Napfényes napok

Remek. A nap végre kisütött, és ma is hasonlókat várhatunk. A napfény pedig pozitív változásokat hoz magával. Olyat például, hogy hosszasan beszélgettem tegnap azzal a bizonyos drámatanárral, aki már az első pillanatokban elbűvölt annak idején. Csak úgy vége volt az órának, mikor odajött hozzám, hogy mennyire szereti a fiamat, és jobb, ha készülök rá, hogy Ákosból színészt farag-  ehhez ragaszkodik. Szerinte nincs is ilyen kreatív gyerek másik.
Állok elébe, és hurrá. Én is látom már régóta, hogy ez az ő útja. Ez, vagy más, de mindenképpen olyasmi, ahol az érzéseit, gondolatait ki tudja játszani- rajzolni- zenélni magából. És miután ez nem egy egyszerű szakkör, hanem művészeti iskola, még esélyes is, hogy egy jó kis dráma tagozatos középiskola beugorhat utána. Na, jó, na, jó, ne szaladjunk előre, hisz csak negyedikes, az isten szerelmére!
Aztán mondja nekem azt is, hogy "Te! És a Bobi? Ő otthon is ennyire zárkózott?"
Hát nem. Nem az. Otthon biztonságban érzi magát, és gyönyörűen, választékosan beszél. És akkor elkezdett mesélni róla (is). Róla!!! Arról a gyerekről, akit gyakorlatilag észre sem kellene vennie, hisz nem beszél, nem játszik, csak megfigyelő a drámaórán. Aztán hazajön, és azt mondja: hú, de jó volt! Arról mesélt nekem G. "néni", amit lát Bobin (tudod, olyan na'vi- san lát ő. Nem úgy, mint a felnőttek, hanem, mint a kék lények ott, a Pandorán).
Beszéltünk aztán mindenfélékről, és alig tudtam elszakadni tőle, mert őrületes a kisugárzása, az energiája, a gondolatai, a hite. Remek, remek! És LÁTJA a gyerekeimet! Utánuk megy, konzultál a tanítónőkkel, érdeklődik... fontos neki. Még ez a körömrágós, szótlan, szomorú kisgyerek is.

Azon gondolkodtam, hogy mégiscsak különös, hogy most (MOST) találkozom egy csodás drámatanárral, egy elhivatott mentálhigié(nő)- vel, mikor a legnagyobb tervem forgatom a fejemben. Egy gyermeksegítő központ megnyitásán gondolkodom. Egy fejlesztős- tanulós- játszós- beszélgetős- kuckós helyen. Itt ez a nagy irodaház szinte üresen, én pedig egész nap bent vagyok. Szívem csücske lehetne egy menedék az ilyen Bobi- féle kisklambóknak.
Igen, tudom, ne álmodozzak már! Ne képzelődjek, mikor ugye tegnap még a munkámat akartam feladni, hogy Bobihoz alkalmazkodjak. Még az sem lehetetlen, hogy ez az egész éppen, hogy összefügg, és majd szépen kikerekedik a végső megoldás. Még ez sem lehetetlen.

Azért az is jó, hogy eddig azt láttam Atibin, hogy szerinte ez annyira nem is biztos, hogy jó ötlet. Ez a fejlesztő központ. Vannak ilyen gyerekek, Doris? Lesz erre kereslet? Mondta ő, hogy így meg úgy, de mélyebben nem érdekelte a tervem, mert nyilván azt gondolta, ez csak az én kínom. Tegnap aztán mást döntött. Befolyásolta ebben, hogy délután felhívtak, hogy novembertől számítanának rám, mint mozgásterapeutára ott, a lakhelyünkön. Jelenleg nyolc gyerekkel kellene foglalkozni, de már vannak újabb jelentkezők.
Láttam a megdöbbenést szeretett főnököm arcán, mikor ezt elmondtam neki (pontosabban hallotta a beszélgetést). Meglepődött, hogy tényleg szüksége van a gyerekeknek segítségre (és a szülőknek is). És hogy lehet, hogy elmegyek máshová. Mert azért tudom én, hogy nem hiszi igazán, hogy három gyerekkel, ennyi idősen csak úgy megy a munkakeresés(találás) pikpakra. Persze mindig meglepődik, mikor hívnak innen is, onnan is.
Nem baj. Elnézem neki, mert nagyon fiatal. Majd megtanulja ő is. Majd ha odaér, elfogadja, hogy nem ér véget az élet 30 fölött sem. A fiatalság nem dicsőség, csak múló álom.

A lényegi lényeg

Tegnap nem volt internet az irodában, így csak egy worldben lett eltéve az a szomorú bejegyzés, ami álmokról, félelmekről, szorongásról szól (hogy miért a munkahelyemen blogolok, az is benne van). Majd azt is ide applikálom, ha bemegyek ma, és már készen lesz a rúter, meg a modem, meg minden t- homeos ziziség. Ki voltam borulva, és ideges voltam a gyerek miatt, aztán délután szülői értekezletre mentem, és akkor megvilágosodtam. Köszönet érte K. Gabriellának, aki drámatanár, és csak úgy beröppent az értekezletre, hogy én végre megérthessem, hogy miért is ide lettek az én gyerekeim irányítva. Miért nem vették fel őket az eredeti helyre, és miért igen ide. Mi az OK? Mindig van OK, csak nem mindig látjuk azonnal. Szóval jött ez a nő, és én azonnal megszerettem. Csillogó szemek, elhivatottság, lelkesedés, és mellette a DRÁMA! Régi olvasóim tudják, hogy ez nekem szívügyem, végzettségem, és többször kipróbált tanítási módszerem. Tettem én már csodát ezzel. Hoztam én már ki gyereket a némaságból, mikor még naponta használtam.
Nos, ezúttal művészeti iskola keretében lesz jelen itt, és várják oda az én körömrágós, gátolt, önmagába zárt fiamat.
Láttam ezt a nőt, ahogyan mozgott, beszélt, kifutott a teremből, utána vissza, mert valamit bent felejtett, majd rájött, hogy nem, és újra elrohant. Igen!- gondoltam- Éppen ilyen a jó drámatanár. A külső világ eltörpül amellett, ami a fejében van, és képes megállíthatatlanul beszélni arról, amit csinál. Ő majd tudja, mit kell tennie a fiammal.

Nem ez a lényeg (de, baromira lényeg). Az a lényeg (a lényegi lényeg), hogy mikor már elkeserednék, már feladnám, akkor mindig történik valami, ami elmozdít. Mikor már kezdtem azt gondolni, hogy ostobaságot csináltam, mikor idehoztam a gyereket, akkor küldenek nekem egy embert, akiben meglátom a segítséget. Óriási lehetőség ez, amit csak az ért igazán, aki látott már drámával fejlesztett gyerekeket. Ez a nő mindent megváltoztathat, ami eddig történt a fiammal.
Nem tudok egyebet mondani.

Dráma

Hosszú hónapok munkája kezd talán beérni. Nem írtam a szakkörös gyerekekről jó ideje, ennek pedig az volt az oka, hogy eléggé kilátástalannak éreztem a helyzetet. Na igen, rég nem tanítottam már, és azóta sok dolog változott. Nehezen birkózom meg a rosszindulattal, a folytonos árulkodással, egymás piszkálásával, a minimálisnak sem nevezhető beszéd- és játékfegyelemmel. Mintha ez nem így lett volna régen. Vagy nem ennyire volt így...
De sebaj, félre bú, és nyafogás! Lassan alakulunk azért. A rengeteg közösségépítő játék kezdi meghozni a gyümölcsét. Iszonyatosan fárasztó nekik, de talán megtanulják egymást tisztelni, és ami a legfontosabb: figyelni egymásra.
Nem akarok itt unalmas pedagógus dumákkal vinnyogni, de tényleg nehéz. Annyira fel vannak pörögve, és szét vannak forgácsolódva a gyerekek, hogy képtelenek elmélyülni dolgokban. A játék unalmas, a beszélgetés unalmas, vibrálnak, kapkodnak, a figyelmük szerteszét hullik. Hozzáteszem, hozzám azok jönnek, akiket ez érdekel; értelmes gyerekek, érdeklődők, tehát nem az átlagos magyar iskolák képét mutatják, hanem annál egy szűrtebb, válogatottabb közösséget. De még így is...
Viszont ma... MA megtört a jég. Ma olyanok voltak, mintha közösség lennének. Ma tudtak figyelni egymásra. Talán most már könnyebb lesz.
Az iskolában integráció van. Az eddigi kisegítő iskolánkat kezdik felszámolni, és az ottani gyerekeket betették az átlagos osztályokba. Ennek köszönhetően kitört az anarchia. A tanárok hetente értekeznek, és keresgélnek valamiféle megoldásokat az őrületes magatartási problémákra- hasztalan.
A színvonal mélyrepülésre váltott.
Ha még ott dolgoznék, remek világ jönne rám. Jövőre egy pedagógust pszichológiára iskoláznak be, egyet pedig drámapedagógiára ( mióta eljöttem onnét, senki nem foglalkozik ezzel, pedig járható út lenne valamiféle emberi kommunikáció megmutatására). Ha még ott lennék, bizonyosan elmennék az egyetemre pszichot tanulni, hisz mindig is érdekelt az emberi lélek. Igen, igen, azt hiszem, jó pszichológus lennék. Jól tudok hallgatni. Értő hallgatás, ezt úgy hívják. Ezt is drámán tanultam. Mikor csak figyelmesen nézel valakire, hümmögsz nagyokat, meg ilyeneket mondasz: Tényleg? Nahát! Aha... ez csodát tesz az emberekkel. Több talán nem is kell nekik. Figyelni rájuk, és ha elmondhatják a bajukat, kicsit már meg is gyógyulnak.