Próbáltam cikkeket olvasni a szadizmus, és az állatkínzás pszichológiájáról, de egyelőre semmit sem találtam. Ellenben az állatok homoszexualitása, valamint történetek bizonyos kutyák érzelmi viselkedéséről órákra lekötött. Igaz, munka, mégis elszórakoztat, és eszembe jut róla, miféle érzelmi (igenis, érzelmi) változásokon megy keresztül mostanság Lolo kutya, aki egyébként Muci. Megjegyzem, nekem mindenki Muci, akivel valamelyest érzelmi kontaktust tartok fenn. Tehát együtt élek négy Mucival, és most már a kutya is Muci lett, kivéve, mikor Pista, vagy Csuri, vagy Nünüke. Ért mindre, semmi gond ezzel, az a lényeg itt, hogy halljon hangot, kapjon simit. Azt is mondhatnám akár, hogy rántott csirke, ez sem okozna sértődést neki, ha mellé kedvesen nézek. Azt is megfejtettem, mi az oka ennek a mélységes alázatnak, amely munkál benne, és ami a nevelését lényegesen megkönnyíti, de nekem mégis szomorú, szánalmas, és nehezen érthető. Szóval, látva Mucit, egyik ismerősünk szintén pinscher után kezdett áhítozni, s mr. D. el is juttatta ahhoz a fiúhoz, akitől a mi kutyánk származik. Ő pedig boldogan markolta fel MuciLolo élettársát, egy hasonló korú másik lánykát. El is jöttek hozzánk látogatóba, és rögvest ki is derült, hogy elmúlt életében nem az ember volt, aki őt elnyomta, és félelemben tartotta, hanem éppenséggel ez a kis vérmes, bátor ebnő. Ezért persze nem kell őrá haragudni, hisz mint tudjuk, a kutyák élete más szabályok szerint zajlik, mint a miénk, és hát Gü Lüke se merő gonoszságból uralta Lolot, mindössze a falka működtetése volt a cél.
Eszembe jutott az is hogy anno, a baleset után egyetlen vékony érzelmi szálon múlt, hogy kettőjük közül éppen Lolot emeltem fel (majdnem mindegy volt, kit hozok). Belőle éreztem valamit, vagy talán ő hasonlított inkább az elveszítettre. Ő jött, és láttuk, hogy egészen más lelkű, mint akit pótolt. Megszoktam, megszerettem, talán kissé túlzó módon vigyázok rá (irtózok az autóktól), most pedig láthattam, milyen dresszír alatt volt tartva kutyatársa által egészen eddig. Nem csodálom, hogy meghúzza magát. Hozzáteszem (hogy örüljél te is) már azért sokat változott a helyzet. Az igazi döbbenet pedig hétvégén jött el, mikor a szélesre tárt teraszajtó előtt ülve meghallotta a környék kutyáinak hangoskodását. Nézzed csak!
Na? Kutya, vagy nem kutya?
A videó végén az a mérhetetlen imádat látszik, ami miatt sem fotózni, sem videózni nem lehet, ugyanis ha bekerülök a látómezőjébe, azonnal próbál egy kis cirókát kivívni. Kap is, persze. Muszáj szeretni, hisz annyira vágyik rá. Vágyik, igen... Lehet, hogy nem emberi érzésekkel, de valahogy mégis, erről most meg lettem győzve. És kutathatom én a szadizmus, a szívtelenség pszichológiáját, lehet a tettek mögött egy szánni való, beteg lélek, vagy egy csúf gyerekkor, lehet ezen agyalgatni. Mindez a "megértés" ott hullik szét, ahol egy ilyen kiszolgáltatott, szeretetre éhes kis lény számon tartva, az ember tudtával, illetve az ember által szenved. Akkor csak egy jó vastag dorong kellene, hogy az ember (egy másik ember) rendet tegyen. Az egy jó állatvédelmi törvény lenne. Amíg meg ilyen nincs, addig megyek, írok pár cikket, és teszek egy kört a állatvédelmi őrszolgálattal. Áh, imádom a munkámat!(Milyen kár, hogy a srácok letiltottak a dorongról)!
Most már kész vagyok teljesen. Mire eldöntöttem, hogy nem oltatunk, kiderült, hogy teljesen jó az oltóanyag, ráadásul a járvány tényleg itt van. Most meg már hiába mennék, mert mikorra hatni kezd, úgyis mindegy. Tiszta őrület! A legeslegbosszantóbb az egészben, hogy olyan országban élek, ahol egy ilyen helyzetben már nem tudok bízni abban, amit mondanak. Hogy rögtön arra gondolok, hogy egy újabb hisztériakeltésről van szó, mert valakik valamit biztosan el akarnak adni, vagy el akarják terelni a figyelmem más problémákról addig, míg az influenzán agyalok. Tépelődök, variálok, döntök, aztán megbánom. Összeesküvés elméletet gyártok? Igen. De talán pont annak köszönhetően, hogy ilyen világban élek. Néha szeretnék "birka" lenni. Ártatlanul hinni abban, hogy ők tudják, és jót akarnak. Hogy nem vacak az anyag, nem higanyos, és a kór tényleg olyan veszélyes, mint mondják. Odamenni, oltatni, HINNI! Mint egy birka. Nem gondolkodni még ezen is. Elvégre van énnekem min gondolkodni enélkül is. Ráadásul náthás vagyok, a fiamnak megy a hasa, és mr. Darcynak is fura színe van. Jajaj, ezt elk...tam, de nagyon! Mer' egy ilyen böszme országban élek, ahol semmi nem az, aminek látszik. Azér'!
Gyakran eszembe jut, mikor ilyen- olyan igazságtalanságok zajlanak az országban, hogy vajon minek kellene történni ahhoz, hogy az emberek egyszer azt mondják, most akkor már legyen vége. Elég volt. Sose hittem volna, hogy ez a forradalomközeli állapot majd éppen két rádiócsatorna miatt fog elkövetkezni. Teli van az iwiw üzenőfala a tiltakozásokkal, aláírásgyűjtés folyik, könnyes tévériport hegyek magasodnak... Az ország összeomlott.
Unom már. Ezért - bár nem profilom - elmondom, mit gondolok erről. Sláger rádiót már ezer éve nem hallgatok, mivel anno két hét elég volt, hogy a repertoárjukat megismerjem, és megunjam. Balázsékról az utóbbi időben szoktam le, miután a Pirítós lassan egyébről sem szól, mint házi feladat megoldásról, reggeli ébresztőről, nemek harcáról, nap hallgatójáról, és az ő folyamatos röhögéseikről. Zene már alig van. Ha van, azt ugyanúgy rogyásig ismerem, mint a Slágerest, ráadásul a két fő favoritot, az Irigy hónaljmigyet, és Király Lindát annyira utálom, hogy hányva menekülök, ha meghallom őket. Ezt jelenti nekem ez a két csatorna. Ezzel együtt bárhová bemegyek, mindenütt ők szólnak, így akkor is hallgatnom kell, ha nem akarom. Hogy én mit hallgatok szívesen, az más kérdés. Csak úgy kérdezem: Hol van az kőbe vésve, hogy most már örök időkig Danubiust, és Slágert kell hallgatni? Őnekik volt egy véges szerződésük, most meg egy pályázatot írtak ki, amit valaki más nyert meg. És akkor mi van? Nem volt még úgy senki, hogy valahol, valamikor azért nem kapott lehetőséget, mert egyesek bele voltak betonozva pozíciókba, helyzetekbe? És az jó volt úgy? Verseny van, kész. Most valaki mások jönnek, és állítom, fél év múlva már el is felejtjük ezt a két csatornát... Illetve nem, mert fejemet teszem rá, hogy a két stábnak már meg is van a helye, hogy hol folytatják (mert vannak, akik be vannak betonozva, és még akkor is kapnak lehetőséget, mikor látszólag elvesztik a lehetőségeiket). Tudod mit? Én kíváncsian várom az újat, mert még nem tudhatjuk, hogy az milyen lesz. Lehet, hogy jobb lesz. Rengeteg olyan kis adó van, akik nagyon jók, csak nincsenek lehetőségeik. Ott van pölö az én kedvencem (ez itten reklám), a Jazzy, amit itthon, a házunkban csak PC- ről tudok hallgatni, mivel egy olyan hullámhosszon kénytelen sugározni, amit egy nagyobb fa már könnyedén kitakar. Isteni zenék mennek, és ha néha szólnak hozzád, az a pár mondat mindig olyan, amibe (jééé, micsoda újdonság!) némi kultúra is szorult. Gyanítom, ha ők kapnának hasonló kondíciókat, mint a kereskedelmik, százszorosan igényesebb műsorokat készítenének, mint amiket most hallunk a siratott csatornákon. Verseny van, kérem szépen. Pályázunk, nyerünk, vagy veszítünk. A világ változik, és talán lassan tudomásul vesszük, hogy a beton sem örök. Ha valamit elérünk, az nem szól örökre. Egy rádió sem szól örökre.
Azért jók az ilyen népi összejövetek, mert ilyenkor aztán az emberek tényleg beszélgetnek egymással. Volt régen Falunap, most meg Városnap(ok) van. Kimegyünk, és zsibogunk, megbámuljuk egymást, vagy a színpad felé tátjuk a szánkat. Részemről az ilyesmi mindig tanulságos. Első tegnapi megállapításom, hogy bármennyire nem veszek róla tudomást, az idő akkor is lineárisan halad előre, ha én több síkon élem meg. Néha gyerek vagyok még, máskor meg nem, de ez csak egy belső folyam, a valóság egyetlen irányt ismer, és jön is mindig valaki, aki könnyedén rám mutat: Ugye, A. néni (!!!)? Ó, igen és te ki vagy kispajtás? Szuhányi gyerek vagyok én, úgy bizony, és még régen, ott az iskolában... Jól van, ne folytasd! Tudok már mindent. Emlékszem arra az égetni való kisklambóra, akinek mindig a kezét fogtam, nehogy eltűnjön hirtelen (mert vannak ilyen gyerekek, akik attól jók, ha a kezüket fogod, vagy a hátukat simogatod). - Te jól megnőttél, hallod- e, én meg még mindig itt vagyok. Te már felnőtt, én még mindig az. Aztán az is tanulságos, mikor megjön eza fiú. Hát komolyan mondom, annyira jó, annyira természetes, nem "izzad", nem erőlködik, hogy megmutassa, milyen klassz csávó, vagy éppen sztárocska, hanem csak úgy sétálgat, mint egy mesemondó. Remek fiú, remek zene, és még annál is sokkal jobb szöveg! Milyen kár, hogy alig százan vagyunk talán. Nem hiszem el, hogy nem érdekli az embereket! Tudom, mit mondanának, ha kérdezném őket. Azt mondanák, itten nálunk Kisrománia van, ők ezért nem jönnek. Ők nem mennek ki "közéjük". Na tessék, inkább otthon ülnek. Pedig ha ott lennének, mindjárt más lenne az arány. Ha már számolunk, akkor számoljunk, végül is még mindig mi vagyunk többen- Ha OTT vagyunk. Tüzijáték is van- arra már kijönnek. Állunk mindannyian, nézzük az eget, a szétrobbanó fényeket. Együtt van a város, mint télen, mikor a korcsolyánkkal siklottunk a tavon, és nevettünk egymásra, ahogy máskor soha. Tűz kell, vagy jég, ami összehoz minket.
Most Szentendrét "nőbarát" várossá teszik. Különféle intézkedéseket hoznak, amikkel jelzik a nőknek, hogy különösen nagy becsben vannak ők tartva. Például nőt ábrázoló piktogrammok lesznek a zebrák lámpáin. Nnna. Ez komoly. Ja, meg úgy lesznek az utcán a padkák kialakítva, hogy a babakocsit könnyedén lehessen pakolgatni rajtuk. Hurrá. Csupa fontos változtatás. Nekem lenne mondjuk még néhány tippem ezzel kapcsolatban. Csupa olyasmi, ami VALÓBAN fontos lenne a nőknek. Első számú, hogy az áruházak bejáratánál szedjék fel a lyukacsos gumiszőnyegeket. Ez az egyszerű rendelkezés azonnal megközelíthetővé tenné ezeket az intézményeket nekünk is, ahelyett, hogy a beszúródott cipősarkakkal vergődnénk a szőnyegbe szorulva. Ugyanezekben a boltokban nem kellene PONTOSAN gyerekmagasságban elhelyezni az édességeket, és mindenféle ócska kütyüket, így talán nem lenne közelharc minden bevásárlás a csemetékkel. Aztán az önkiszolgálós benzinkutakat meg lehetne úgy csinálni, hogy egy nő is könnyedén ki tudja húzni a... micsodájukat (mi az? Csőr, vagy pipa, vagy locsoló? Az a bigyó, amivel a kocsiba juttatjuk a benzint). Lehetne a közintézmények ablakait komplette foncsorozni, így azok tükörként funkcionálhatnának. Sőt, melléjük kis polcot szerelni, ahol figyelhetne egy fésű, szájfény, púderpamacs (na jó, szájfény nem kell. Az úgyis van a táskában). A játszóterek közvetlen közelében napozóágyak, sőt, masszírozóágyak lehetnének, hogy ezt a kis időt, amit ott töltünk, mi is lazításra használhassuk. Ugyanezeken a tereken lenne ivóvíz, hogy ne kelljen az első öt perc után (és végig hazáig) azt hallgatni, hogy mennyire szomjas a gyerek. Továbbmegyek: Mi lenne, ha az autókat kicsit szélesebbre gyártanák, és a két ülés közé beapplikálnának egy táskatartót? Érted, ugye? Hogy ne a kézifékre kelljen rápréselned a táskát, hogy aztán az urad MINDEN EGYES ALKALOMMAL elmondja, hogy egyszer biztos kivágja az ablakon az egész 13 kilós pakkot. Sőt, az GPS- t is úgy kellene gyártani, hogy különböző hangokon szóljon hozzánk. Lenne pölö egy vigaszt nyújtó változat, mondjuk a Rákóczi Feri hangjával (A rádiós Rákóczira gondolok). Ezt a nehéz napokon, egy szakítás alkalmával, vagy akkor tennéd be, mikor az aktuális csekked befizetése után egy peták sem marad a tárcádban. Lenne egy szexuálisan túlfűtött, hogy munka, bevásárlás, gyerekkel tanulás, főzés, takarítás előttutánközben még legyen kedved... Érted ezt is, gondolom. Hogy ne érezd magad egy frigid dögnek, mert hetente csak két- három alkalommal jut eszedbe, hogy nő vagy, és valahol mélyen lapul benned egy G pont is éhesen és vágyakozón. Na, és lenne persze egy gyerekhangon csipogó, kedves GPS, melyet akkor használhatnánk, mikor nap nap után alig találkozunk a családdal. Ja, és lenne egy kötözködő is olyan napokra, mikor az indokolatlan rosszkedvek hatalmukba kerítik az embert. Vele jól kiveszekedhetné magát a nő, így mire hazatér, már tudna édesen mosolyogni. Nem húzná föl magát azon, hogy a házban áll a homok, szét van dúlva minden, és a mosogatóból folynak ki a szutykos edények. Mindezt már előre a fejéhez vágná az autóban csacsogó útvonaltervezőjének, jól beszólogathatna neki, kiadná a gőzt, így nem ő lenne a család hangulatgyilkosa.
Na. Ezek aztán valóban nőbarát intézkedések lennének. Méghogy szoknyás piktogram! Ugyan, kérem! Biztos vagyok benne, hogy ezt megint férfiak találták ki.
Ps: Jaj, a legfontosabb! Minden közterületi WC- t úgy kellene szerkeszteni, hogy a férfi- nő arány 1:3 legyen. A nők ugyanis sokkal gyakrabban pisilnek, így a benzinkutaknál, színházban, moziban állandó a sorban állás. Höhö... Természetesen a női szakaszon.
Kezdek szomorkodni amiatt, hogy a táborom talán mégsem jön össze a túl kevés jelentkező miatt. Pedig annyira vágyom rá, hogy megcsinálhassam. Már kigondoltam olyat, hogy pályázni kellene. Szponzorok keresése esélytelen, a környékünkön a cégek is halódnak, ennél "fontosabb" ügyekre sincs pénzük. Emiatt keresgéltem a neten pályázati lehetőségek után. Olyan szépen kigondoltam, hogy talán támogathatnánk olyan gyerekeket, akik igyekvőek, jól tanulnak, vagy sportolnak, de nehéz körülmények közt élnek. Önzően csodás érzés lenne azt mondani egy- egy ilyen kisgyereknek, hogy pakold a cuccod, drága, mégis utazol varázsolni, mert van segítség. Sok időt töltöttem ezzel a kutatással, végül megbizonyosodtam róla, hogy egyetlen esetben tudnám megvalósítani a tervemet: ha cigány gyerekeket vinnék. Még meg is tenném amúgy, annak ellenére, hogy komoly kihívásnak tartom, de (szerencsére) van bennem ilyesféle világmegváltó hajlam; szóval megtenném, és támogassák őket, persze, persze, nem sajnálom tőlük a pénzt, csak éppen az zavar, hogy én magam kapásból tudok vagy 10 olyan nem cigány gyereket (pölö a sajátjaimat), akik éppen olyan esélytelenek eljutni egy ilyen helyre, mint akármelyik telepi gyerkőc. Nahát. Őket ki támogatja? Nekik nem kell esélyegyenlőség? Nekik nem kellenek közösségi élmények? Ez igazságtalan, és bosszantó. Olyan gazdag gyerekeket leszek kénytelen elvinni (ha lesznek elegen), akiknek komoly átszervezést igényelt a programjában, hogy a sok külföldi út mellett ide is eljöhessenek. Hát igazság ez?
Végre beszéltem Judittal. Na ugyanúgy persze, mint 15 éve, utoljára. Nem véletlen, hogy éppen most találkoztunk, és az sem véletlen, hogy tegnap éjjel iszonyú jó filmet láttam. Semmi sem véletlen, ezek így szépen összefüggnek, ez nyilvánvaló. Szóval Judit remek most is- talán hamarost találkozunk személyesen is. Én is remek vagyok, ezt pedig próbálom elhinni, így hát együtt lenni is remek dolog akár telefonban, akár a valóságban. Mostanság gyakran eszembe jut, hogy miért kell nekem itt élni, és milyen is Magyarország, meg hogy milyen kár, hogy nem mentem el, ameddig még mehettem volna. Ilyen permanens elvágyódás ez, ami talán azonnal el is múlna, ha egyszer a kezembe nyomnák a repülőjegyet. Mert azért mégis furcsa, hogy minden alkalommal elérzékenyülök, ha a Himnuszt hallom, vagy A csitári hegyek alatt- ot, és talán az is jelent valamit, hogy a nyelvünket oly elhíresült módon nagyra értékelem. Szóval ezek mélyre nyúló gyökerek, és esküszöm, nagyon nagyon drukkolok, hogy áldja már meg végre Isten ezt a balsors- tépte nemzetet, mert én nagyon kívánom neki, és benne magamnak is. Szóval Judit húga hazatért Los Angelesből közel tíz éves ottlét után, ami számomra különös így elsőre, mert ugye miért pont most, és miért?- úgy egyáltalán. Magányos volt. Sivár volt ott az élete. Judit férje pedig Amerikából idetelepült ember, akinek- minő furcsaság!- esze ágában sincs visszatérni a hazájába. Tudod, mit mond ő is, és T. is? Hogy Európában, és benne Magyarországon élhetőbb az élet, mint a vattacukros tengerentúlon. Ők úgy látják, a VALÓDI értékek ott mellékessé váltak már jó ideje. Az embereknek nincsenek barátaik, a családok nincsenek ilyen szoros közösségben, mint nálunk. A kultúra ízetlen puding, hiányzik belőle a fahéj, a szegfűszeg, csak a tömény cukor maradt. Azt mondják, mi, magyarok sokat "sírunk", de vannak érzéseink. Sokat hőbörgünk, de vannak érzéseink. És csak úgy szimplán VANNAK ÉRZÉSEINK. Tehát az amerikai filmek hazugak. A vasárnap délutáni családregények gyerekről, kutyáról, összetartásról csak a fantázia szüleményei. T. épp ezért hazajött ebbe az országba, ahol most nehéz idők jönnek, és itt kezd el egy új, érzésekkel telítettebb életet. J. férje pedig itt akar maradni, pedig nem itt nőtt föl. Arra gondoltam, vajon akkor ezek a bizonyos filmek nekünk akarnak villantani valami kevéssé létezőt, vagy az amerikaiak a vásznon valósítják meg az álmaikat? Azért olyan tömény bennük a romantika (nem, nem az akciósokra gondoltam fentebb), hogy ezzel édesítsék meg a lelküket? Mert azért ha megnézek egy igazi jó magyar filmet, akkor azt látom, hogy igen, a magyar valóságot nézem. Kissé karikírozva, besűrítve, átszűrve, de mégiscsak azt, amiben élünk. Ezért is állnak közel hozzám ezek a filmek. Örültem neki, hogy erre jutottam. Megint valami magyar gyökér(ség), ami bennem van. Aztán este felfedeztem, hogy Bacsó Péterre emlékezve vetítik a Majdnem szűz című filmet. Kipeckeltem a szemeimet, hideg vizes fürdőt vettem, így ébren tudtam maradni. Mondhatom, csodás élmény volt. Ubrankovics Júliába beleszerettem, gyönyörű, természetes, minden szavát elhiszem. Talán neki köszönhető, hogy nem húztam el a számat a film végén. Neki még azt is elhittem, hogy van, lehet kiút a kurvaságból, hogy létezhet olyan ember, aki képes ebből kimászni. Talán azt is elhittem, hogy a szerelemnek lehet ilyesféle teremtő ereje, vagy a léleknek. És a legszebb mindebben, hogy ha igyekszem összefüggéseket látni, és elvontabban gondolkodni, akkor ez a tegnapi éjszaka talán többre is válaszol, mint egy lány lehetőségeire. Talán azt is mondja, hogy minden mélységből ki lehet mászni... Érted? Ebből a nagy magyar kurvaságból is ki lehet mászni, nem? Lehet egy ország is Boróka, nem? Gyönyörű, természetes, majdnem szűz...
Most olvastam a Bajnai programot. Komoly, nagyon komoly. Viszont ezer milliárd forint az ezer milliárd forint. Valakinek be kell végre vállalni, hogy megszünteti a pénzszórást. Folyamatosan félek, hogy mi lesz velünk, és nincs semmi egyebem, csak a hitem abban, hogy átvészeljük valahogy, és talpra áll ez az ország előbb- utóbb.
Ps: Direkt nem írtam, hogy bezzeg ők ott fenn mennyit adnak bele a közösbe. Felesleges lenne ugyanis ezen elmélkedni. Mi tettük oda azt a trágyarakást, ami a parlamentben van, most aztán isszuk a fekete levest majd. Csak legalább legyen értelme! Valaki legyen végre, aki végigcsinálja, amit már régen kellett volna! Legyen valaki, aki nem csak a saját népszerűségét építi a mi kárunkra! Egy miniszterelnök már belebukott, hogy próbált valódi átalakításokat eszközölni. Bajnai pedig tudja, hogy bele fog bukni, és mégis teszi. Ez olyan szimpatikus. Ez olyan hősies. Ez olyan, hogy gyűlöljetek, azt is vállalom értetek.
Az egész a macskával kezdődött. Cipő behurcolta a bolhákat, és azok kiéhezve a tél után, azonnal megtámadták Nagyfiamat. Egyetlen éjszaka alatt belakmároztak belőle, számtalan piros pettyet hagyva maguk után. A gyerek a lábszárán talált egy jellegzetesen kígyómarásnak tűnő kettős pontot, és mókából mesélt a többieknek. A története úgy szólt, hogy március 15- ét egy erdőben töltöttük, ahol őt megmarta egy vipera. Meg is mutatta: Itt van, tessék! Nézzétek meg a fogai nyomát! Hős lett azonnal, csodájára jártak az osztálytársai, aztán a dolog ahogy jött, úgy múlt el. Néhány nap múlva viszont egy idegen fiú odament hozzá az iskolában, és kezet fogott vele. Aztán egy másik gratulált neki, hogy túlélte a balesetet. Ma pedig az oviban egy anyuka kérte, hogy meséljem el, mi történt pontosan a fiammal, mert az ő kirándulásuk elmarad emiatt a baleset miatt. A tanárnő hallotta, hogy Fiamat megmarta egy kígyó ott, abban az erdőben, és a mentők szirénázva vitték neki az ellenszert, hogy megmentsék az életét. Ez utóbbi már népmese, ilyet nem mondott a gyerek. A vicces ebben az, hogy Fiam már másnap elmondta a többieknek, hogy ez csak egy tréfa volt, dehogy marta őt meg bármi is, viszont EZT már senki nem hitte el neki. A mai napig azt gondolják, hogy valóban túlélte egy vipera harapását. Lám, így születnek a hősök! Hozzáteszem, a gyerekeim jelentős tényezők a város életében. Mikor tavaly Picike elszökött az oviból, központilag zárható, bekamerázott kapukat szereltek fel. Ez az összes gyerek biztonságát szolgálja, tehát volt értelme az akciójának. Mostantól pedig senki nem megy kirándulni a Nyíri erdőbe. Ennek nincs ugyan értelme, de kitűnően példázza a városban működő információ áramlást.
- Doris, menj le itt balra, megmutatom a tábort, ahol múltkor voltam. Nézd meg, tudsz- e vele valamit kezdeni! Pillanatokon belül csodaszép, vadregényes erdőben találjuk magunkat. Néhány száz méter után rossz kerítés, kapu. Le van lakatolva, de mellette felfeszítve a drót, embernyi lyuk tátong. - Bemegyünk? - Be, persze, ez a fickó azt mondta, azt csinálok vele, amit akarok. Megmutatom, mi pazarlás van itt. Bebújunk, hamarosan fehérre meszelt kőépület előtt vagyunk. Az ablakon bekukucskálva hűtőket, tévéket, bútorokat látunk agyon porosodva, megkopva. Ez volt a tábor parancsnoki háza, az elsősegélynyújtó hely.Óriási terület. Az erdő elvadulva, húsz méterenként raktárok, ötven személyes, nádtetős filagóriák, bennük rönkszékek, asztalok. Járjuk az erdőt, a gondozatlan susnyától alig tudunk mozogni. - Kié ez a terület? Ki nem gondozza ilyen látványosan? - Az erdészeté. A terület az erdészeté, a tábor az önkormányzaté, ezért aztán nincs gazdája, mindenki hagyja pusztulni. Mikor már azt hisszük, lassan vége lesz, egy hatalmas, bitumenes sportpályára bukkanunk. Még állnak a focikapuk, de az aszfalt közt már feltört a gaz. Elszórva kis kőépületes vécék, és váratlanul újabb és újabb közösségi helyek. Telis tele régi ágyakkal, matracokkal, szekrényekkel. Jórészük rohad már, de még mindig van sok dolog, amit használhatóvá lehetne tenni. - És ez a lezárt hodály? Ez mi? - Ez kérlek szépen, a mozi. Itt volt a tábor saját mozija. - Te! Micsoda erdei iskola lehetne itt! - Csináld meg! Odaadják a helyet. - Elfér itt 300 gyerek legalább. - Hát ezt mondtam neked. Még most is ér 100 milliót legalább. Csak másik százat kellene rákölteni. Van 100 milliód? - Van, csak előbb befizetem a netet. Aztán majd ez következik. De basszus, hagyják szétrohadni? - Hagyják. Hidd el, ha megcsinálnánk, és elkezdenénk itt valamit, rögtön jönnének, hogy visszavegyék. A lom között kis madárházat pillantok meg. Egy oszlopra van feldrótozva, a rozsda már eszi. Próbálom letekerni a szögekről, rángatom, valami hegyes megszúr. Nem baj, leszedem mindenképp. - Mit csinálsz? Hazaviszed? - Haza. Télen három hasonlót csinált mr. Darcy. Nem hagyom, hogy tönkremenjen. Jó lesz a cinegéknek. Évszázados fák, nem látom a koronájukat, olyan magasak. Az avar puhán süpped a talpunk alatt. Látom a rengeteg gyereket, akik valaha itt zsibongtak. Leng az úttörő nyakkendő, sorakozó, zászlófelvonás. Zsibonghatnának ma is. Felér ez az erdő bármivel, amit a hegyekben, vagy a Balaton partján találsz. Itt van az Alföld közepén, lehetne nekünk érték, hozhatnánk ide a gyerekeinket, hogy ne kelljen messzire vinni őket. Hogy máshonnét hozzuk ide őket. Ide, az Alföldre. Idehozni az embereket, az iskolákat, a pénzt, a hírnevet. - Akkora ez, elveszítenénk a felét a társaságnak. - Dehogyis! Be van kerítve. Ha elég sokáig mennénk, megtalálnánk a kerítést.Megyünk, megyünk, de nincs vége. Hatalmas, vadregényes, csodaszép. Benne milliónyi érték otthagyva az enyészetnek. Odadobva a lehetőség a pusztulásnak.
