Szőröstül- bőr nélkül

Nem vagyok eltűnve egyáltalán, csak nagyon dolgozom. Nevet is azért váltottam, mert a másik oldalt már a saját nevemen üzemeltetem. Mindegy, "dorisos" bejegyzés mostanság ritkábban van.

Azért van olyan gondolat, ami nem fér oda. Ami túlságosan privát. 

Mondjuk a próbatételekről.

Micsoda lelki gyakorlat lehet a kutyám például- ez valami elképesztő. Rengeteg dolgot át kell mostanában értékelnem általa és naponta százszor s megfordul a fejemben a kérdés, hogy vajon mire készít fel most ez a helyzet. Mert az bizonyos, hogy nem önmagáért való. Ennek a kutyának már rég nem kellene élnie, ő pedig mégis itt van mellettem, hogy segítsen engem.

Tanulok tőle és általa.
Önfegyelmet, áldozatkészséget.

Soha életemben nem ápoltam senkit.

Soha nem kellett a saját iszonyomat, félelmemet, viszolygásomat legyőzni egy másik élőlény érdekében. Eddig.

Az történt, hogy a drága Lala nagyon beteg lett úgy egy hónapja. Utolsó pillanatban megműtötték, megőrizték az életét, de a szepszistől már nem tudták megmenteni. A belső mérgezés következtében most fokozatosan elveszti a bőrét, amitől horrorisztikus látványt nyújt. El sem hinné senki, hogy ebből az állapotból még fel lehet gyógyulni. Én sem hinném, ezért aztán többször kértem az orvost, hogy legyen őszinte hozzám a kutyát illetően, de ő mindig újra és újra megerősít, hogy érdemes küzdeni érte. Szerinte nincs életveszélyben a kutyám, amit el kell hinnem, mivel nem jelez fájdalmat és a körülményekhez képest elég élénk is. Én azonban rosszul vagyok, ha ránézek. Mégis fogom az ecsetelő folyadékot, nagy levegőt veszek és nekilátok újra, és újra és újra az ápolásának. Perelineket varrok, kötést cserélek rajta, a kezemből etetem, éjjel meg ott van az ágyam mellett és ha moccan, már nyúlok le, hogy a fülét simogassam. 

Minden nap próbára tesz ez a dolog. Olyat teszek, amiről nem hittem volna, hogy képes vagyok rá. Nincs is ezzel baj. Lala minden idegszálával csüng rajtam, tűr minden babrálást, ápolást, sőt, gyakran odasántikál hozzám, és mikor leguggolok hozzá, sután befordítja a hátát a kezem alá. Mintha felkínálná magát nekem és a segítségemet kérné.

Az orvos azt mondta, olyan mértékű a roncsolódása, hogy többé nem lesz szőre. Először megriadtam: Te jó ég! Hogyan lesz az akkor? A napfény, a hideg... Hogyan tudom megóvni majd? Azután az a makacs optimista- idealista énem elővette szablyáját és nagyot suhintott a sötét felhők közé. Kiabált, hogy ő majd megmutatja, mi lesz akkor! Ha a sors így rendelte, akkor Lala öltözködni fog. Sőt, saját márkát fog teremteni. Mondhatni, Lala egy divatdiktátor lesz. Lalának saját ruhakollekciói lesznek. Saját parfümje! 

Lalából szupersztárt fogunk csinálni. 

Nem azért, mert nincs jobb dolgunk.

Azért, mert Lala legyőzte a halált, a mérgezést és általa én is erősebb lettem.

Most meg fekszik a kosarában a vitorla füleivel és csak néz rám a gyönyörű szemeivel. Én pedig  újra azon gondolkodom, vajon mire akar felkészíteni?

Őszbe fordul

Lali nem jöhet nyaralni.
Szomorú vagyok.
Amúgy meg őrületesen készülődök, mert nagyon szeretném, ha teljesen jól sikerülne minden. Csodás őszies az időjárás, ami önmagában egy ajándék, éppen pont ilyet szerettem volna. A lelkünket megérleli a változásokra. A fiúk is sokkal inkább készülnek az iskolára, semmint a kirándulásra. Vettünk táskát, füzeteket, pakolgatják, rakosgatják a holmikat, képzelődnek róla, milyen lesz majd az új világ. Milliószor mondom nekik, hogy szeretnék büszke lenni rájuk, szeretném, ha igyekeznének megmutatni, milyen nagyszerű gyerekek. Egyelőre úgy látom, a szándék megvan bennük.
Bobi miatt örülök legjobban, hisz ezzel az iskolaváltással megúsztunk egy képességvizsgálatot, amit én valami miatt nem láttam indokoltnak. Végig azt éreztem tavaly, hogy nem a képességekkel van baj, hanem a körülményekkel, illetve kell(ene) neki még egy kis időt hagyni. Ott, az iskolában nincs idő, nincs türelem. Tanterv, és teljesítménykényszer van, amivel nincs is baj. Jó az, ha a gyerek tudja, hogy miért van ott. Ezt vallom, csak nehéz akkor is így érezni, mikor éppen a saját fiam vergődik vért izzadva a rendszerben. Most, nyár végére úgy látom, rengeteget fejlődött. Olvas, és elfogadhatóan ír. Továbbra is iszonya van a tömegtől, a zajtól és a bezártságtól, ami része az iskolának, ráadásul a szabályokat is nehezen viseli. Tavaly végig éreztem rajta a feszültséget. Olyan volt az iskolából hazatérve, mint a kikötött vadló, ami halálra fárasztotta magát a szabadulni vágyással. Így nem lehet teljesíteni. Változnia kell, hogy képes legyen helytállni. Most itt egy új esély, amihez talán sikerült felnőnie. Meglátjuk. Napokon belül eldől, hogy széna- e, avagy szalma.

Lalás

Lolo- aki időközben Lali lett - valóban a negyedik gyerek nálunk.
Húúú, de ciki ezt így leírni!
Bocs, kedves kutyátlan olvasóim, ti ezt nem érthetitek. Lali egy angyal. Tündér Lala, akinél szófogadóbb, intelligensebb négylábú nincs a világon... legalábbis itt, a kerítésünkön belül.
Már például tökéletes jelbeszéd alakult ki közöttünk. Ő odaáll a tányérja mellé, én pedig megkérdem:
- Lali, kérsz vacsorát?- Ő erre dobbant a lábával. Kiveszem a hűtőből az ételét, ő boldogan perdül egyet, és szalad a kosarába. Ott vár, amíg a helyére teszem a tálját.
Ha esteledik, ide- oda futkosással próbál a hálóba csábítani, hogy végre az alvós kosarában álomra hajthassa a fejét. Mert egyedül nem megy ám oda. Nem, az a hely tabu. A gazda nélkül tilos a bemenet. Ezt ő döntötte el még régen. Ahogy azt is, hogy az ágyba nem ugrik fel. Vagy ha mégis, mert mondjuk hihetetlen jókedvében elfeledkezik magáról, akkor eszeveszett zavarba jön, és hanyatt- homlok kotródik lefelé.
A ruháimat felismeri, vagyis abból, mit veszek magamra, tudja, hogy elmenni készülök otthonról, netán csak a kertbe, vagy épp aludni szeretnék. Ehhez mérten jelzi, hogy velem tart, vagy inkább marad. Ha jönni szeretne, szalad az ajtóhoz, ha inkább marad, akkor a kosarába kuporodik, és csak pislog rám.
- Lali jössz?- Ő pedig elfordítja a fejét:
- Nem hallok semmit.

Egy ideje már inkább itthon marad- nem nagyon szeret csavarogni. Nyilván azért is, mert a fiúk itthon vannak, de szívesen van akár egyedül is. Soha nem csinált ügyet abból, ha magára hagytuk. Én ennek csak örülök, mivel:

1. Az irodából- elvileg- ki vannak tiltva a kutyák, ezért őrületes szervezés kell hozzá, hogy ne vegyék észre, mikor beviszem.  Főképpen most nehéz ez, mikor a hőség miatt minden irodaajtó sarkig van kitárva.
2. Bárhol megállok a városban, ki kell vennem, hisz kettő perc alatt hőgutát kapna az autóban.
3. Kivenni is veszélyes, hisz a 80 fokos betonon szintén felfordul egy harmincdekás élőlény.
4. Ha olyan helyre megyek, ahová nem jöhet be velem, árnyékot kell neki találni, és sietni ész nélkül, nehogy ellopják, vagy rosszul legyen a melegben, amíg én valami hűtött helyen bohóckodok.

Túlparázom?
Ne feledjük el, hogy Lali valóban nagyon pici, tehát pillanatok alatt felborul a hő- és vízháztartása. Vigyázni kell rá, ennyi az egész. Én pedig kitaláltam, hogyan rejthetem el a kutyagyűlölők szeme elől, és óvhatom meg a forró aszfalttól.

A módszer, amit a szállításra fejlesztettem ki.

Ha pedig az iroda folyosóján osonunk éppen, akkor a legyezőmmel álcázom.
Ő tudja, hogy ilyenkor lapulni kell, ezért hát nem ugrál, nem kapar, hanem  pislog a csipke mögött.
Később beérünk az irodába, én lerakom a táskát, és szólok neki:
- Gyere, Lali.
Erre beül az asztalom alá pihegni.
Ott már sajnos nem tudom megvédeni a melegtől, leginkább azért, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy én életben maradjak.
38 fok van bent.
Reggel.
Lehet, hogy felmondok. Eljön majd a nap, mikor befordulok a vackomon, és úgy döntök, lesz, ami lesz, ma nem megyek sehová. Leereszkedek a tóba, és őszig mindenki felejtsen el.

Nem kutya

Ez az új iroda nagyon gáz. Annyira fullos, hogy már- már riasztó. Hosszú folyosó, kétoldalt ajtók (az egyik a miénk), nagy csöndesség. Csak egy lomha járású női cipő szokott eldübörögni az ajtónk előtt nagyjából fél óránként. Ami a legkellemetlenebb: Kutyát nem lehet bevinni. Ki van írva a bejárathoz. Én persze nem tartom be ezt a szabályt. Nincs mit tenni, nem tudom a szabályokat betartani. Szeretem őket, de olykor muszáj átlépnem rajtuk. Ha Lolo komfortjáról van szó, akkor főképpen. Majd hagyom itthon, mi? Hogy majd egy antiszoc, magányos, minden neszre vonyító szerencsétlenség legyen belőle! Tudod, mikor?!
Jelenleg meghagytam neki, hogy álcázza magát, ha továbbra is dolgozó nő akar lenni. Ha zajong, akkor sajnos HTB lesz belőle, ami egy őrjítő állapot. Így hát az eb leül az asztalom lába mellé, és ügyesen úgy tesz, mint azok a hajdani bólogatós kuttyok, akik a zsigulik kalaptartóján okoskodtak a nyolcvanas években. Menő is legalább annyira, főképp, ha mércének veszem a mellettünk lévő műkörmös szalon túlfestett tulajdonosnőjét, aki anélkül csókolta őt körbe, hogy megkérdezte volna, van- e féregtelenítve. Vad szemeket meresztettem rá, hogy érezze, az aurám durva megsértése a kutyám csókolgatása- legalább akkora sértés, mintha engem smárolna le ott, az üzlete sarkán. Micsoda gátlástalan emberek vannak! Nem szóltam azért neki- Nem vagyok egy állat! Amúgy meg jobb jóban lenni egy műkörmössel.

Szóval a terv a következő: Lolo NEM KUTYA. Ő a cég Lo'goja, valójában egy szurikáta, aki pontosan azért van itt, hogy méltón képviseljen bennünket.
Elengedhetetlen a jelenléte.

Rossz kutya

Lassan eljutunk odáig, hogy Lolo kutyát meg sem érinthetem. A gazdája kezdettől fogva én vagyok, s ezzel együtt szent piadesztálra emelt, élet, és halál urává tett, akinek egyetlen pillantása az egekbe repíti, s egyetlen morgása az üldözöttek bűzös mocsarába taszítja őt. Ehhez mérten figyeli minden szavam, mozdulatom, finom kocogással követi a lépéseimet. Ha elmegyek, üressé válik számára a világ. Egyetlen esély túlélni a napot, ha begubózik a kosarába és vár. Később megjelenek, ő boldogan kopog, ugrál, mutatja, mennyire boldog, hogy újra láthat, és könyörög a figyelemért. Megcirógatnám, és felemelném. Jó lenne, ha megtehetném, de sajnos lehetetlen. Abban a pillanatban, hogy hozzáérek, maga alá pisil. Ez aztán a rajongás! Sajnálom érte. Szomorú lehet ennyire függeni valakitől. Azt hiszem, nagyon, nagyon rossz kutya lennék.

Állati érzelmek

Próbáltam cikkeket olvasni a szadizmus, és az állatkínzás pszichológiájáról, de egyelőre semmit sem találtam. Ellenben az állatok homoszexualitása, valamint történetek bizonyos kutyák érzelmi viselkedéséről órákra lekötött. Igaz, munka, mégis elszórakoztat, és eszembe jut róla, miféle érzelmi (igenis, érzelmi) változásokon megy keresztül mostanság Lolo kutya, aki egyébként Muci. Megjegyzem, nekem mindenki Muci, akivel valamelyest érzelmi kontaktust tartok fenn. Tehát együtt élek négy Mucival, és most már a kutya is Muci lett, kivéve, mikor Pista, vagy Csuri, vagy Nünüke. Ért mindre, semmi gond ezzel, az a lényeg itt, hogy halljon hangot, kapjon simit. Azt is mondhatnám akár, hogy rántott csirke, ez sem okozna sértődést neki, ha mellé kedvesen nézek. Azt is megfejtettem, mi az oka ennek a mélységes alázatnak, amely munkál benne, és ami a nevelését lényegesen megkönnyíti, de nekem mégis szomorú, szánalmas, és nehezen érthető. Szóval, látva Mucit, egyik ismerősünk szintén pinscher után kezdett áhítozni, s mr. D. el is juttatta ahhoz a fiúhoz, akitől a mi kutyánk származik. Ő pedig boldogan markolta fel MuciLolo élettársát, egy hasonló korú másik lánykát. El is jöttek hozzánk látogatóba, és rögvest ki is derült, hogy elmúlt életében nem az ember volt, aki őt elnyomta, és félelemben tartotta, hanem éppenséggel ez a kis vérmes, bátor ebnő. Ezért persze nem kell őrá haragudni, hisz mint tudjuk, a kutyák élete más szabályok szerint zajlik, mint a miénk, és hát Gü Lüke se merő gonoszságból uralta Lolot, mindössze a falka működtetése volt a cél.
Eszembe jutott az is hogy anno, a baleset után egyetlen vékony érzelmi szálon múlt, hogy kettőjük közül éppen Lolot emeltem fel (majdnem mindegy volt, kit hozok). Belőle éreztem valamit, vagy talán ő hasonlított inkább az elveszítettre. Ő jött, és láttuk, hogy egészen más lelkű, mint akit pótolt. Megszoktam, megszerettem, talán kissé túlzó módon vigyázok rá (irtózok az autóktól), most pedig láthattam, milyen dresszír alatt volt tartva kutyatársa által egészen eddig. Nem csodálom, hogy meghúzza magát. Hozzáteszem (hogy örüljél te is) már azért sokat változott a helyzet. Az igazi döbbenet pedig hétvégén jött el, mikor a szélesre tárt teraszajtó előtt ülve meghallotta a környék kutyáinak hangoskodását. Nézzed csak!

Származási hely: Lolo ugat

Na? Kutya, vagy nem kutya?
A videó végén az a mérhetetlen imádat látszik, ami miatt sem fotózni, sem videózni nem lehet, ugyanis ha bekerülök a látómezőjébe, azonnal próbál egy kis cirókát kivívni. Kap is, persze. Muszáj szeretni, hisz annyira vágyik rá. Vágyik, igen... Lehet, hogy nem emberi érzésekkel, de valahogy mégis, erről most meg lettem győzve. És kutathatom én a szadizmus, a szívtelenség pszichológiáját, lehet a tettek mögött egy szánni való,  beteg lélek, vagy egy csúf gyerekkor, lehet ezen agyalgatni. Mindez a "megértés" ott hullik szét, ahol egy ilyen kiszolgáltatott, szeretetre éhes kis lény számon tartva, az ember tudtával, illetve az ember által szenved. Akkor csak egy jó vastag dorong  kellene, hogy az ember (egy másik ember) rendet tegyen. Az egy jó állatvédelmi törvény lenne. Amíg meg ilyen nincs, addig megyek, írok pár cikket, és teszek egy kört a állatvédelmi őrszolgálattal. Áh, imádom a munkámat!(Milyen kár, hogy a srácok letiltottak a dorongról)!

Üvegtigris

Lassan három hét telt el, hogy volt az a baleset. Azóta most volt kedvem és bátorságom megnézni Loli oldalát. Nem is értem, hogyan fájhat ennyire, hogy nincs velünk. Borzasztóan hiányzik.
A kis "Üvegtigris" teljesen más jellem, mint ő volt. Ahogy már mondtam is, törékeny, finom, és félénk. Szeretni, és óvni való, akiről egyre kevésbé tudom elképzelni, honnét érkezett, és hogyan élt eddig. Azt azért kizártnak tartom, hogy a srác, akitől vettük, bántotta volna- valahogy nem nézem ki belőle (ami persze nem jelent semmit)- , a kutya mégis összerezdül minden hangos szóra, vagy hirtelen mozdulatra. Megszállottan ragaszkodik hozzám, aminek egyáltalán nem örülök. Senkinek nem jó a családban, hogy képes órákon át sírdogálni, ha nem vagyok otthon. Azért lassan a család többi tagjának is odaadja a bizalmát, de csakis akkor, ha én elfordulok tőle. Mikor tüntetőleg nem törődök vele, akkor elmegy a többiekhez is, de a fél szeme mindig rajtam van. A falkában családban leghátra sorolja magát, ami annyiból jó, hogy fegyelmezésre semmi szükségünk, viszont nem jó látni a "bocsássatok meg, hogy élek!" típusú szorongását. Lolo óvakodik mindentől, amivel kétségbe vonná a hatalmunkat, és ha közeledünk hozzá, azonnal a megadás pózát veszi fel. Ez nem normális. Hiányzik széllelbélelt Lolikám vad futkosása, az ügyessége, a játékszenvedélye. Lolo soha nem fog agilityre járni (tavasztól terveztük a kutyasulit), soha nem kéri topogva, hogy menjünk futni, erdőt járni, hogy rejtsem el a babáját, vagy dobáljam a labdát. És egészen biztos, hogy terápiás kutya sem lesz belőle (mely lehetőségről még tél elején elindultak a tárgyalások). Belőle hiányzik a nyitottság, és az az állandó örömérzet, ami a másik kutyusban megvolt.
Lassan nyílik, mint egy kis harangvirág. Már az is nagy előrelépés, hogy a farka (a vágott farka) végre nincs állandóan a lába közé csapva. Meri csóválni, vagy olykor hegyesre felvágni. Ah, micsoda megkönnyebbülés! Érti a nevét, a behívást, vezényszóra leül, tud lépcsőn, és kemény padlón közlekedni (ez sem ment sokáig). Ennyi a három hét eredménye, ami óriási dolog (és 24 órás együttlét gyümölcse) ahhoz képest, hogy a nulláról indult. Nulla önbizalommal, nulla tudással, név nélkül.
Most értem csak igazán, mit jelent, ha egy kutya "szaporítónál" nő föl. Az egészség, és a jó étel nem minden. Ezt tudja az ember a fejével, mégis megdöbben, ha saját szemével méri fel, micsoda különbség van a kétféle nevelés között.

Ps: Gondolkodom, hogy mégis folytatom Lola blogját. A téma persze némileg átalakulna, ha így tennék. Míg eddig egy életvidám kutya felnövekvése volt a megfigyelés tárgya, most a "soha emberekkel nem éltem, de megpróbálom" szocializálódási folyamat éltethetné az oldalt.
Hümm, ez is érdekes, ha úgy vesszük.

Fontos vagyok! És csodatevő

Teljesen jól alakulnak a dolgok a kutyával.
Semmiben nem hasonlít Lolára, ergo naponta sóhajtozhatok, hogy "Jaaaj, emlékszel, mikor Lola ezt meg azt csinálta?" Egyetlen dolog, ami közös és hasonló bennük: pisi a szőnyegen+ alaptalan ragaszkodás hozzám.
Ah, emlékszem, mikor gyerekkorunkban Ádám nevezetű keverék német juhászunkat tartottuk a panelben, és gyakran levittük sétálni öcsémmel. Remek móka volt, és "mérhetetlen befolyásom" fitogtatása, mikor szegény kisgyerek feszült a póráz végén, én meg szép halkan odaszóltam az ebnek, aki erre megrántotta magát, és otthagyta tesómat. Virtus volt ez is, mint annyi minden közöttünk. Elmúltak ezek az idők. Most elfordítom a fejem Loloról, és titokban küldöm el a bokám mellől (Láttad a csodás jelenetet, mikor az undok Melvin próbálja magától elhessegetni a szomszéd kutyáját? Na, valami ilyen van nálunk is). Nem nézek rá, és sugdosom a fejébe: Menjél mr. Darcyhoz! Játsszatok a fiúkkal! Megy is ez addig, míg a szobából ki nem húzom a lábam. Akkor ugyanis otthagy csapot- papot, és teker utánam. Nincs bennem pedig virtus. Nem akarom bizonyítani, hogy remekül értek a kutyákhoz (mert nem is), és jó szarul is érzem magam attól, hogy így tapad rám a kicsike, miközben a többieket hanyagolja. Mint ahogy az is kellemetlen, mikor az iroda előtt mézet áruló nénike, akit Lola minden reggel körbeszimatolt, most nap, mint nap megjegyzi: Fázik a drága, azért nem olyan virgonc. Hajaj! Eljön majd az idő, mikor színt kell vallanom, és elmondani, hogy nem a hideg, hanem a bizalmatlanság fogja vissza a kutyámat. Meg hogy ez nem is az a kutya. És nem is lesz soha olyan. Majd elmesélem neki, hogy míg Lolánk egy feszülő íj volt, addig Lolót talán üvegtigrisnek titulálhatnánk. Törékeny kívül belül. Nehéz elképzelnem, hogy lesz olyan idő, mikor majd örömmel trappol mellettem "völgyvidéken és hegygerincen át". Mondjuk, én türelmes vagyok...
azon kívül vonzódom az elesettekhez...
és képes vagyok csodát tenni(!)
Emlékszem például*, mikor nagyon régen átvettem a 2- os osztályfőnöktől az osztályomat, ő pedig észrevétlenül rámutatott egy gyerekre: A Robi... na, ő nem beszél. Nekem rögtön megtetszett a gyámoltalan kisfiú, és nekiláttam, hogy véghez vigyem rajta (akár erőszakkal is) az én saját csodámat. Ő nem szívesen, de idővel elkezdett azért beszélni, bár tagadhatatlan, hogy mély és sokatmondó megnyilatkozásai sosem voltak. Ma már felnőtt, és gyakran összefutunk. Egyszer meséltem neki arról, micsoda hatalmas pedagógiai feladat volt ő az iskolában, és mekkora sikernek könyveltem el, hogy hajlandó volt velem kommunikálni. Csak nevetett. Azt mondta, az agyára mentek a felnőttek (többek közt én is), amiért örökösen nyaggatták. Nem volt kedve, hát nem beszélt.
Velem azért igen. Engem bírt, hát tett nekem egy szívességet. Hogy jobban érezzem magam.
Ez volt a nagy csoda (Köszííí, Robííí!).
Lehet, hogy így van ez most is. Lehet, hogy ez a félénknek tűnő üveglányka éppen így érzi jól magát, ilyen visszafogottan, óvatosan, látszólag magányosan, s a ragaszkodása mindössze szívességtétel nekem. Bír engem, hát járkál utánam. Hogy elhiggyem, baromira fontos, értékes, és nélkülözhetetlen egyede vagyok a társadalomnak.
És csodatevő is persze...

* Feltűnt valakinek, hogy túl sok emlékem van mostanában?

Ígéretekben jó vagyok

Kis híján elfelejtettem azt a különleges pillanatot megörökíteni, mikor néhány nappal ezelőtt a kezembe fogtam legkisebb gyermekem félévi bizonyítványát. A többiekéről most nem szólok, hiszen köztudott, hogy mindig azok a gyerekek a leginkább elhanyagoltak, akikkel semmi baj sincs, ergo jótanuló csemetéim pompás eredményeit akár meg sem kell említenem, miközben arról a fiúról, akinek okán az egész elmúlt félévet stresszes állapotban töltöttem, megengedett egy egész posztot összehozni.
Szóval, mint az köztudott, hetente legalább egyszer részesülök kellemetlen pillanatokban Bobival kapcsolatosan. Ezek a pillanatok szólnak betűtévesztésről, nemolvasásról, nemírásról, összefirkált füzetről, nemfigyelésről, konokságról, motiválatlanságról, hanyagságról, izgágaságról, a kreativitás hiányáról. A sort még folytathatnám, de minek. Így is jól látható, hogy mély anyai meggyőződés kell ahhoz, hogy még higgyek a saját- neki tett- ígéretemben, miszerint ő okos, és egyszer mindent tudni fog.
Fentebbiek okán némi fásultsággal fogtam a kezembe azt a bizonyos bizonyítványt, és egyetlen rápillantás után le is pattintottam az asztalra. Kezdtem nyomulni az "Édes fiam! Nem hiszem el, hogy valaki másnak az ellenőrzőjét hoztad haza" kezdetű áradattal, mikor szemem a vignettára tévedt, és döbbenettel tapasztaltam, hogy ott tényleg az én gyerekem neve áll. Benne pedig az eredmények, amik fölött a mai napig nem tértem napirendre. Bobi matekból kiváló, magyarból (mondom, MAGYARBÓL!) jól megfelelt. Összegészében egy kellemesen erős négyes a félévi.
Jól tanul a gyerek? Vagy ez mi? Nem jó bulira jöttem?
Ma megkérdeztem tanító nénit, illetve meggyanúsítottam, hogy túl jószívű volt, de azt mondja, nem. Azt mondja, ez így hűen tükrözi a valóságot. Ráadásul Bo gyönyörűen ír. És rengeteget jelentkezik. De csak az utóbbi időben. Gyanítom, mióta kikapta a bizit, én meg ordítva újságoltam boldog boldogtalannak, hogy milyen értelmes gyerekem van (a másik kettő kiváló teljesítményét nem említettem, természetesen). Most azért gondban vagyok. Már annyira megszoktam az aggódást és a délutáni gyakorolgatást, hogy nehéz lesz lazítanom, és tudomásul venni, hogy MINDEN RENDBEN a kicsivel (is. Csak a nagyokról nem teszünk említést).
Eszembe jutott, hogy mikor tanítottam, milyen könnyedén mondtam az aggódó anyukáknak: Ráér még a picike! Egy kis lemaradás még nem a világ! Megígérem, hogy pár hónap múlva minden rendben lesz. Addig pedig annak örüljünk, milyen ügyesen rajzol!

Norah (aki a munkatársam) ma részvétet nyilvánított Lola miatt. Ettől persze bőgnöm kellett, pedig Lolo ( aki igazán helyes kutyus) közben ott volt mellettem, hogy "boldoggá tegyen" (ennyit a pótlékokról). Sírás helyett pedig vigadhatnék is, hisz Lolo sokkal inkább standard, mint elődje volt, akinek túl hosszú orra, túl nyúlánk teste, és túl nyurga lábai voltak. Gyönyörű volt ezzel az alkattal, én imádtam, hogy ilyen, de valóban kissé másabb megjelenése volt, mint ami a fajtára jellemző. Norah nézegette Lolot, és azt mondta végül: Jó ez a kutya, csak hát a másik pont olyan volt, mint te. Ez pedig nagyon nem olyan.
És tényleg nem. Lolo alkatilag tökéletes pinscher, viszont jelenleg antiszoc. Semmit nem ért, semmire nem tanították, abszolut bizalmatlan és félénk. Nem ismeri a játékot, nem reagál a labdára. Kissé túltáplált, ami azt mutatja, hogy a mozgáslehetősége is kevés volt. Hiányzik belőle a nyitottság, az a heves kíváncsiság, nyüzsgés, ami Lolát (és engem) jellemez. Egy kennelben élt eddig, ahol annyi dolga volt, hogy az ivarérettséget várja. Az Ember enni adott neki, aztán magára hagyta. Hihetetlen változás most a lakás, az állandó jelenlétünk, az ingerek, hangok, a kedvesség. Ez persze nem jelenti azt, hogy reménytelen eset. Ő nekem egy feladat. Szépen megismerkedik majd a szokásokkal, az utcával, irodával, az emberekkel. Mindennel, ami az élet része. Ő figyel engem, én figyelem őt. Ismerkedünk. Néha mintha azt látnám, hogy érdekli, mit akarok. Mintha már motiválná a simogatás, vagy a jó szó. Máskor apatikus, a szeme sarkából figyel, mintha nem hallana. De én türelmes vagyok vele. Azt látom, hogy a szellemi kapacitása megvan, csak eddig nem használta, illetve nem volt miért használnia. Közös igyekezetünknek köszönhetően mostanra érti a behívást(jutalomfalattal), a neve hallatán hegyezi a fülét, és hajlandó az ajtó elől elmozdulni, mikor kiviszem a kertbe.
Nem veszítem a reményemet, hogy pár hónap múlva vidám, mozgékony kutyus lesz, akivel vígan kirándulhatunk távol a város zajától, és mindenféle járművektől. Felveszi majd a tempómat, és barátok leszünk. Megígértem neki, hogy boldog és hosszú (!!!) élete lesz, és nem fogom engedi, hogy baja essék. Láttam, hogy ez örömmel töltötte el. Nem csoda, hisz ígéretekben jó vagyok.

Amit nem látunk előre

Annyi minden jutott eszembe az elmúlt 40 órában. Az például, hogy nem akadályozhatjuk meg azt, amit nem látunk előre, tehát kegyetlen dolog utólag tehetetlenséggel vádolni magunkat. Az is megfordult a fejemben, hogy egymillió "Ha..." kezdetű mondatot összegyűjthetünk, nem lesz közöttük egyetlen egy sem, amely képes megsemmisíteni a megtörtént szerencsétlenségeket. Ilyen közhelyes mondatokon tépelődöm 2 napja.
Ha nem találom ki, hogy kiránduljunk...
Ha nem hívok ismerősöket...
Ha nem jut eszükbe, hogy autóval húzzák a szánkókat... és ha szólok, ha ki merem mondani, hogy ez veszélyes, ne játsszák, mert féltem a gyerekeket...
Ha nem törik el a szánkónk a száguldozásban, és tudok a kutyára vigyázni...
Ha kevésbé bízok a gyorsaságában és az ügyességében...
Ha nincs ennyi "ha", akkor talán nem történik semmi baj, és ma megírom azt a történetet, hogy hetek sora alatt hogyan lett Lolából Lajos, és milyen ügyesen érti ezt is... ért ő mindent, egy zseni, tünemény, és minden idegszálával rám van hangolódva, ismer jobban, mint én magamat.
Így lett volna.
De mi kirándultunk, volt húzatás, én hallgattam, és reménykedtem, hogy nem történik semmi a fiúkkal, a szánkó eltörött, és amíg cibáltuk, Lola elszaladt a csapat után, becsúszott a kocsi alá, és meghalt.

Nem írom le részletesen, mennyire szörnyen érzem magam azóta is, mennyit sírtam, mekkora bennem az önvád és a szomorúság, mert az nyafogósnak tűnne. Nem komoly dolog összeomlani egy kiskutya miatt akkor, mikor millió tragédia történik emberekkel is. Tény azonban, hogy szombat éjjel nem aludtam, és vasárnap is bőgtem, míg végül mr. Darcy mondta, szerinte ez már nem is annyira a kutyáról szól. Szerinte sok mást is most siratok el.
Azt hiszem, igaza van. Belém szorult még régebben olyan gyász, olyan fájdalmak, amiket most indított el ez a váratlan csapás. Sírtam tehát 24 órát. Akkor mr. Darcy felhívta a tenyésztőt, akitől Lolát hoztuk, hogy megbeszéljen vele egy találkozót. Gondolta, rosszabb már úgysem lehet a helyzet, ezért magunkhoz költöztettünk egy másfél éves lánykát, akit Lolonak nevezett el Nagyfiam. A fiam, aki csak azért nem omlott össze, mert látta, hogy mellettem nem teheti meg. Két érzelmi toprongy már túl sok egy családban.

A helyzet abszurd. Úgy teszünk, mintha nem, vagy csak alig történt volna valami. LoliII.- t szeretgetjük, igyekszünk, hogy mielőbb beilleszkedjék. Rettentően félénk, és látszik rajta, hogy eddig nem emberi családban élt. Lassan azért megjön a bizalma, és remélem, hamarosan teljesen jól fogja magát érezni nálunk.
Azon is gondolkodom sokat, hogy nem szívtelenség- e, hűtlenség- e pótolni azt a hatalmas űrt, ami maradt bennem Lola után (ne feledjük el, hogy 4 hónapon át a nap 24 óráját velem töltötte). Lehet, hogy akkor lennék igaz barát, ha szenvednék, gyászolnék, kínlódnék, s elutasítanám a lehetőséget, hogy helyettesítsük őt valamennyire. Szívem szerint azt érezném korrektnek. Azt gondolom, úgy volna tisztességes, ha megbüntetném magunkat- magamat a haláláért. Bár szenvedek így is, mégis túl egyszerű megoldásnak tartom, hogy a kosarába beültetünk egy másik kutyát, és azt képzeljük, ezzel kitörölhetjük azt a délutánt az életünkből. Aztán arra is gondolok, hogy talán mégsem olyan nagy bűn ez. Hiszen, ha ez a lehetőség adott lenne máskor is, vajon nem élnénk- e vele? Vajon nem pótolnánk- e szívesen a számunkra fontos lényeket- embereket, mikor eltűnnek mellőlünk? Amíg itt vannak, könnyedén kijelentjük, nem, nem, nem kellene pótlék, hisz az már úgysem lenne ugyanaz. De mit mondanánk akkor, mikor a szeretett lény hiánya felemészti a lelkünket? Ha akkor kellene döntést hozni, mikor a gyász mardos, vajon mire vágynánk?

Mi... én...mr. Darcy most így döntöttünk. A könnyebb utat választottuk. Ettől én még ugyanúgy sírok, ha eszembe jut a pillanat, mikor Lola a kerék alól kikeveredve próbált eljutni hozzám, vagy amikor sokkos állapotban feküdt az orvos asztalán. Kiszakad a szívem, ha erre gondolok... De talán mégsem sírok annyit, mint mikor a kosár üres volt. Talán vigasztal az új feladat, hogy LoliII- ből is kihozzam a legjobbat. Talán sikerül majd. És talán a sorozatos balszerencséknek is vége lesz egyszer.

Gruppen

A minap egyik ismerősöm döbbenten nézett rám:
- Ti kilopjátok a kutyát a gyerek mellől???
Megsértődtem:
- KI. És akkor mi van?
Megint eszembe jutott, hogy NEM SZABAD elmondani az embereknek mindent! Vagyis még annyit sem, mint amennyit én el szoktam mesélni magamról. Akik ismernek, így is alig tudnak valamit rólam, de úgy tűnik, még ettől a kevéstől is rendszeresen sokkot kapnak.
Szóval Lolát kilopom a gyerek mellől. Átcsempészem a saját ágyunkba, mert mindketten szeretjük, mikor hozzánk bújik.
Ez gáz?
Ne felejtsük el, hogy ő azért nem "úgy" kutya... Ő azért nem egy dán dog szaggal, hulló szőrrel, meg mindenféle gusztustalan tulajdonságokkal. Ő csak egy kajla fülű, őzike lábú, meleg hasú babácska, és igenis JÓ, mikor ott van velünk. Ezzel együtt a jelenléte erősen redukálja a (khm) házaséletünket. Redukálja a "vigyázz, agyon ne nyomd a kutyát!" szintre. Esténként befekszik közénk, és olyan édesen nyúlik el az ágyon, hogy az embernek tényleg nincs kedve zargatni.
Nos, Lola lassan két hete van nálunk, és ez azért ugye, nem kevés idő szex nélkül. A minap már nem átallottuk odébb rakni (na, azért annyira nem, csak úgy a lábunkhoz), hogy engedjünk a természet parancsának. Óvatosan betakargattuk, hogy észre se vegye, mi történik vele, aztán egymásnak estünk. Gondoltuk, jöhet egy gyors menet elalvás előtt, ne cifrázzuk, csak úgy legyen minden, ami belefér. Kivételesen a gyerek sem kódorgott, kellemes lazulás volt az egész. Egyszer azért felnéztem (de minek???)... Az ágy végében tágra nyílt szemmel, hegyezett fülekkel figyelt a kutya:
- Na! Mi van? Mit hemperegtek ilyen veszettül? Alszunk, vagy játszunk?
- Hallod? Figyel a kutya! Basszus, a kutya figyeli, mit csinálunk!
Mr. Darcy is odafordult, és - nagyon bénán- beszólt neki valamit. Lolának több se kellett, felpattant az ágyról, és elviharzott.
Kész. Most reccsent ketté a lelke. A kutya nem tudja feldolgozni a látottakat. Néhány pillanat múlva azonban visszatért, és a szájában vadul lóbálta a csirkéjét. Jött, hozta, és nyüszögve könyörgött, hogy dobjuk el neki, vagy rázogassuk, vagy legyen már valami, hisz ő is játszani szeretne éppen úgy, mint mi, a nagyok. Beszállna a birkóba... Ő is, és ha lehet, akkor barátja, a csirke is.

Változások

Lola történetei mostantól ITT.
Az ok, hogy külön oldalt nyitottam neki, az az, hogy valószínűleg sok történet várható tőle, és még van más is... kialakulóban van más is, amiről egyelőre még nem akarok beszélni. Amúgy meg valahogy nem akar az élet lenyugodni! Hiába van vége a kiállításnak, továbbra is rengeteg a dolgom... Jaj, féltem a blogot! Tartok tőle, hogy sokkal kevesebb történet lesz ezentúl... megírva. A fejemben itt van minden.

Hol alszik a kutya?

Tudtam, hogy ez lesz!
Lola mindenkinek kell, Lolát mindenki fogdosni akarja, Lolával mindenki együtt akar aludni.
Még én is.
Sőt, még mr. Darcy is, aki amúgy meg férfi, tehát elvileg kemény, és nem túl érzelgős, ráadásul az ismert sztereotípiák alapján Lolát nem is kellene kutyának tekintenie, le kellene néznie, és megvetően odébb taszítania.
Szóval mikor eljő az este, akkor indul az egyezkedés, hogy hol aludjon Lola. Javaslatom szerint egyszer itt, másszor ott. Gond nincs ezzel, mert a kutyus - így a második nálunk töltött éjjel után- már a készülődésből tudja, hogy mi következik, és boldogan kotor mellettünk, hogy mielőbb ágyba kerülhessen. Nagyfiam magához veszi, és bezárkózik a szobájába. A kicsik nyafognak, hogy kisajátítja, ezért én tárgyalok vele: Hadd aludjon a kiskutyával valamelyik öccse, és ha majd álomba szenderültek, átcsempészem őhozzá a lánykát. Ebben megegyezünk, míg ő a könnyeit nyeli. Közben fáj a szívem, mert én is imádom, mikor befészkeli magát az oldalamhoz, és vidám szökdécseléssel ébreszt, miután az órámat kinyomtam. De én nem erőszakoskodok, legyen csak a fiúknál (legfeljebb éjjel majd átcsenem a hálóba). Nagy nehezen elcsendesülnek, a kicsik is megszunnyadnak, Lola megy Bencéhez, majd 10 óra felé hazatér mr. Darcy:
- A kutya hol van?
- Alszik a gyereknél.
- Igen? Óóó... Azt hittem, velünk lesz.
Szegény mr. Darcy! Nagyon csalódott. Ekkor azonban őrületes farkcsóvával megjelenik Lola! Eszeveszetten szökdécsel, puszilgatja a gazdit, könyörög, hogy vegye föl, játsszon vele, hurrá! apa megjött, és szeret engem! Mr. Darcy lehasal a szőnyegre, a plüssöket dobálja, duruzsol a kis denevér fülébe... Ha jobban meggondolom, mindössze abból látszik, hogy felnőtt ember (FÉRFI), hogy szinte elvész a kezei közt az apró, izgő- mozgó boldogságbomba.
Mikor kifárasztja a hirtelen jött játékkal, csak nézünk egymásra, majd meghozzuk a döntést: A kutya túlságosan fel van pörögve, ebben az állapotban félő, hogy felébreszti a fiúkat. Azt pedig- gondos szülők lévén- nem engedhetjük meg neki. Végül be kell látnunk, Lolának ma muszáj velünk aludni!
Persze csakis a gyerekek védelmében.

Lola

Na, tényleg úgy van, hogy az embert mindig megtalálja az, ami éppen neki való. Az Élet keresi az embert, ezt el kell fogadni. Nem kell mást tennünk, csak élni azt, ami ránk talál. Nem egyéb mondatja ezt velem, mint mindaz, ami engem talál meg. Most éppen Lola mondatja ezt velem.

Lola a családunk új tagja, a történetünk új szereplője. Igen, igen, most itt mesélhetnék a kiállításról, mesélhetnék arról, hogy mennyi mindent tanultam emberekről, önmagamról ebben a túlhajszolt, feszített néhány napban, de nem tudok még mesélni. Sok dolog kavarog bennem, amiből egyetlen szó kristályosodik ki: MEGCSINÁLTUK. Ennyi egyelőre elég.
Lola vasárnap költözött hozzánk úgy, hogy a fiúk (igen, mr. Darcy is) beleszerettek. Nekem kellett rámondani, hogy jöhet, én pedig rámondtam. Közben az járt a fejemben, hogy egyáltalán nincs szükségem újabb "gyerekre". Macera, kiadás, miegyéb. Aztán mikor a kezembe fogtam, éreztem, hogy mégis szükségem van rá. Nemcsak a gyerekeknek, hanem nekem is. Egy aprócska szeretetbomba belefér az életünkbe, és hát gyönyörű tényleg, ráadásul kedves is, bár nagyon fáradt, pilledt itt a melegben. Talán nem beteg, talán csak szomjazik- így hoztuk el. Itthon néztük (nézték meg a fiúk) a neten, mit is várhatunk tőle. Akkor aztán megnyugodtam. Lola várhatóan ízig- vérig kutya lesz. Egy pörgős, kirándulós, agilitys energia gombóc, aki éppenséggel elfér a táskámban, és akit imádni fognak azok a gyerekek is, akikkel hegyeket mászunk majd. Most 8 hetes, és jelez, ha ki kell mennie, rámozdul a labdára, egyetlen percet sem akar egyedül tölteni, és bármennyi simit boldogan elfogad. Éppenséggel olyan, akinek helye van nálunk. Csodás kis lény.
A neve Lola, és ez külön jó jel. A név anyától származik. Ő volt, aki azt a kutyám is elkeresztelte, aki azután 9 évig élt velem, és pusztán azért kellett meghalnia, mert Bobit védte két nagy rotweilertől. Őt megölték, a gyerek pedig életben maradt. Azóta csupa sikertelen történet nálunk minden eb... De Lola... Ő talán megtöri a sort, és hosszú évekig itt fog mókázni mellettünk.