Ágos- bogos lombkoronán

Igen, lassan kezd hiányozni a privát írás is. Néha legalábbis. Mikor mások privát írásait olvasom, olyankor mindig.
Kérdezik tőlem mások, hogy most akkor hol vagyok én abban a történetben, amit éppen élek. Mikor van arra időm, hogy magammal foglalkozzak. Én pedig azt szoktam olyankor mondani, hogy nem tudnék úgy magammal törődni, ellazulni és elégedett lenni, vagy rálegyinteni dolgokra, ha közben azt tudnám, hogy nem tettem meg mindent valakiért, akiért felelős vagyok. Hát ez ilyen. Persze őrült szerencse, ha az érte tevés egyben felüdülés, szórakozás és önmegvalósítás. Olyankor pedig nehéz szétválasztani, hogy érte van az úgy, vagy értem is legalább annyira.
Pár hete még sírtam a tehetetlenségtől, ma pedig állítólag kivirultam az új feladatoktól. Vajon tudnék így virulni, ha mindazt nem tettem volna meg, amit megtettem?
Talán ez a blog volt a bemelegítés... több évnyi tanulás, felkészülés arra, hogy most úgy tudjam a dolgaimat végezni és megfogalmazni, hogy az másoknak is jó legyen.
És vajon ha látnál egy könyvet, aminek a főszereplője egy rőt hajú kisfiú, aki szemlesütve, magányosan ballag minden délben hazafelé, s egy követ rugdal maga előtt senkinek nem nézve az arcába, és a neve Nap Levente, akkor megnéznéd- e merre visz az útja? Ágos- bogos lombkoronán, Nagyarc Úr sötét birodalmán, Ki nem buggyanó könnyek tengerén át küszködve a vállán csücsülő Szivárlánnyal, aki mindig megsúgja neki, hogy merre tovább. Vajon hány gyerek olvasna erről a fiúról?
Vajon van- e értelme mindannak, amit csinálok? Hát nem tudom. Az én vállamon is üldögél valaki és navigál: most erre, most arra. Megyek utána, mert azt gondolom, így helyes. Hogy úgy lesz- e, majd a végén kiderül.

Kamuznak!

Eddigi elveimet átlépve az elmúlt hetekben hírlevelek tömegére iratkoztam fel, hogy tanuljak. Ahonnét indultam, egyszerű képlet volt, ám olyan dolgokra bukkantam, hogy ma már képeznem kell magamat a gyerekek érdekében is, de azért is, hogy népszerűsítsem, ismertté tegyem az ötleteimet. Egyik weboldalról pattanok a másikra, ha eszembe jut valami, váltok, keresgélek. Az elvem az, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben most beengedek minden információt, és majd eldöntöm, melyikért leszek hajlandó fizetni. Azt gondolom, nincs időm arra, hogy a mások által már megszerzett tudást magam járjam ki, ha van lehetőség, és megtanulhatom őket. A hírleveleket teszt gyanánt válltam be. Aki ezekben értékelhető tudást ad, azzal majd tárgyalok tovább is.
Eddig nem találtam ilyet. Van azonban, amit megtanultam általuk. Hogyan lehet látszólag terjedelmes e- bookban hosszú oldalkon keresztül a semmiről írni. Hantázni, blablázni, süketelni, beetetni, rabolni a páciens idejét- türelmét elhitetve vele, hogy ebből majd bármit is profitálhat. Sorban hullanak ki a lehetséges csatornák, mert nyilván az ilyen hantázóknak egy forintot sem fogok utalni a másik, már nem ingyenes e- bookjukért, a tanfolyamukért, ami- az ő szavaikkal élve- forradalmian új tudáshoz juttatja az olvasót.
Nem hiszek nekik. Maradnak a könyvek, a tapasztalatok és az igazi tanfolyamok. A tudás azonban olyan víz, amely nagyon apró érként indul, s ha belegázolva követed, lassan úgy érzed majd, elsodor az árja. Duzzad egyre vastagabbra, mert egyre több forrás kapaszkodik bele és hizlalja erősebbre.
Pontosan ez az, ahonnét minden útkeresésemet elindítom. Ez az öröm dolgozik bennünk, mikor tanulunk. Ennek kellene a gyerekekben minden reggel zubogni, mikor elindulnak az iskolába. Mindig, mikor egyik könyvet veszem a másik után, arra gondolok, azt a megoldást kellene megtalálni, amivel ezt az eufóriát adhatnám át a gyerekeknek. Nem könnyű, mert rengeteg dologgal kell szembe menni. Ha a módszer működik is, ott a környezet ellenhatása: tanárok, iskolarendszer, stressz, szülők... igen, a szülők. Ahogy én magam is ellensége vagyok a saját elveimnek, mikor tudom, hogy mi az, amit nem kellene megtennem, mert káros, mégis megteszem. Nem mindig tudok megbirkózni az indulataimmal, elvárásaimmal, félelmeimmel.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam ezekben a hetekben: Hogyan NEM fogok majd hírleveleket írni a leendő feliratkozóimnak (bizony, két- három hét múlva indul a saját weboldalam!). Hogyan nem fogok e- bookot készíteni gyanútlan látogatóimnak. Bizonyos, hogy nem fogom az erőmet kamu rizsákra fecsérelni, hogy a leveleim a harmadik alkalom után a kukába kerüljenek. Minden, amiért most én küzdök, hamarosan elérhető lesz valódi tudásként. Emiatt azonban itt jóval kevesebbet vagyok, helyette tevékenykedek ITT, már egy egészen más rendszer szerint.

"A" projektmanager (ez én lennék) levele

Szia,

Csatoltam egy újabb verziót. Megtennéd, hogy beleírod, kikre gondolsz tutira, aztán én meg az enyémet, és akkor látjuk, hová nincs még semmi. Nézik már a K-ban is, úgyhogy szerintem bőven megleszünk.

Üdv: D.

Ja, Lesznek tallérok is. Holnap többet tudok.

Mindegy. Még ma úgyis felhívlak, és ezeket mind elmondom. Ha addig olvasod a levelem, legalább tudsz gondolkodni rajta. Ha meg nem, akkor utólag legalább ráerősítek az elmondottakra.

Üdv: D.

Ps: Projektmanagernek a pályázatíró cég Gucci táskás vezetője illetett, mikor előadtam neki a terveimet.  Ebből gondoltam mindjárt, hogy nem lehet ez olyan ócska elképzelés.

Napfényes napok

Remek. A nap végre kisütött, és ma is hasonlókat várhatunk. A napfény pedig pozitív változásokat hoz magával. Olyat például, hogy hosszasan beszélgettem tegnap azzal a bizonyos drámatanárral, aki már az első pillanatokban elbűvölt annak idején. Csak úgy vége volt az órának, mikor odajött hozzám, hogy mennyire szereti a fiamat, és jobb, ha készülök rá, hogy Ákosból színészt farag-  ehhez ragaszkodik. Szerinte nincs is ilyen kreatív gyerek másik.
Állok elébe, és hurrá. Én is látom már régóta, hogy ez az ő útja. Ez, vagy más, de mindenképpen olyasmi, ahol az érzéseit, gondolatait ki tudja játszani- rajzolni- zenélni magából. És miután ez nem egy egyszerű szakkör, hanem művészeti iskola, még esélyes is, hogy egy jó kis dráma tagozatos középiskola beugorhat utána. Na, jó, na, jó, ne szaladjunk előre, hisz csak negyedikes, az isten szerelmére!
Aztán mondja nekem azt is, hogy "Te! És a Bobi? Ő otthon is ennyire zárkózott?"
Hát nem. Nem az. Otthon biztonságban érzi magát, és gyönyörűen, választékosan beszél. És akkor elkezdett mesélni róla (is). Róla!!! Arról a gyerekről, akit gyakorlatilag észre sem kellene vennie, hisz nem beszél, nem játszik, csak megfigyelő a drámaórán. Aztán hazajön, és azt mondja: hú, de jó volt! Arról mesélt nekem G. "néni", amit lát Bobin (tudod, olyan na'vi- san lát ő. Nem úgy, mint a felnőttek, hanem, mint a kék lények ott, a Pandorán).
Beszéltünk aztán mindenfélékről, és alig tudtam elszakadni tőle, mert őrületes a kisugárzása, az energiája, a gondolatai, a hite. Remek, remek! És LÁTJA a gyerekeimet! Utánuk megy, konzultál a tanítónőkkel, érdeklődik... fontos neki. Még ez a körömrágós, szótlan, szomorú kisgyerek is.

Azon gondolkodtam, hogy mégiscsak különös, hogy most (MOST) találkozom egy csodás drámatanárral, egy elhivatott mentálhigié(nő)- vel, mikor a legnagyobb tervem forgatom a fejemben. Egy gyermeksegítő központ megnyitásán gondolkodom. Egy fejlesztős- tanulós- játszós- beszélgetős- kuckós helyen. Itt ez a nagy irodaház szinte üresen, én pedig egész nap bent vagyok. Szívem csücske lehetne egy menedék az ilyen Bobi- féle kisklambóknak.
Igen, tudom, ne álmodozzak már! Ne képzelődjek, mikor ugye tegnap még a munkámat akartam feladni, hogy Bobihoz alkalmazkodjak. Még az sem lehetetlen, hogy ez az egész éppen, hogy összefügg, és majd szépen kikerekedik a végső megoldás. Még ez sem lehetetlen.

Azért az is jó, hogy eddig azt láttam Atibin, hogy szerinte ez annyira nem is biztos, hogy jó ötlet. Ez a fejlesztő központ. Vannak ilyen gyerekek, Doris? Lesz erre kereslet? Mondta ő, hogy így meg úgy, de mélyebben nem érdekelte a tervem, mert nyilván azt gondolta, ez csak az én kínom. Tegnap aztán mást döntött. Befolyásolta ebben, hogy délután felhívtak, hogy novembertől számítanának rám, mint mozgásterapeutára ott, a lakhelyünkön. Jelenleg nyolc gyerekkel kellene foglalkozni, de már vannak újabb jelentkezők.
Láttam a megdöbbenést szeretett főnököm arcán, mikor ezt elmondtam neki (pontosabban hallotta a beszélgetést). Meglepődött, hogy tényleg szüksége van a gyerekeknek segítségre (és a szülőknek is). És hogy lehet, hogy elmegyek máshová. Mert azért tudom én, hogy nem hiszi igazán, hogy három gyerekkel, ennyi idősen csak úgy megy a munkakeresés(találás) pikpakra. Persze mindig meglepődik, mikor hívnak innen is, onnan is.
Nem baj. Elnézem neki, mert nagyon fiatal. Majd megtanulja ő is. Majd ha odaér, elfogadja, hogy nem ér véget az élet 30 fölött sem. A fiatalság nem dicsőség, csak múló álom.

Mindenféle vergődések

Ajaj, valaki leiratkozott az oldalról. Most őszintén: Unalmas lettem? Érzem, hogy teljesen átalakul lassan a napló, ami nyilván megszűri az olvasókat. Baj ez? Háhá, úgy tűnik, küzdök a megfelelési kényszerrel. Mer' ugye önmagunkat 70%- ban mások által határozzuk meg (ahogy előző bejegyzésben is utaltam rá).
Most akkor jó ez így, vagy sem?
Amúgy nem érdekel ám.
De mégis.

Amúgy meg szóltam annak az intézménynek, hová vittem volna Bobit terápiára. Szóltam, hogy mégsem megyünk. De miért nem? Ne haragudjatok, két hét múlva kezdem a tanfolyamot. Ó, igen? És jött egy állásajánlat, mivel jelenleg 30 kilóméterről jár ide a terapeuta. Emellett Atibi is szeretne az irodánk mellett berendezni egy kis kuckót, ahol beindíthatnánk egy ilyen szolgálatot az egyesület szárnyai alatt. Hm. Kell izgulnom, mi lesz velünk? Kell. Mindig kell.

Tengeri

Jövő héten négy napra el KELL mennem a horvát tengerpartra. Kellene örülnöm, mert még sose voltam ott. Szakmai út lesz egyébként, ahol más utazási szakemberekkel (igazi szakemberekkel, nem ilyen magamfajtákkal) fogjuk "X" cég szálláshelyeit, és mindenféle szolgáltatásait felmérni, szóval végtelen sznob és menő dolog lesz, mondhatni ajándékszámba menő miniszabi, amilyenre mindenki vágyik. Ehhez képest igyekszem fanyalogva fogadni, és ilyeneket hozok fel ellene, hogy túlságosan hosszú az utazás, meg munka ez amúgy is, ráadásul (!!!)  fotóznom és  jegyzetelnem kell (mintha nem ez lenne a hobbim). Az is terhelő lesz, hogy 146 névjegykártyát kell kiszórnom, miközben nagyon kedvesen fogok viselkedni (kapcsolatépítés céljából), pedig biztos nagyon nehezemre esik majd (mert amúgy utálatos és barátságtalan vagyok).
Valójában ott még mindig 28 fok van, és a tenger is meleg, ami nagyszerű kilátás egy miniszabira (tanulmányútnak nevezett miniszabira). Várhatóan érdekes, és intelligens emberek lesznek az utitársak (hisz én is az vagyok), akikkel remek beszélgetésekbe lehet bonyolódni, majd ha ezt eluntam, hosszú óráim maradnak olvasásra. Csodás kilátások a jeges szeptemberben. Ha erre gondolok, rögvest eszembe jut, hogy a családot itthon kell hagynom a hidegben, esőben, iskolában, munkában, míg én... ööö... dolgozom. Furdal a lelkiismeret.
Ne furdaljon már!  Ez végül is tényleg munka! Olyan kiküldetés- féleség, amilyenre rengeteg ember el szokott menni egyedül, és egy csepp lelkifurdalásuk sem lesz tőle. A gyerekeimnek még rengeteg ideje van arra, hogy velem, vagy a saját erejükből eljussanak ide, vagy máshová. Nem most, majd később. Én is a magam erejéből jutottam oda, hogy most utazhatok. Nem vagyok köteles ettől szarul érezni magam. Nem az én felelősségem, hogy most egyedül megyek. Nem rövidítek meg ezzel senkit. Ráadásul szerintem a tengert is megérdemlem.

Egység- egész- ség

Furcsa, ahogy idomulok a dolgokhoz néha. Hetek óta dolgozom a jövő évi kirándulásainkon, melyeket egy teljesen új szisztéma szerint építek fel. Ugye, azt mondtam már, hogy egy ideje valami elbűvölő egységet látok a világban. Minden mindennel összefügg, épp ezért ha a természetünk szerint élünk, akkor ebbe az egységbe kell belesimulnunk. Hogy jönnek ide a kirándulások?  Úgy, hogy azt látom, az élményeink is akkor mélyek, ha minden mozzanatuk összefügg. Túl kevésnek találom már azt, ha találomra összerakunk túrát, játékot, látnivalót, és ezeket kiszórjuk a gyerekek elé. Azt keresem mindig, hogy milyen szálra tudom ezeket felfűzni úgy, hogy a gyerekek  lássanak, éljenek, menjenek, keressenek, zenéljenek, alkossanak, és érzékeljék a világ egységét. Ha velünk vannak, szakadjanak el a hétköznapoktól, és a harmadik szemük nyíljon ki.
Úgy érzem, rátaláltam erre az útra, sikerült írnom ilyen programokat, és máris imádom őket. Vajon mit rejthetnek az alábbi címek?
"Így lett az magyarnak dicső fejedelme", "Ej haj Zsubri pajtás, Hogyan tetszik a vándorlás?", "Mibe maradunk? Jön a berekbe?", vagy "Sem erő, sem fortély meg nem félemlít"
Egységeket, témaköröket, hangulatokat akarnak sugallni. Persze, kirándulások vannak mögöttük. Ami a furcsa, hogy mikor gondolkodom rajtuk, mindig visszakanyarodok az ősökhöz. Kikötök a régi hősöknél, daloknál, ruháknál. Azonosulok velük. Most ott tartok a folyamatban, hogy népzenét hallgatok, vagy komolyzenét, és megjelent a fejemben néhány olyan öltözék, ami ehhez a hangulathoz illik. Szóval elhoztam anyától a varrógépet, és most megyek anyagért, mert szükségem van még pár dologra, ami kifejezi mindazt, ami mostanában foglalkoztat. A tűsarkú erre képtelen.
Mert mégis vannak dolgok, melyek nem illenek bele az EGYSÉGBE.

Verseim

A héten táborom van, úgyhogy átköltözöm IDE.
Egy óra múlva indulok az utolsó simításokat elvégezni, majd a gyerekekért. Izgulok. Mindig izgulok. Addig csak, míg nem találkozunk, amíg el nem kezdődik. Mikor elindul a "kerék", és benne vagyok, már elfelejtem ezt, csak az adrenalin marad az izgalom mögött, ami visz tovább.
Éjjel néztem egy beszélgetést Ákossal, aki kortársam, és egy időben nagyon sokat hallgattam (mostanában egész más típusú zenéken élek). Hallgattam őt, és azon tűnődtem, mennyivel több ő, mint én. Az éveink száma ugyanannyi, mégis mennyivel előrébb jár a gondolataival, a hitével, a tetteivel nálam. Mennyi sok verset ismer, és mennyire sokat ír! Én egyet sem. Aztán meg eszembe jutott a mai nap, a várakozásom, és arra jutottam, ha verseket írnék, akkor ki lenne a gyerekekkel? Ki csinálná a táborokat, ki énekelne nekik, ki mutatná meg nekik így a világot, ahogy én mutatom meg? Minden, ami a fejemben megszületik, végül is egy vers, ha úgy vesszük. Élik a gyerekek a "műveimet", és éppen úgy képes mindez nyomot hagyni bennük, mintha könyvet olvasnának.
Jó ez így. 

Fekete tyúk, fekete kút

Avagy a nő, aki bármit képes bevetni, hogy elérje célját.

Arra a kínzó kérdésre ébredtem ma reggel, hogy vajon mivel nyomulhat egy olyan bolond nő a gyerekeknek, mint amilyen én vagyok, ha nem akar egyedül ugrándozni táncház címén.
Nem, nem is igaz, amit beszélek, mert csak egy doboz tejért mentem be a boltba, és a rádióban Zöld Martzi nótája szólt éppen. Na, erről ugrott be ez az előbbi gondolat. Mert mivel is fegyverezhetném fel magam éjjelente, mikor az ellenfelem a telefonokból nyifogó Lady Gaga, akit a szállások fülledt szobájában elbújva lehet az osztálykirándulásokon hallgatni? Versenyképes mellette a "gyerekek, este táncház lesz a tábortűznél" felszólamlás? Hát kiröhögnek vele! Mit találjak ki, ami mégis jó, és "eladható" a kölkeinknek? Amire esetleg megmoccannak, előbújnak, és megpróbálják egyik lábukat a másik mellé rakosgatni? Összekapaszkodni, és együtt táncolni, próbálgatni a lépéseket, és nevetni hozzá nagyokat?
Talán ez itt jó lehet?



Sajátjaim bírják, éneklik, jár a lábuk a ritmusra.
V., aki néptáncos, most rakja össze nekem a lépéseket, aztán betanítja, úgyhogy jövőre már táncház is lesz a kirándulásainkon.
Feltéve, hogy:

- addig sikerül megszereznem az albumot,
- szert tennem annyi lábügyességre, hogy képes legyek elsajátítani valami tánchoz hasonló mozgásformát,
- ha előbbi nem sikerül, akkor annyi elszántságot, hogy ne zavarjon, mikor hülyét csinálok magamból egymillió kamasz előtt, akik csak arra várnak, hogy a nagy "Mindent Jobban Tudok" felnőttek arca mögül előbukkanjon az esetlen "vén hülye" (jelesül ez itt én lennék).

Bassza meg! Folyton figyelmeztetnem kell magamat, hogy MÁR NEM vagyok húsz éves.

Csak a teste

Egyik pillanatban úgy képzelem, hogy jók lettek a bizonyítványok, másik pillanatban meg gyengének látom őket. Mert attól függően, milyen helyzetben vagyunk, a négyes számíthat remeknek, vagy éppen förtelmesnek.
Mikor B. matek hármasával szembesültem, először letörtem, aztán dacos lettem, mivel 3.8 - ra kapott közepest, így azt gondoltam, inkább négyes az, csak elírták. A kiosztón viszont rájöttem, hogy az osztályukban van vagy tíz kitűnő, amihez képest az ő átlaga már csak a középmezőnyre elegendő.
Ő, aki mindig az elsők között volt, most idáig jutott! Hm. Lehet, hogy tanulni kellett volna?
Nem volt időm ezen bosszankodni. Volt még két négyes bizonyítvány emellett, amivel törődnöm kellett. Meg ott volt a fölvételi a kicsiknek. Ami nem sikerült. Tudás miatt, vagy sem, ez rejtély. Vannak ezzel kapcsolatban kételyeim azok után, hogy milyen botrányt csináltak a szülők az iskolában, mely ügyet az SZMK- val kapcsolt össze az igazgatóság. Mely SZMK- nak én voltam a vezetője. Én, aki nem botrányolt, sőt végig a korrekt megoldásra próbáltam a társaságot sarkallni. Igazság ez? Dehogy az.
Nem szeretem, ha a nevem piszkos ügyekbe keverik. Nem szeretem, ha gondolkodnom kell azon, hogy a gyerekeim bejutása- vagy nem bejutása- összefügg- e ezekkel a piszkos ügyekkel.
A tiszta ügyeket szeretem.
Amúgy meg már nem számít ez sem, mert Doris megszokta az örökös újratervezést, és ráadásul olyan, mint egy igazi véreb: SOHA NEM ADJA FÖL. Nem az iskolában tanulta ezt, hanem az életben. Nem lehet feladni, mert akkor hirtelen eltűnünk- ezt tanulta itt kint. Aki feladja, az nincs többé.
Szóval D. megrázta magát, és egyetlen nap alatt lerendezte a gyerekei sorsát, így most ők is egy szintén jóhírű, patinás iskolába fognak járni ott, Kecskeméten, ráadásul kettő percre az irodától, ahol D. dolgozik. És ez itt a lényeg. Együtt mennek, együtt jönnek, és ez az eszeveszett futkosás, ami az elmúlt tanévben volt, az végre megszűnik. Ebben a fényben nem is olyan rossz ez a két négyes bizonyítvány, hisz elvileg nem is vagyunk körzet, sőt nem is vagyunk városi lakosok, mégis fogadják őket, és örömmel. Na jó, na, jó, vagy hat osztály kirándult velünk onnét, ismernek jól, de tudod, mit? Ha ezért, akkor ezért. Tojok rá, ha ezért. Ez legalább kompenzál a másik oldal igazságtalan megkülönböztetéséért. Jól csinálom ezt, jól bánok a srácokkal, és csodás kirándulásokat adok nekik, ezért pedig járhat nekem ennyi bónusz. Tiszta ügy? Nem, viszont ez mossa tisztára a másikat itt a lelkemben.

Rettentő idegi állapotban indultunk Egerbe, és Szilvásváradra, ahol egy művészeti iskola 40 táborozójának csináltam két napos kalandot. Rettentő azt jelenti, hogy le voltam gyöngülve. Folyamatosan fojtogatott sok-sok lenyelt könnycsepp, akik csak arra vártak, hogy valahogy kijöhessenek.
Ez az egri a legkedvesebb kirándulásom, mert ebben aztán minden van, ami a gyerekeket megfogja. Keresés, rejtélyek, alkotás, zenélés, romantika.
Mivel itt a vakáció, végre a fiúk is eljöhettek velem. Tanulni. Néha azt gondolom, egy ilyen kiránduláson többet tanulnak, mint bent az iskolában. Pedig én nem is osztok nekik bizonyítványt. Ad az élet.

A legjobb az volt, mikor éjszakai túrára mentünk. Az ég halványan fénylett, így csak fáklyákat vittünk magunkkal. Sétáltunk fel a hegyre halkan beszélgetve, mikor megszólalt a Négy évszak. Kezdte az Ősz, majd szépen sorban minden részt hallottunk. El tudod ezt képzelni, ahogy a félhomályban ballagsz az erdőben, és Vivaldit hallgatsz? Szerintem mindenki azt gondolja, hogy ezeket a történeteket csak úgy kitalálom. Pedig nem. Szilvásváradon 26- án egy lovasfesztivál volt, és annak a próbája ment a falu szélén ezen az éjszakán. Mikor leértünk a hegyről, akkor tudtuk meg, hogy a hegedű szólókat Mága Zoltán egy lovaskocsin állva játszotta.

Másnap az egri várban, kiérve a kazamatából éppen  Gárdonyi Géza sírjánál bukkantunk fel. "Csak a teste"- ez van a keresztre írva. Leültünk a lépcsőre, elő gitárt, és Egör vár summáját, amit még előző este tanultunk meg, ott elénekeltük. Zengett a vár foka, ahogy az a sok gyerek együtt énekelt. Csak én álltam ki néha, mert elcsuklott a hangom. Persze, gyenge vagyok. Vivaldi is könnyeket csalt a szemembe, és attól is meghatódom, ha érzem Gárdonyi lelkét, amint hálásan körülfon. Talán mert- e remélni, hogy egyszer majd szeretett vára lépcsőjén új idők gyermekei énekelnek Tinódi dalt?
Remélhetem- e, hogy ezek a gyerekek majd felnőttként eljönnek Egerbe, és ott dúdolgatnak az ő gyerekeik fülébe néhány foszlányt a vár summájából? Mind ebben bízunk. Hogy nyomokat hagyhatunk mások lelkében. Szeretnénk, hogy az úton, amin járnak, kis kavics legyünk, amit felemelnek, zsebre raknak, és magukkal visznek. Vagy inkább szomjat oltó patak legyünk, híd, menedék, árnyat adó fa, útjelző tábla. Valami, ami sok év múlva halvány emlékként megborzongatja őket. Ezt szeretnénk. Hogy a sírunkra elég legyen annyit felvésni: Csak a teste.

Ki a király?

Ültem a padon elcsigázva. Csak bámultam magam elé. Napok óta nem volt más rajtam, mint terepszínű alsó- fölső, bakancs, sapka nagy ellenzővel. Nem láttam mást, mint hegyeket, agyagot, sarat. Nem aludtam 3 óránál többet. Még öt óra van hátra, aztán néhány nap pihenő. Még itt bóklásznak a kölykök, aztán felrakom őket a vonatra,hogy egyik csapat indulhasson Pécs felé, a másik Miskolcra. Fáradtan ők is, kialvatlanul, telve élményekkel. Mi is hazamegyünk, hétfőn meg kezdjük elölről. Talán el kellene dőlni kicsit itt a padon. Nem lát senki, csak alszok egy pillanatot, észre sem veszik, hogy eltűntem- ezen gondolkodtam, mikor egy csapat óvodás érkezett. Két asztalt elfoglaltak, hogy uzsonnázzanak, de az én területemmel nem boldogultak. Csak kerülgettek, nézegettek, míg végül egy bátor tökmag leült a túloldalamra, és odaszólt a gyáva többinek: Én ideülök. Kicsomagolt, és falatozni kezdett. Szép lassan megtelt a pad, majd átjöttek az én oldalamra is. Mikor látták, hogy ártalmatlan vagyok, már vígan zsibogtak, taszigáltak, hogy kényelmesen elférjenek. Nem volt kedvem nőcisen- anyukásan rájuk nevetni, vagy megkérdezni, hogy érzik magukat, mit láttak eddig; csak bámultam tovább a semmit. Később szólt az óvónő, hogy pakoljanak, mert indulnak. Már mindenki felállt sorakozni, csak hárman kuncogtak még mellettem. Na, jó, legyen akkor! Odafordultam, és rájuk néztem. A kis tökmag szólt hozzám:
-Te nem vagy katona, ugye?
- Nem. De majdnem. Fent voltam a hegyen, és katonásat játszottam.
- Igen?! Lőttél is?
- Igen. Íjjal és pisztollyal.
Erre odaszaladt a kicsi a sorba, és elbűvölten mesélte a többieknek:
- Nem katona a néni, annál sokkal jobb! Katonásat játszott a hegyen, és még lőtt is! ÍJJAL!
Mindenki felém fordult. Láttam a szemükben a csodálatot. Hihetetlen! Egy felnőtt, aki játszik, lő, és mindezt a hegyen fenn. Erre még az óvónő is odanézett. Mi több, köszönt nekem. Hirtelen olyan nagyszerűnek éreztem magam. Rettentően gyerekesnek, és nagyszerűnek.

Dolgozunk

Fölhív, hogy mondjam gyorsan, mit lát ő most ott, 100 km- re tőlem. Ja, és mit kell arról tudni. De ne tegyem le a telefont, tartsam, mindjárt, várjak, várjak... hallom, ahogy mondja a mikrofonba, amit előbb meséltem neki... hopp, ezt nem egészen így kellett volna... mindegy, nem lényeges ez itt éppen annyira. Kérdez megint suttogva, én meg mondom, amit tudnia kell, és ő is mondja tovább magabiztosan.
Igen, teljesen igaza van: ezt így senkivel nem tudná csinálni.

Rengeteg a munka, így hát a blog pihen. Bejegyzés olykor két kirándulás közt sebtiben.

Indulunk

Mi a francért gubbasztok itt? Mintha sajnálnám magamtól a pihenést. Vagy lemaradnék valamiről, ha egyszerűen csak lefekszem. Pihenni pedig kell, hisz a szezon holnap hivatalosan is elindul, vagyis két napra elvonulok a Dunakanyarba egy nagy csapat gyerekkel. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, két új embert is viszünk magunkkal, akiket reményeink szerint be tudunk tanítani igazi, belevaló csoportvezetőnek. Én ez utóbbiban nem hiszek, bár bizakodok- már csak a saját érdekemben is. Már akkor megszédültem, mikor a hirdetésünkre egy hét alatt vagy százan jelentkeztek. Volt ott 8 általánost végzettől a több diplomásig 18 éves, és nyugdíjas. Írták mind, hogy van gyerekük, testvérük, sőt, a szomszédok fia is náluk szokott labdázni, vagyis náluk tökéletesebb munkaerő NINCS. Aztán elmondtam nekik, hogy miből is áll ez a munka, és szépen elszivárogtak mind (már a kb. 20 közül, akit egyáltalán behívtunk). Maradtak ketten. Talán... Majd elválik persze, hogy tényleg maradnak- e. Vagy maradunk megint ketten. Arra a közel 3000 gyerekre, akik eleddig szerződést kötöttek valünk.
Háhá... Látom magamat kialvatlanul, visszeres lábakkal, az ujjaim keményre gitározva, a hajam lenőve a vállamig, mikor századszor is lelkesen kurjantok a hajnali égre: Hahó, Pilis! Közben egy csomó 25 éves kimenekült az irodából a túra szó hallatán.
Köszönöm szépen.
Cinikus vagyok. Állítólag ebben az országban nincs munka. Vajon hány betöltetlen munkahely van? És miért fordítanak ennyire könnyedén hátat az emberek a lehetőségnek?

Nem

Ha már egyszer eljut az ember odáig, hogy az állandó szorongástól a pánikbetegség tüneteit véli látni magán, akkor meg kell tanulnia kimondani azt, hogy "nem".
- Köszönöm, nem.
- Értem én, de ezúttal nem.
- Vagy csak úgy: nem.
- "Nem" neked, és egyben nekem is "nem".
- Azért, mert nem.
Nem, mintha ettől jobb lenne ezután, de talán elmúlik a gyomorgörcs, a menekülési kényszer, a fulladás.
Hát, ez van. Mégse NEM. Nem lehet enyém minden, nem oldhatok meg mindent, és nem vihetek magamon mindent. Test, és lélek mondott ezúttal nemet. Az enyém.
...
Már jobban vagyok.

Lavinaveszély

Valójában az van, hogy végül elvállaltam ezt a táboros dolgot. Azért, mire a döntésem megszületett, sikerült  több körben hülyét csinálni magamból az örökös hezitálásaimmal, meg a "jaj, mi lesz"-szekkel.
Gyanúsan kezdek mostanában óvatossá válni, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Lefékez, megfojt a saját mérlegelési kényszerem. Még nem is olyan régen volt, hogy minden alaposabb megfontolást mellőzve ugrottam bele dolgokba, most meg ráment az egész hétvégém, hogy kiizzadjam magamból, hogyan lehetne megoldani, hogy mindkét feladatomat normálisan elvégezhessem. A tábor miatt ugyanis rengeteget kell majd utaznom, ami a családra ró plusz terheket, viszont a nyár nagy részét a Mátra szívében tölthetjük, ami éppen a fiúknak lesz egy óriási élmény (tudod, egyik tábor a másik után).
Abban sem voltam- vagyok biztos, hogy az eddigi munkám nem sérül majd. Végül Atibi volt, aki ezt a kérdést rövidre zárta azzal, hogy "majd megoldjuk". Na, persze, mindig megoldunk mindent.
Vasárnap reggel aztán felvettem a telefont, és belenyögtem egy halk igen-t. Óriási kő gördült le rólam (tudjuk, hogy az ilyen helyzet addig a legnehezebb, amíg a döntést meghozod- bármi legyen is az), így hát egész nap röpködtem, ujjongtam, és végre tudtam örülni mindannak, ami majd ezután következik. Igen, a kétkedés egy sötét verem. A hitetlenség, a félelem, a túlságos előrelátás- ezek mind olyan béklyók, amik lehúzzák az embert.
Miután a döntést meghoztam, őrült lelkiismeretesen vetettem magam bele az új munkába. Már hétfőn reggel ott púposkodtam az intézményben, hogy összeszedjem az információkat a kezdéshez. Gyorsan rájöttem, hogy sürgősen le kell rúgnom a tűsarkúkat, ha idomulni akarok valamelyest, mert itt aztán annyira színes világ van, hogy én ebbe (ebben a formámban) cseppet sem illek bele. Kopogni a csendes folyosókon, hogy mindenki hallja messziről, mikor közelítek? Nem, nem. Ideje lesz puha bőrtalpút szerezni, bokáig érő szőttes szoknyával, kézileg gyúrt kerámia ékszerekkel. Valahogy ezt érzem odaillőnek. Mint ahogy szegény Lolot sem érzem odaillőnek. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor, és milyen formában fogom kivitelezni, hogy csatlakozhassék hozzám munkaidőben. Erre külön tervet kell kieszelnem, mely terv egyébből nem fog állni, mint hogy egy szép napon azt mondom: Ő itt a kutyám. És velem dolgozik. Bedugok az íróasztalom alá egy puha üldögélőt neki, és úgy teszek, mintha ez a világ legtermészetesebb viselkedése lenne.
Tehát a megszokott fóbiáim most is menetrendszerűen jelentkeztek a saját alkalmatlanságomat illetően (miért lenne már ez a helyzet egyszerűbb, mint bármi más?), de újra bizonyítást nyert több éves okoskodásom, miszerint nem az számít, ha szorongasz, csak az, hogy ezt senki ne vegye észre.
Apropó, íróasztal(om)! Egyelőre egy bazi nagy fikusz terpeszt rajta, mely állítólag hamarosan távozik, és talán a szgépem is képes lesz betöltődni egyszer. Talán majd ott fogok ügyködni egy szép napon teljes joggal felvértezve (és telefonkóddal, ami szintén lényeges mérföldkő a beilleszkedés útján).
Mikor minden jelentős helyiséget végigkopácsoltam, elégedetten távoztam, megerősítve abbéli hitemben, hogy mi, itt a kilencedik emeleten semmivel sem vagyunk szétszórtabbak, mint mások egy menő kultúrális intézményben. Kaptam ugyanis egy rakás áttekinthetetlen iratot, megrendelést a tábor eddigi életéről. Ettől azonnal pánikba estem, és egy teljes napig próbáltam kibogarászni, hogy mi hova való. Elrendeztem mindent,  majd újra nyomulni kezdtem, hogy mennék még információkért. És akkor kiderült, hogy nem is kell annyira nekiugrani a dolgoknak. Mert persze fontos ügy ez, de most van ennél fontosabb is. Fesztivál, pályázatok, meg olyan egyebek, amik miatt rám (RÁÁÁM!!!) nem jut elég idő.
Na, tessék! Így akarja megváltani az ember a nagyvilágot!
Egyelőre nem ér rá a világ egy jó kis megváltásra. Sebaj, majd néhány hét múlva jön a szezon, és akkor... na, akkor fogok megőrülni. Erre gyúrok most Herkulessel, hogy végre eltakarítsa belőlem ezt az átkozott szorongást, ami éjjelente a fogaimat (a szépséges fogaimat!) csikorgatja.

Miért érzem úgy, mintha egy magas sziklaszirt alatt állnék, ahol csak idő kérdése, hogy valami őrületes méretű lavina elsodorjon?
Igen, igen, tényleg le kell tenni a tűsarkút...
Hogy tudjak majd szaladni.

Fészkelő

Már évek óta vágyom szarkákra. Még fiatalon megszerettem őket, mikor egy kifosztott fészek egyetlen életben maradt lakóját szelídítettük meg otthon. Ő aztán- ha kedve tartotta- félelem nélkül billegett a kerti asztalon, vagy csipegetett a reggelinkből, vagy kicsente a klipszet a fülemből. Soha nem élt kalitkában, de néhány hónapot így, szabadon is kitartott mellettünk. Akkor aztán egy másik madár néhány nap alatt elcsalta magához, s ő elhagyott minket. Nem volt könnyű neki a döntés. A társa odajárt nap nap után, hosszasan hívogatta a mi madarunkat, aki egyre inkább kíváncsi volt, vajon mi várna rá, ha elmenne. Ki- kireppent a közeli erdőbe, de mindig visszatért, mert azt képzelte, csak mellettünk van biztonságban. Aztán egy napon a szabadságvágy legyőzte az óvatosságot, és ő elment végleg.
Nohát, azóta rajongok a szépséges szarkákért. Itt is élnek a közelünkben néhányan. Volt néhány hatalmas nyárfa az utca végén- azok tetejében rendszeresen építkeztek. Tavaly azonban az emberek kivágták a fákat, s akkor néhány házzal odébb, egy elöregedett diófán vertek tanyát a madarak. Most azt a fát is lecsonkolták. Mostanára nem maradt biztonságos hely, ahol fészkelhetnének, így hát keringenek, röpködnek a környéken. Lassan meg kell építeniük a várat, ahová a tojásokat lerakhatják, egyelőre pedig a legmagasabb fák nem másutt vannak, mint itt nálunk, a házunk mellett. Most még kopasz mind, de ha ilyen meleg marad az idő, hamarosan lombot növesztenek árnyas, biztonságos kuckót adva a madaraimnak.( Igen, egy ideje sajátomnak tekintem őket.) Keresik a biztonságot a szabadságban, s én úgy képzelem, csak idő kérdése, hogy ők is felismerjék, jobb helyük sehol nem lesz, mint itt, a mi ablakunk előtt. A feltételezésem beigazolódni látszik. Időről időre itt csörögnek a nyárfákon, én pedig lesem őket a tetőablakon át éppen úgy, ahogy figyeltem télen a tengeliceket, és a pintyeket. Aztán egyszer csak arra eszmélek, hogy hosszú percek óta nem csinálok semmit, csak bámulok kifelé. A gondolataim elkalandoznak, s már egészen más jár a fejemben, mint madarak, fészkek, fák. Talán pihenek, talán csak próbálom rendbe tenni azt a rengeteg eseményt, feladatot, ami (megint) a nyakamba szakadt.
Itt állnak a fáim előttem; magasak, sudárak, én meg nem tudok választani közülük, így hát hordom mindre az ágakat, építem a fészkeimet. Ide is egyet, oda egy másikat. Innét a kilátás jobb, ott a nap süt melegebben. Lehetetlen bármelyiket kihagyni, elszalasztani- akarom mindet.
Szabadságot, és biztonságot.
Több fa, több fészek.
Hálás vagyok az életemnek, hogy ekkora erdőbe vezérelt, és ekkora szárnyakat adott hozzá.

Lehetőség

Mindig, egész életemben a Nagy Lehetőségre vártam. És persze mindig azt hittem, hogy az, ahol vagyok, az a Nagy Lehetőség. Aztán rendszerint elértem, amit akartam ott, és valami új után néztem. Más azt mondaná, felelőtlenül felrúgtam mindent, és eljátszottam a lehetőségeimet. Én azt mondom, kerestem AZT, ami tényleg a "lehetőség" (bár voltak pillanatok, mikor olyan szinten lenulláztam magam a nagy keresgélések közepette, hogy abból már felállni is művészet volt).
Atibivel lassan két éve dolgozom együtt. Nem kell bővebben kifejtenem, miért jó ez nekem. Vannak azért mélypontok, mikor elkezdek arról képzelődni, hogy váltani kellene. Volt ilyen januárban is, mikor nem ment úgy a meló, mint szerettem volna, összekaptunk nap mint nap, anyagilag sem éreztem magam biztonságban. És akkor jött a Nagy Lehetőség. Egy táborvezetői állás Kecskemét egyik közművelődési intézményében. Nagy kihívás, nagy feladat, nem nagy, de biztos pénz. Pályázat beadva, az élet meg halad tovább. Hetek telnek, már el is felejtődik a dolog. Atibi hazajön Pestről, nyugodtabb lesz ő is, én is, a tavasz meg mintha mutatná magát, tengernyi munka kerül kilátásba, és helyreáll a harmónia. Teljesen váratlan a telefon, hogy menjek interjúra.
Elmegyek.
No, igen. Aki megkapja, annak hosszú heteket kellene a hegyekben tölteni, plusz menedzselni a tábort, pályázatokat írni... Szép feladat, ha elfelejtem a családot, a fiúkat, az egyesületünket, a kirándulásainkat.
A beszélgetés után még mindig vannak kételyeim, hogy talán elszalasztok valamit, ha nemet mondok.
Még mindig tétovázok. Mert annyira megszoktam azt a különös érzést, hogy mindenben, ami elém toppan, valami izgalmas, új kihívást véljek felfedezni.
Aztán mire újra visszahívnak, a kételyeim lassan szétoszlanak. Nem lehet már mindig mindent újrakezdeni. Ha rágondolok, hogy új közösség, új munkatempó, új főnök vár rám- hát, nem vagyok elragadtatva. Közben pedig bizakodom, hogy mindössze azért nem tölt el valódi izgalommal a lehetőség, mert valójában ez itt a Nagy Lehetőség. Ez, amiben most vagyok. Egy éppen akkora lehetőség ez, ami rám van méretezve, amit kezelni tudok, ami belefér a világomba.
Ha belefér...

Ps: Mert amúgy meg mutasson már valaki egy főnököt, aki fitness bérletet (!) biztosít a fizetés mellé? (Csak remélni merem, hogy nem azért, mert annyira szembetűnő a súlygyarapodásom, hogy ez már a cég jóhírét veszélyezteti.) 

Ps2.: Mellékesen: Lehet- e valakitől  komoly munkát, lojalitást, kreativitást, elkötelezettséget, kitartást várni, ha az ambícióit röviden úgy jellemzi: vágyom egy jó kis napközis állásra, ahonnét már áprilisban táppénzre mehetnék, hogy veletek kirándulGASSAK.
Hát ez az! Mi nem kirándulGATunk! Ez annál sokkal komolyabb feladat. És sokkal nagyobb lehetőség. Nekem pölö a Nagy Lehetőség. És kikérem magamnak, hogy bárki ilyen félvállról, és alázat nélkül beszéljen róla!

Döntésképtelen

Súlyos lelkiismereti válságom van már néhány napja, amitől meg is őrültem picikét, és olyan dolgokat kezdtem művelni, amik egyébként nem éppen az erősségeim. Első számú ilyen szokás, amivel próbálom ésszerű mederben tartani a gondolataim, az a takarítás. Pakolok, suvickolok, mint az egereim, mikor a frissen elmosott terráriumba visszarakom őket. Közben pedig agyalok. Mert milyen az, mikor karnyújtásnyira kerül az ember egy álom- álláshoz, egy tuti jól fizető középvezetői valamihez, ami érdekes, izgalmas, éppen úgy, mint ez a mostani, csak éppen biztos állami háttérrel. Szóval egy olyan dolog ez, ami nagyjából egyszer jut az embernek egy életben. A Nagy Lehetőség. Közben meg van ugye Atibi, akit csak úgy nem hagy el az ember, mert olyan "aljas", hogy már inkább barát, mint főnök. Millió érv szól mellette: vicces, elfogadja Lolot az irodában, bejöhet a gyerek is, ha éppen szabadnapos, én pedig otthon maradhatok, ha nekem van gondom. Nem kell pontosan beérnem, úgy osztom be az időm, ahogy nekem tetszik, és a gyerekeim is kirándulhatnak velem. Szóval szeretek vele dolgozni, és szeretem a munkámat is.
Csakhogy.
Csakhogy családdal a háta mögött az ember elsősorban a biztos helyet, biztos fizetést tartsa szem előtt, úgy illik, nem? Nem a barátságot, a szeretem- nem szeretem feladatokat, vagy azt, hogy  a kutyáját beviheti- e a munkahelyére.
Így kellene.
Az anyukám biztos így tenne. Szem előtt tartaná a biztonságosabb megoldást, és felelősen döntene.
Én viszont nem tudom, mit tegyek, és csak reményedek, hogy az Élet majd meghozza a megoldást.
Ahogy mindig, minden helyzetben meghozta eddig.

Állati érzelmek

Próbáltam cikkeket olvasni a szadizmus, és az állatkínzás pszichológiájáról, de egyelőre semmit sem találtam. Ellenben az állatok homoszexualitása, valamint történetek bizonyos kutyák érzelmi viselkedéséről órákra lekötött. Igaz, munka, mégis elszórakoztat, és eszembe jut róla, miféle érzelmi (igenis, érzelmi) változásokon megy keresztül mostanság Lolo kutya, aki egyébként Muci. Megjegyzem, nekem mindenki Muci, akivel valamelyest érzelmi kontaktust tartok fenn. Tehát együtt élek négy Mucival, és most már a kutya is Muci lett, kivéve, mikor Pista, vagy Csuri, vagy Nünüke. Ért mindre, semmi gond ezzel, az a lényeg itt, hogy halljon hangot, kapjon simit. Azt is mondhatnám akár, hogy rántott csirke, ez sem okozna sértődést neki, ha mellé kedvesen nézek. Azt is megfejtettem, mi az oka ennek a mélységes alázatnak, amely munkál benne, és ami a nevelését lényegesen megkönnyíti, de nekem mégis szomorú, szánalmas, és nehezen érthető. Szóval, látva Mucit, egyik ismerősünk szintén pinscher után kezdett áhítozni, s mr. D. el is juttatta ahhoz a fiúhoz, akitől a mi kutyánk származik. Ő pedig boldogan markolta fel MuciLolo élettársát, egy hasonló korú másik lánykát. El is jöttek hozzánk látogatóba, és rögvest ki is derült, hogy elmúlt életében nem az ember volt, aki őt elnyomta, és félelemben tartotta, hanem éppenséggel ez a kis vérmes, bátor ebnő. Ezért persze nem kell őrá haragudni, hisz mint tudjuk, a kutyák élete más szabályok szerint zajlik, mint a miénk, és hát Gü Lüke se merő gonoszságból uralta Lolot, mindössze a falka működtetése volt a cél.
Eszembe jutott az is hogy anno, a baleset után egyetlen vékony érzelmi szálon múlt, hogy kettőjük közül éppen Lolot emeltem fel (majdnem mindegy volt, kit hozok). Belőle éreztem valamit, vagy talán ő hasonlított inkább az elveszítettre. Ő jött, és láttuk, hogy egészen más lelkű, mint akit pótolt. Megszoktam, megszerettem, talán kissé túlzó módon vigyázok rá (irtózok az autóktól), most pedig láthattam, milyen dresszír alatt volt tartva kutyatársa által egészen eddig. Nem csodálom, hogy meghúzza magát. Hozzáteszem (hogy örüljél te is) már azért sokat változott a helyzet. Az igazi döbbenet pedig hétvégén jött el, mikor a szélesre tárt teraszajtó előtt ülve meghallotta a környék kutyáinak hangoskodását. Nézzed csak!

Származási hely: Lolo ugat

Na? Kutya, vagy nem kutya?
A videó végén az a mérhetetlen imádat látszik, ami miatt sem fotózni, sem videózni nem lehet, ugyanis ha bekerülök a látómezőjébe, azonnal próbál egy kis cirókát kivívni. Kap is, persze. Muszáj szeretni, hisz annyira vágyik rá. Vágyik, igen... Lehet, hogy nem emberi érzésekkel, de valahogy mégis, erről most meg lettem győzve. És kutathatom én a szadizmus, a szívtelenség pszichológiáját, lehet a tettek mögött egy szánni való,  beteg lélek, vagy egy csúf gyerekkor, lehet ezen agyalgatni. Mindez a "megértés" ott hullik szét, ahol egy ilyen kiszolgáltatott, szeretetre éhes kis lény számon tartva, az ember tudtával, illetve az ember által szenved. Akkor csak egy jó vastag dorong  kellene, hogy az ember (egy másik ember) rendet tegyen. Az egy jó állatvédelmi törvény lenne. Amíg meg ilyen nincs, addig megyek, írok pár cikket, és teszek egy kört a állatvédelmi őrszolgálattal. Áh, imádom a munkámat!(Milyen kár, hogy a srácok letiltottak a dorongról)!

Szellemes

Most mi nem nagyon dolgozunk. Csak úgy telefonon, meg itthon, meg ha megyek a gyerekért, berohanok az irodába, vagy Nórához, mert tényleg fura érzés, ha nem látom őket pár napig. Fura nekik is. Felhív Nóra, és felhív Atibi is. Ma is hívott, hogy bent vagyok- e a városban. Miért, mi a baj? Baj? Az nincs, de valamit elmesélnék... Na, jó, akkor mesélem így. És meséli telefonon.
Ha már úgy kezdi: Hát, kérlek szépen... és itt szünetet tart... akkor tudom, hogy valami rettentően abszurd, és nem mindennapi dolog fog következni. Amit persze teljes természetességgel fog előadni, mondjuk a családjáról, vagy a rendőrökről, akik rendszeresen megállítják, és megbüntetik, vagy mit tudom én, miről. A mai történet sem marad el az eddigiektől. Remek. Már érdemes volt felébrednem. Ilyen sztorikért él az ember, komolyan mondom:
Kérlek szépen, nem tudom, hallottál- e a Kopogó Szellemről? Nem szeretném bővebben kifejteni az ő mibenlétét, tény, hogy ő létezik, jön- megy a házban, és bosszantó módon kötekedik a lakókkal. Főképpen Atibivel, és főképpen azóta, mióta az iroda elköltözött mellőle. Egész pontosan a feje fölé. Volt idő ugyanis, mikor egy emelettel lejjebb, a Szellem mellett bérelt lakást Atibi. Akkoriban remek volt a kapcsolat közöttük. A Szellem púderozta az orrát, és sütit vitt a fiúknak. Csevegett, kedveskedett. Mikor viszont megtudta a költözés hírét, halálosan megsértődött, és azóta haragszik Atibire. Dühös, hogy "elhagyta" őt, elköltözött, ráadásul ott "táncol" azóta is a fején. Ráadásul nő(k) is jön(nek) hozzá! Ezért használja a fegyverét, vagyis kopog. Felcsenget a kaputelefonon, és csúnyákat kiabál. Azt viszont, hogy egy napon kihívja a rendőröket, nem néztem volna ki belőle. Pedig megcsinálta. Atibi takarított (Úristen! És én nem voltam ott! Én aki még SOHA (ismétlem: soha) nem láttam felnőtt férfit takarítani!), a partvis meg oda- odakoppant a csempéhez. A Szellem eleinte csak a fűtéscsöveket ütlegelte valami vasdoronggal, mintegy válaszul a fenti neszekre, később azonban komoly tettre szánta el magát. Telefonált a yardra, és láss csodát!, a rendőrök kijöttek. Becsöngettek az irodába, Atibi meg ott állt a partvissal, hogy mi a fene van.
Vannak itt lányok, akik futnak?- Kérdezte a rendőr. Bejelentés érkezett ugyanis- no, nem partvissal kopogásról-, hogy itt valakik lányokat futtatnak.
Pfff...

Amúgy meg leesett a hó nálunk is. Nem tudom, örüljek- e felhőtlenül, hisz ez az esemény felvet az életemben fontos kérdéseket, olyat mint csizmák- bakancsok- hótaposók- kesztyűk- vészesen fogyásnak induló tüzelő, emellett viszont felvet olyat is, hogy szánkózás- fehér karácsony- hógolyó- hóangyal- móka és kacaj.
Na, igen. Mindennek többféle nézőpontja van. Örülhetek a hónak, vagy sírhatok miatta. Bosszankodhatok azon is, ha k...nak gondol egy buggyant fejű, unatkozó mamika, de éppenséggel felvillanyozhat, hogy van ember, aki kinézi belőlem, hogy alkalmas vagyok efféle figyelemfelkeltésre. Lássuk, mi a jobb nekem? Választom a lehető legkényelmesebb utat: nevetek az egészen.