Ha valaki elmegy most az irodaház folyosóján, hallhat valami jó kis jazzt. Azért jó ez a nagyon korai munkakezdés, mert az a magamra szánt aprócska idő, ami tavaly még hajnalonta volt lecsípve a napból, most átcsúszott erre az időszakra.
Most van időm kétségbe esni, vagy átgondolni a „hogyan tovább”- okat.
A zene elringat, ez jó így reggel.
Álmomban ikreket szültem. Egy már rendben ott volt velem, egy pedig bent ült a hasamban, és nem akart megszületni. Éreztem, ahogy veszítem el, csúszik lefelé bennem. Én tartottam a karommal, közben már kitapintottam a lábait a bőrömön keresztül, és tudtam, hogy már nem él, elment végképp. A következő pillanatban valaki azt mondta, már nem lehetett segíteni rajta. Nem???- sikoltottam- Olyan nincs, hogy nem! „Nem” az nincs semmiképpen. Fogtam a karomban a halott babát, és néztem. Nyugodt voltam. Akkor kinyitotta a szemét, és ez így volt természetes.
Anya egy fekete falat mosott. Tudtam, hogy ő nevezte el a gyerekeimet, mert én altatva voltam, mikor születtek. Kérdeztem, hogy hívják a kisfiút. Azt mondta, Aga, mert az napfényt jelent. És a kislányt?
- Ő Porl.
- Mi?
- Porl.
- Nem értem.
- Porl.
Százszor kérdeztem, mert tényleg hihetetlen volt, hogy ez legyen a neve.
- Tudod, az a francia név… valami Porl.
- Pörl? - kérdeztem én, de cseppet sem lettem ettől boldogabb.
Akkor fölébredtem, mert Bobi leesett mellőlem az ágyról. Sok órányi iskolai kínlódás után(miatt) azt kérte, velem alhasson. Szinte beleájult a párnákba, s mikor legurult, még fel sem ébredt. Átöleltem, mint egy kisbabát. Az én kisbabámat.
A helyzetét nevezhetném akár tragikusnak is. El is keseredhetnék. Tragikusan látok, és el vagyok keseredve. Sötéten látok most mindent vele kapcsolatban, bár a tanárnője bíztat és vigasztal. Azt mondja, sok dolog vissza fog jönni a tudásából, és majd belejön, de segítségre van szüksége. A nyár kimosott belőle mindent, ez a helyzet, és éjjel, ahogy alszik mellettem, egyáltalán nem látom benne a nyolc éves kisfiút. Egy babát látok még mindig. Ez nem jó. Rég nem kellene babának lennie. És nem kellene annak látnom. Hagynom - kényszerítenem- kellene, hogy felnőjön.
A körmét rágja. Azt mondtam, elfogadom, akármilyen, de nem akarom, hogy kirekesztődjön, ehhez pedig meg kell felelnie az elvárásoknak. Fontos, hogy jól menjenek a dolgok, hogy ne legyen feszült, és ne érezze alantasabbnak magát másoknál. A nyomástól, amit rákényszerítek, egyre feszültebb, és napról napra alantasabbnak érzi magát.
Megoldhatatlan helyzet.
Most küzdök. Keresek egy szakembert neki, sportolni fog, és egy kineziológussal is beszélek. Fel kell oldani benne a gátakat, mert úgy érzem, csúszik lefelé, és én hiába tartom a karommal, végül majd lesz valaki, aki azt mondja, már nem lehet segíteni neki.
Olyan pedig nincs, hogy nem.
"Nem" az nem lehet.
2 megjegyzés:
Azt hiszem beszélnünk kéne- tavasszal amikor annyira el voltam kettyenve Vió miatt, te ezt írtad:
"Én a helyedben nem tülekednék annyira a fejlesztőkhöz. Engem a nagy fiammal hergeltek bele egy ilyenbe, aztán a kitűnő bizonyítványával kellett leveleket írogatni,hogy kivehessük. Ült szerencsétlen, és nyilakat rajzolgatott, mikor már folyékonyan olvasott. A kicsivel kapcsolatban folyamatosan hallgatom, hogy diszes, és valóban nem megy neki olyan csípőből az olvasás, mint a két nagynak, de MEGY! Csak kicsit több figyelemre van szüksége. Ahhoz meg nem kell külön tanár.
Szerintem ha a saját tanárától megkapja ezt a türelmet, akkor örülj ennek, mert szerencsések vagytok.
Az ovis fejlesztős néni pedig lehet, hogy éppen azért nem tanácsolt maradást, mert látta, hogy érett a kislány, és okos, és az oviban halálra unná magát. Talán megelőlegezte neki azt a bizalmat, hogy képes lesz megfelelni (mint ahogy képes is lett rá), és nem akarta azonnal "leírni". Talán ő szem előtt tartotta azt az egyszerű szabályt, hogy a gyerekek nem fejlődnek egyformán, egyforma ütemben, de azért a nagy részük képes fejlődni. Én végigjártam az utat, amire készülsz rálépni, és óva intenélek egy esetleges túlaggódástól."
Nekem még most nem szólt senki, hogy gond lenne, én a nyáron egy jó párszor megbőgettem a gyereket az írással és az olvasással, szerintem mindkettő tragikusan megy...
Egy pár hét múlva rákérdezek a tanítónénitől, de már előre félek.
Te viszont most még adj időt Bobinak, bár tudom, hogy túl sok minden jött most össze és nagyon nehéz nem aggódni.
Hol így érzem, hol úgy. Ma sokkal bizakodóbb vagyok, mint két napja, és úgy tűnik, a napi munka kezdi meghozni a gyümölcsét. Az olvasás továbbra is megy egyébként. Más gondok vannak. Talán én is azért gerjedtem erre be most ennyire, mert annyira pontosan lett elmondva, hogy min kell javítani. Mivel pedig az első fiamat feleslegesen kezdték el túlaggódni, és fejlesztgetni, most gyanakvással vettem az efféle célzásokat. Mikor viszont a második pedagógus is gondot jelez, nem tehetek mást, minthogy komolyan veszem. Ők mást látnak, mint én, ahogy én is másként láttam a tanítványaimat, mint a szülők. Egyrészt az elfogultság miatt, másrészt a szülő ritkán látja intenzív munka közben a gyerekét, vagy közösségben végzett munka közben. Nyilván Bobi jobban teljesít, ha egyszemélyes figyelem irányul rá, mint mikor 27 gyerek közt kell a figyelmét tartani, és követni a tanárnőt. Ezt én otthon nem láthatom.
Megjegyzés küldése