2010. jan. 26.

Ígéretekben jó vagyok

Kis híján elfelejtettem azt a különleges pillanatot megörökíteni, mikor néhány nappal ezelőtt a kezembe fogtam legkisebb gyermekem félévi bizonyítványát. A többiekéről most nem szólok, hiszen köztudott, hogy mindig azok a gyerekek a leginkább elhanyagoltak, akikkel semmi baj sincs, ergo jótanuló csemetéim pompás eredményeit akár meg sem kell említenem, miközben arról a fiúról, akinek okán az egész elmúlt félévet stresszes állapotban töltöttem, megengedett egy egész posztot összehozni.
Szóval, mint az köztudott, hetente legalább egyszer részesülök kellemetlen pillanatokban Bobival kapcsolatosan. Ezek a pillanatok szólnak betűtévesztésről, nemolvasásról, nemírásról, összefirkált füzetről, nemfigyelésről, konokságról, motiválatlanságról, hanyagságról, izgágaságról, a kreativitás hiányáról. A sort még folytathatnám, de minek. Így is jól látható, hogy mély anyai meggyőződés kell ahhoz, hogy még higgyek a saját- neki tett- ígéretemben, miszerint ő okos, és egyszer mindent tudni fog.
Fentebbiek okán némi fásultsággal fogtam a kezembe azt a bizonyos bizonyítványt, és egyetlen rápillantás után le is pattintottam az asztalra. Kezdtem nyomulni az "Édes fiam! Nem hiszem el, hogy valaki másnak az ellenőrzőjét hoztad haza" kezdetű áradattal, mikor szemem a vignettára tévedt, és döbbenettel tapasztaltam, hogy ott tényleg az én gyerekem neve áll. Benne pedig az eredmények, amik fölött a mai napig nem tértem napirendre. Bobi matekból kiváló, magyarból (mondom, MAGYARBÓL!) jól megfelelt. Összegészében egy kellemesen erős négyes a félévi.
Jól tanul a gyerek? Vagy ez mi? Nem jó bulira jöttem?
Ma megkérdeztem tanító nénit, illetve meggyanúsítottam, hogy túl jószívű volt, de azt mondja, nem. Azt mondja, ez így hűen tükrözi a valóságot. Ráadásul Bo gyönyörűen ír. És rengeteget jelentkezik. De csak az utóbbi időben. Gyanítom, mióta kikapta a bizit, én meg ordítva újságoltam boldog boldogtalannak, hogy milyen értelmes gyerekem van (a másik kettő kiváló teljesítményét nem említettem, természetesen). Most azért gondban vagyok. Már annyira megszoktam az aggódást és a délutáni gyakorolgatást, hogy nehéz lesz lazítanom, és tudomásul venni, hogy MINDEN RENDBEN a kicsivel (is. Csak a nagyokról nem teszünk említést).
Eszembe jutott, hogy mikor tanítottam, milyen könnyedén mondtam az aggódó anyukáknak: Ráér még a picike! Egy kis lemaradás még nem a világ! Megígérem, hogy pár hónap múlva minden rendben lesz. Addig pedig annak örüljünk, milyen ügyesen rajzol!

Norah (aki a munkatársam) ma részvétet nyilvánított Lola miatt. Ettől persze bőgnöm kellett, pedig Lolo ( aki igazán helyes kutyus) közben ott volt mellettem, hogy "boldoggá tegyen" (ennyit a pótlékokról). Sírás helyett pedig vigadhatnék is, hisz Lolo sokkal inkább standard, mint elődje volt, akinek túl hosszú orra, túl nyúlánk teste, és túl nyurga lábai voltak. Gyönyörű volt ezzel az alkattal, én imádtam, hogy ilyen, de valóban kissé másabb megjelenése volt, mint ami a fajtára jellemző. Norah nézegette Lolot, és azt mondta végül: Jó ez a kutya, csak hát a másik pont olyan volt, mint te. Ez pedig nagyon nem olyan.
És tényleg nem. Lolo alkatilag tökéletes pinscher, viszont jelenleg antiszoc. Semmit nem ért, semmire nem tanították, abszolut bizalmatlan és félénk. Nem ismeri a játékot, nem reagál a labdára. Kissé túltáplált, ami azt mutatja, hogy a mozgáslehetősége is kevés volt. Hiányzik belőle a nyitottság, az a heves kíváncsiság, nyüzsgés, ami Lolát (és engem) jellemez. Egy kennelben élt eddig, ahol annyi dolga volt, hogy az ivarérettséget várja. Az Ember enni adott neki, aztán magára hagyta. Hihetetlen változás most a lakás, az állandó jelenlétünk, az ingerek, hangok, a kedvesség. Ez persze nem jelenti azt, hogy reménytelen eset. Ő nekem egy feladat. Szépen megismerkedik majd a szokásokkal, az utcával, irodával, az emberekkel. Mindennel, ami az élet része. Ő figyel engem, én figyelem őt. Ismerkedünk. Néha mintha azt látnám, hogy érdekli, mit akarok. Mintha már motiválná a simogatás, vagy a jó szó. Máskor apatikus, a szeme sarkából figyel, mintha nem hallana. De én türelmes vagyok vele. Azt látom, hogy a szellemi kapacitása megvan, csak eddig nem használta, illetve nem volt miért használnia. Közös igyekezetünknek köszönhetően mostanra érti a behívást(jutalomfalattal), a neve hallatán hegyezi a fülét, és hajlandó az ajtó elől elmozdulni, mikor kiviszem a kertbe.
Nem veszítem a reményemet, hogy pár hónap múlva vidám, mozgékony kutyus lesz, akivel vígan kirándulhatunk távol a város zajától, és mindenféle járművektől. Felveszi majd a tempómat, és barátok leszünk. Megígértem neki, hogy boldog és hosszú (!!!) élete lesz, és nem fogom engedi, hogy baja essék. Láttam, hogy ez örömmel töltötte el. Nem csoda, hisz ígéretekben jó vagyok.

3 megjegyzés:

Banyuc írta...

Lola is egy feladat volt neked, vagy egy kis küldönc, egy kis tünemény, akitől rengeteget kapott az egész család. Úgy hiszem még jobban összehozott benneteket az érkezése és az elvesztése is, és előtted új perspektívákat nyitott. Annyit tanultál tőle és látod, most folytatod egy kicsit másképp, de általa. Lolo jó kiskutya, elrontani nem lehet, mert annyira "nyers" még, kihívás valóban a nevelése, de a vele elért sikereidnek még nagyobb értéke lesz mint azoknak amiket szinte természetesnek vettél. És tudsz majd rá vigyázni is, most már tudsz...

Ui.:ált. én vagyok itthon az ünneprontó, de amikor tényleg tudja az ember mi lesz a vége az ökörködésnek, akkor muszáj. Sajna ettől kicsit savanyú uborka lettem de néha valakinek észen kell lenni...

Gabi írta...

Részvétem a kicsi Tündér Lola miatt, csak most olvasom mi történt és sírok az irodában én is.

Doris írta...

Banyuc: Ez most nagyon kellett nekem banyuc. Köszönöm. És emlékszel, mikor egyszer azt írtam neked, hogy nehogy már te hunyászkodjál meg a saját érzéseid miatt, és magyarázkodjál... nahát, most éppen ez történt. Hallgattam, pedig éreztem, hogy baj lesz.

Köszönöm, Gabi.

Related Posts with Thumbnails