöttem, hogy ehhez képest érdektelen, ha megcsinálunk egy kutyakiállítást, vagy egy bálat... Nem annyira vonzanak ezek a dolgok, mert NEM SZERETEK felnőttekkel dolgozni. Ha egy felnőttnek adunk programot, az általában arról szól, hogy a hibákat veszik sorra. Mindig van egy sznob, egy rosszindulatú, egy kihúzós a csapatban, és mikor vége van, soha nincs bennem ez a kellemes megelégedettség, amit ilyenkor érzek, ha gyerekeket kirándultatok.
Önző hozzáállás, ugyebár.
Muszáj ilyennek lennem, mert mindig tökéletesre akarom csinálni. Látni akarom az örömöt az arcukon, tudni akarom, hogy kaptak valamit tőlünk az együtt töltött nap alatt. Ez inspirál abban, hogy újra és újra nekiszaladjak a kihívásoknak. Szóval ha meggondolom, ez az egész lózung arról, hogy mennyire csodás egy csapat gyereket elvarázsolni, boldoggá tenni, mind csak MESE. Engem tesz boldoggá az örömük. Szükségem van a sikerre, hogy tudjam, ki vagyok.

Jó, hát sikerült. Ez a program nagyon menő, mindig odavannak érte a kölykök. Ha van egy túra, ami önmagában is gyönyörű, és azt még megtűzzük feladatokkal, versennyel, kupával- hát az ütős.
Azt hiszem, ezzel az évvel már nem lesz túl sok gondunk. Azt hiszem, ha előre tekintek, valami olyasmit mondhatok: Lesz annyi lehetőség, hogy csak győzzük majd. Ott van mindjárt a jövő hét... Egy Kilátó- túra a Budai hegyekbe. Mikor elkezdtük kiajánlani, nem sok reményt fűztünk hozzá. Mindenki tavasszal kirándul, az ősz csak próbálkozás arra nézve, hogy hátha akad néhány "elvetemült" pedagógus, aki mozdul ilyenkor is. Kérlek szépen, eddig három busz állt föl, és még van egy iskola, amelyik önmagában kettőt beígért jövő hét elejére.
5 busz egyetlen szombaton! Aggódom. Pedig örülnöm kellene annak, hogy mikor bemegyünk egy iskolába, akkor úgy fogadnak: Jaj, hát ti vagytok azok? Akkor megyünk!

Aggódom, mert nincs emberünk. Márpedig azt is láttam tegnap, hogy gyerekekkel lenni nem olyan egyszerű, ahogy én azt gondolom, érzem. Nem olyan egyszerű olyan embert találni, aki be tud helyezkedni egy ilyen szituációba. Az emberek egy része sokkot kap attól, hogy velük legyen. Inkább telefonál százszor, elintéz bármit, de ennyi kiskorú megfojtja. Ehhez a munkához gátlástalanság, humorérzék, és egy nagy adag szenvedély kell. Ezek nélkül hamis az egész. De hol vannak azok, akikben ez megvan? Ráadásul, ha megtalálod őket, akkor előbb- utóbb rá kell jönnöd, hogy valami hibádzik velük is... Mondjuk az illető elfelejti, hogy hová tette a sorompó kulcsát, ami kinyitja a Hegy kapuját. Áll a két busz, míg ő veszettül kutat a táskákban, mert emlékszik tisztán, hogy mikor odaadta a belépési engedélyeket a sofőröknek, akkor a kulcs még ott volt a kezében. Utána viszont csak lila köd, és gyerekarcok vannak előtte. A kulcsot nem látja. Végül azért előkerül, mr. Darcy, és Atibi összenéz: Nem lett volna szabad odaadni neki- ezt gondolják. És de tényleg, na! Mindenkit a maga helyén kell kezelni, hogy tökéletesen működjék (működjek)!

Lépcsők

Az irodában egy hete nem működik a lift. Nagy felújítás van, így hát lépcsőzik mindenki. Mi a kilencediken "lakunk", ami azt jelenti, hogy naponta minimum egyszer- de Lola miatt inkább háromszor- mászom meg ezt a távolságot.
Ki volt írva előre az akció, úgyhogy készültünk rá lelkileg, sőt, még az is szóba került, hogy esetleg szabadságot rendel el Atibi... Egyszerűen kihagyjuk a lifttelenséget, a gyaloglást, hegymászást, lihegést, de végül dolgoztunk tovább.
Féltem a hétfőtől. Mi lesz, ha túlságosan megizzadok, vagy a szívem félreüt, vagy görcsöt kap a lábam?
Reggel aztán nekiindultam. Sportos időszakaimból tudom, hogy ilyen esetben fontos a rendezett mozgás és az egyenletes légzés... akkor sokáig lehet bírni levegővel a legnehezebb strapát is. Mentem felfelé: lépcső, forduló, lépcső, forduló, lépcső, forduló.
Végtelennek tűnt a 9 emelet.
Végül az ajtó előtt kifújtam magam, és örömmel állapítottam meg, hogy mégsem vagyok annyira lestrapálva, mint gondoltam. Könnyedén... majdnem könnyedén gyűrtem le a magasságot (pontosabban: sikerült életben maradnom).
Jöttek a napok sorjában, én mentem fel, mentem le, aztán ma feltűnt, hogy sokkal hamarabb értem az ajtóba, minthogy elfáradtam volna. Egyszerűen csak ott voltam minden nehézség nélkül. 10- 15 felmenet, és már meg se kottyan az a pár emelet.
Ilyen gyorsan hozzá lehet szokni? Ennyire könnyedén alkalmazkodik a test a terheléshez? Képzeletemben már látom a duzzadó izmaimat, az újra kerek popsit, kemény combokat, amiket ebben az egy hétben szedek össze észrevétlenül.
Jó a lépcső!
A lépcső remek!
Szeretjük a lépcsőt!
Lépcső kell!
De jaj! Hétfőtől újra működik a lift. És már sejtem, mi lesz akkor: Majd beszállok, és suhanok benne gyorsan, egyszerűen. Közben utálni fogom magam, mert hiszem, hogy a lépcső SOKKAL JOBB.
Akkor meg miért? Miért fogom újra a liftet hívni?
Miért választjuk mindig a könnyebb utat, ha tudjuk, hogy csak a nehezebb erősít meg?