Változnak az idők

Változnak az idők. Néha észre sem vesszük, mikor változik meg körülöttünk a világ. Körbefordulunk, és már nem azt látjuk, amit tegnap.

Néha nem is tudjuk, hogy mi fáj belül

Jó, attól még, hogy nem látszik, attól még nekem is megvannak a gondjaim, a problémáim, a kételyeim. Én is elfáradok és félek néha. Van úgy is, hogy én sem veszem észre, hogy valami baj van. Azt hiszem, minden rendben, közben meg nem is. A lélek azonban ad jelzéseket akkor is, ha mi mélyen elrejtenénk a gyengeségünket.

Van a gmailnek a csevegő programja. Ezt tudja mindenki, aki használja a programot. Arra a csevegőre tudsz fotót tenni, üzenetet, akármit. Én zenét szoktam feltenni. Hol ezt, hol azt attól függően, éppen milyen kedvem van.
Jött ma egy levél. Azt mondja, van az a dal a sok kérdőjellel. Néha kirakom, néha leveszem. Talán annyira változó a hangulatom?
Miii? Ki vagy? Mit akarsz? Mindegy... egy nő, akivel váltottam pár levelet, akit hivatalból láttam olykor, aki szülőtárs... IDEGEN.
Változó, igen.
Ő meg mentálhigiénás valamicsoda agykurkász (ezt se tudtuk), és szívesen meghallgat, ha úgy érzem, ez jót tenne.
Jaj.
Most ő segítségnek lett küldve, vagy cselnek, vagy miért? Félretegyem a gyanakvást, a félelmet a kitárulkozástól, és alávessem magam annak, hogy valaki belém lásson (A blog ilyenkor nem számít, és ott is vannak titkok... Milyen titkok? Olyan nagyok, hogy magam sem tudom őket, csak érzem, hogy itt vannak bennem, és megfojtanak.)?

A mentállady bejelentkezése jelzés értékű. Arról jelez, hogy aki küldte (tudod: "aki" küldte), tudja, hogy segítség kell (még ha én nem is gondolom), és jelzés arra, hogy nem vagyok egyedül (még ha úgy is érzem).
Most akkor írok neki.

 

Ps: Természetesen a dal szövege nincs összefüggésben velem, de a hangulat... az utánozhatatlanul édesen szívsanyargató.

Az út

Van egy olyan szabály, hogy előbb- utóbb mindig oda jutnak a dolgok, ahová jutniuk kell. Ha ezt elfogadjuk, és ebben bízunk, akkor védettek leszünk a feladástól, és a felesleges idegességtől.
Nem tudom, mikor tanultam ezt meg. Nem emlékszem rá. Nem tudom, mikor hagytam el a hajlamot a borúlátásra, a szomorúságra... nem tudom. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a legnagyobb bajok közepette is nyugodt vagyok, és megoldást keresek. Mikor nem látok megoldást, akkor pedig azt mondom: ennek így kell lennie.

Mikor Atibinél kezdtem dolgozni, még kicsit bizonytalan voltam abban, hogy valóban ez- e a legjobb megoldás a jövőmet illetően. Még néhány hétig nézegettem álláshirdetéseket (már jó ideje nem nézem őket), és találtam is egyet, akit felkerestem. Egy pipec kis tanyára kerestek programszervezőt. Tetszett, hát felhívtam, de a tulajdonos elég kurtán elutasított azzal, hogy már betöltötték a pozíciót. Hát jó, gondoltam, legyen akkor úgy.
Néhány hete szólt nekem Tibor, hogy talált egy csodás helyet- egy éppen olyat, amit hónapok óta keresünk a gyerekeknek, és úgy néz ki, teljes használattal meg is kapjuk. Gyorsan kiderült, hogy arról a bizonyos egy évvel ezelőtti tanyáról beszél. A tulajdonos később belebukott a programszervezőjébe, és most nagyon kellene segítség neki, hogy valahogy bevételt fabrikáljon a helyből. Tegnap kimentem én is felmérni a terepet. Sokkal- sokkal több, mint amit először gondoltam. Mondhatni, az, amiről álmodtunk. A szabadtéri színházának köszönhetően még több is az álmunknál.
Most néhány hét alatt rendbe tesszük a parkját, és nekiállunk felfuttatni. Céges rendezvények, esküvők, táborok, zenei, és színházi találkozók gyerekeknek, felnőtteknek... ilyenekről beszéltünk az árnyas fák alatt délután. Közben arra gondoltam, ha annak idején egyedül kapom meg a lehetőséget, talán én is belebuktam volna. Nem hinném, hogy ment volna egyedül. Most viszont megvan a háttér, a társ hozzá. Azon is gondolkodtam, hogy az sem véletlen, hogy pont Atibivel találkoztam. Teljesen jól kiegészítjük egymást. Egymás gondolataiból építkezünk, és így épül a cég is szépen, de nem lassan. Azt látom, hogy hamarosan kevesen leszünk hozzá. Túl sok ötletünk van ahhoz, hogy ketten megvalósítsuk. Ha pedig mindezeket egymás mellé pakolom, akkor újra megerősítést kapok arról, hogy a szabály valóban működik. Azt kapjuk meg, és akkor, amit érdemlünk, amire készen állunk. Mindig kapunk valamit. Néha kevésnek látjuk, de ha a kevésből a legtöbbet hozzuk ki, akkor egyszer csak az a keskeny kis ösvény, amin elindultunk, hatalmas sztrádává szélesedik.
Lehetőségek tárháza minden napunk.

Bent vagyok hát Meseországban MOST, mikor minden adott hozzá, hogy a legjobbat hozzam ki belőle.
Napfényes úton járok.

Búcsú

Megkértek az anyatársak, hogy Nagyfiamék tanító nénijének búcsúztatóját találjam ki, hogyan legyen. M. néni négy évig tanította az osztályt, most pedig elmennek tőle.
Nekem ekkor az jutott eszembe, hogy az emberek úgy képzelik, ez a tanárosdi leginkább arról szól, hogy a pedagógus jó esetben mindenféle okosságokkal megtölti a gyerkőcöket. Neveli őket, tanítja, törődik velük. Ő tehát mindig csak ad és ad.
A legtöbb pedagógus is valahogy így képzeli magát, ezért aztán sokuk gyorsan el is fárad, kiég.
Én úgy gondolom, hogy akkor jó ez a hivatás, ha az adás és a kapás kölcsönös. Mindketten töltögetik egymást jó és rossz dolgokkal. A diák is ad, tőle is sokat lehet tanulni, még akkor is, ha nehéz vele együtt lenni. Ha mást nem kaphatunk tőle, az egyénisége mindenképpen tesz valamennyi színt hozzánk.

Nos, ebből a gondolatból kiindulva azt találtam ki, hogy a nagy napon mindenféle színes kavicsok legyenek a gyerekeknél. Nagyon sokféle kavics. Ezek a kövek jelképezzék majd őket. Emellett gyűjtöttem olyan bölcsességeket, idézeteket, amelyek az életről, a tudásról, a jellemről szólnak. Alapigazságok, amelyekből összeáll egy ember valódi tudása. Olyanok, amelyek nem matematikáról, olvasásról szólnak, hanem annál sokkal többről.
Alakul bennem egy szertartás is. Látom, ahogy M. néni bejön a félhomályos terembe, Leonard Cohen szól halkan, ő pedig kap maga elé a szépen feldíszített asztalra egy gyönyörű kehelyt. Aztán a gyerekek elmondják egyenként az idézeteket, és szépen beteszik a kehelybe a maguk kövét.
Magukat.
Végül egy szülő, aki akkor még nem bőg nagyon, megköszöni a munkáját, és elmondja, hogy bizakodunk, amiképp ez a kehely több lett a sok színes kövecskétől, úgy lett ő is több a mi gyerekeinktől.

Annyira bőgnöm kell az egésztől már így előre.
Szomorú, hogy minden elmúlik, mindenkitől el kell búcsúzni előbb- utóbb. Ilyen alkalmakkor jobban átérzem ezt, mint a hétköznapokon. És ilyenkor emlékszem arra is, mikor én búcsúztam az osztályaimtól (kettő volt nagyon jelentős). Úgy éreztem, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot. És gondolok arra, ahogy a napok elmúlnak, és a legszebb dolgok is elvesznek szép sorban.
Mindennek az adja a súlyát, hogy elmúlik. Mindenki azért fontos, mert egyszer biztosan elveszítjük. Az az élet legszebb varázsa, hogy nem tart örökké.
Ez annyira misztikus, szomorú, és értékes, hogy éppen ettől kell sírnom.

Discover Leonard Cohen!

A mérleg

Néha, mikor felveszem a bordó selyempapucsomat, és érzem azt az ismerős, éles fájdalmat a lábamon, ahogy dörzsöli- vágja a húsomat, eszembe jut, hogy lassan egy éve lesz, mikor egy szédült, minden mindegy elhatározástól vezérelve elküldtem az önéletrajzomat. Nem is gondoltam, nem is akartam igazán, bizonytalan is voltam minden döntés helyességében. Megbeszéltem mindenkivel, hogy belevágjak- e, aztán mikor felvettek, akkor azt mondtam, köszönöm, inkább nem.
Nem is értem, miért mondtam, hisz valahol mindig valami ilyesmire vágytam...
Micsoda szerencse, hogy ő annyira akarta. Azt mondta, annyi időt szánok rá, amennyit tudok, nem gond a sok gyerek sem, legalább próbáljam meg.
Ki hitte volna akkor, hogy most, ma reggel ennyi tervvel, jóérzéssel, lehetőséggel a zsebemben ülhetek itt?
Jól alakulnak a dolgok. Nagyon jól.
De ára van ennek is.
Igen, a lakásunk gyakran bombatámadás utáni állapotokat tükröz.
Igen, a fiaim olykor nagyobb önállóságra kényszerülnek, mint amit a koruk indokolttá tenne.
Igen, nincs mindennap főtt étel az asztalon.
Igen, túl sokat telefonálok.
Igen, egyre kevesebb időm jut a blogra, ami- mint az köztudott- igen fontos nekem.

Mindennek ára van, de hiszem, hogy megéri fizetni. Kell, hogy legyen egy mérleg a világban, ami előbb- utóbb egyensúlyba billen.

A pille szárnya

Ah, micsoda két nap!
Már élnem sem kellene, vagy legalábbis félholtan feküdni az ágyamban két napig, én meg éberen hallgatom a madarak ordibálását a nyitott ablakon át.
Azt mondhatom, amit tegnap Ákos fiam rikkantott talpig sárba burkolózva a Pilis tetejében: Anya, imádom a munkádat!


Sikerült bejárnom az ország két (majdnem) legszebb vidékét, gyűjteni néhány érdekes embert, és adni olyan élményeket, amikről tudom, hogy örök nyomot hagynak azokban, akik velem voltak.
Ott van mindjárt a péntek kint a bugaci pusztaságban. Ott van mindjárt Varga Mihály (örökre jegyezzük fel ezt a nevet), aki képes volt 40 városi vagányba beakasztani a szót, és megmutatni nekik, hogy a világ minden aprócska pontjaélményeélőlénye tiszteletet és megbecsülést érdemel. Képes volt lehasaltatni őket a fűbe, hogy ott vizsgálgassák a talpunk alatt nyüzsgő apró társadalmat, mert "az ember szakítson egy pillanatot arra, hogy a füvek közti életet megnézze, hisz az ott mozgolódó élőlényekben ugyanaz az élet lobog, mint az emberben". Aki a mindennapjait kipödrött bajuszban, és pitykés mellényben tölti. Nemcsak ismeri, de éli is az ősök életét. Akinek az iránytűje a kecskebőr dudája. Azzal mutatja az utat, és mesél, mesél a régi világról úgy, hogy a szánk is tátva marad tőle.
Mit is lehet ezután adni még annak a sok nyüzsgő emberpalántának? A kérdés itt az, ha már kora délelőtt ilyesmi éri őket, akkor tudjuk- e az egész napot ennek szellemében egésszé kerekíteni. Ha igen, hálásak lehetünk jószerencsénknek, munkánknak, tehetségünknek.

Jegyezzük meg aztán, hogy mily csodás dolog a következő hajnalon másik ötven olyan picinkét látni, akik eddig még tán nem is beszéltek egymással, hisz az, hogy valakik egy iskolába járnak, még nem jelent barátságot. Látni az együtt küzdésüket, az összetartásukat- ez ám a felemelő pillanat! Látni, ahogy a nyolcadikos erőn felül segíti a kicsit, hogy az átjusson a csúszós szakadékon. Tolja, húzza, magyarázza, aztán fent megáll, és ámulva nézi a Pilis ragyogását. Elfelejti egy percre a telefont, az mp3- mas lejátszót, az elpiszkolódott márkás cipőt. Visszanéz, és elégedetten nyugtázza, hogy többre képes, mint amit valaha gondolt magáról. A plázák világában nehéz elhinni, hogy a Rám szakadékon is át tud jutni. Ül azután a grillsütő mellett, már menni is alig bír, mégis erősebb a lelke, mint akkor volt, mikor előző este ágyba bújt.

Külön köszönet azért a beszélgetésért, ami akkor kerül képbe, mikor már csak zsibbadtan ül az ember a buszon, várva, hogy elnyúlhasson otthon az ágyában. Ilyenkor megeshet, hogy valaki beszél hozzád, akiről eddig azt hitted, egy tanár talán... és hát a tanárokra viszonylag kevés idő jut egy ilyen napon; ilyenkor a gyerek számít. Ülsz csak, ő meg társalogni akar. Eleinte nem könnyű, de egyre érdekesebb, már nem ragad a szemed, csevegtek mindenekről. Nem, nem tanár, de megszállottja a munkájának, ide csak véletlenül került. Mesélsz neki a terveidről, később cseréltek névjegyet, hogy keressed, segít pénzt szerezni, pályázni, mert hát a legeslegjobb az lenne, ha mindaz, amit csinálsz, minél több gyereknek elérhető lenne. A táborok, erdei iskolák, kirándulások, és a sok ötlet, amit még szeretnél megvalósítani. Azt mondja, szereti, ha valaki hisz abban, amit csinál. Arra gondolsz, te is szereted a hiszést. Hinni minden napban. Hinni abban, hogy értelme van annak, hogy itt vagy a földön. Elvégre ha egyetlen repkedő pillangónak fontos szerepe van, akkor neked is kell, hogy helyed legyen. Úgy bizony, Varga Mihály belemuzsikálta a fejedbe egy nappal korábban a megingathatatlan hitet, hogy fontos minden szárnylebbentésed.

Aztán végül megjegyzed a nemtanárnak, hogy régről, nagyon régről még emlékszel azokra a nevekre, amiket említett ma délután. Hallottad még gyerekként apád szájából azokat a neveket. Mert hogy ki vagy te? És kinek a lánya? És akkor mondod. Neki pedig úgy akad benn a hangja, ahogy a tiéd akadt el a kecskedudától. Persze, hogy ismeri, hisz jóban voltak, együtt akarták megváltani a világot úgy húsz évvel ezelőtt.
Együtt hittek abban, hogy minden pille röpke élete mázsás súllyal fordítja tovább az élet kerekét.