Kapuk

Nem nagyon van időm mostanában ide írni, mert erőteljes munkában vagyok, hogy végre felépítsek egy olyan világot, ami csak az enyém. Az én ötletem, az én munkám, az én keresetem. Ezen ügyködöm, miközben próbálom a gyerekeimet is terelgetni a jó irányba. Úgy értem a jó irányt, hogy jól érezzék magukat. Valamit másképpen csinálok mostanában, és ettől olyan lett minden, mintha Pandora szelencéjét nyitottam volna fel. Ebben a 'másképpen'ben benne van a tanfolyam, benne van a pszichológus, benne van néhány elengedés, amin túl vagyok (túl vagyok?). Próbálom levetkőzni a megfelelési kényszereimet, és jobban szeretni magam- ezzel a többieket is.
Szeretni sokféleképpen lehet (haha, megint itt egy bazi nagy bölcsesség, amit sikerült ennyi idő után felfedeznem). Bárkit megkérdezel, szereti- e a gyerekeit, a férjét, testvérét, azt fogja mondani, persze, ez nyilvánvaló. De vajon jól szereti- e őket? Én azt hiszem, nem jól csináltam ezt, bár még mindig sokkal jobban, mint sokan mások. Még mindig nem csinálom teljesen jól, de már nem is akarom tökéletesen. Ettől a nem akarástól elkezdett egészen tűrhetően működni a dolog. A fiaimmal legalábbis. Azt akarom, hogy könnyedebbek legyenek, nyugodtabbak. Nem akarom ezt a szorongás- karmát továbbadni nekik, amiben én élek. Próbálom tehát felszabadítani őket (saját kisugárzásom börtönéből), ennek köszönhetően egyre nyíltabbak, és látnom kell (engedik látni) a sok elnyomott félelmüket, szorongásukat és szomorúságukat. A gyerek lelke hihetetlenül színes és változatos, de senki ne gondolja, hogy csak üde sárgák és rózsaszínek tarkítják. Minden nap van valaki, aki mellém bújik a félig lehúzott redőnyű hálószobában, hogy kiöntse a szívét. Minden nap van egy meglepődésem arról, mennyi kérdés foglalkoztatja őket. A sok idő, ami együtt töltünk, a sok dolog, amit együtt csinálunk kinyitotta őket, és már nincs megállás. Az iskolai gondjaik (milyen hihetetlenül sok van!), a testvérféltékenységeik, azok a félelmek, amik az apjukra és rám irányulnak (eléggé egészségesek vagyunk- e, boldogok vagyunk- e, stb.) Talán jókor jött ez a változás, mert a Nagy most kezd kamaszodni, most dől el, bizalommal lesz felém, vagy végképp bezárkózik. A többiek is követik lassan. Most kell résen lennem, hogy soha ne veszítsem el őket.

Ha az embernek több gyereke van, hajlamos lesz rá, hogy tömegként kezelje őket. Egyben látjuk őket, és egy- egy emberke csak akkor tűnik ki a "gyerekeim" kategóriából, mikor valami különös történik vele. Amíg látszólag rendben vannak, addig mindent együtt csinálunk. Ha viszont valamelyik kilóg a sorból, elkezdünk rá több energiát fordítani, és igazából csak akkor kezdjük alaposan megismerni. Ha mindegyikük felé odafordulunk, kiemeljük egy- egy kicsi időre a "gyerekeim" halmazból, kiderül, hogy a csendes, jó gyerek, az okos, értelmes fiatalember tépelődik, válaszokat keres, és szüksége van rád. Csak nem akart szólni. Nem akart zavarni. Aztán a másik is érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy minden egyes napra jut valami alapos elbeszélgetni- való. A kapcsolatotok pedig elkezd egy teljesen új szintre emelkedni.Rengeteg idődet felemészti, sok gondolkodást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes. Nincs viszont választás. Ha a kaput megnyitod, akkor már nem lehet visszazárni. Az nem volna tisztességes.
Ugye, milyen érdekes a világ? Pár hete még a fiam iskolai gondjain siránkoztam, s azóta millió tervvel gazdagodtunk. Soha nem tudjuk, hogy az, ami éppen most történik, vajon merre indít bennünket.

Szélcsend

 Néha nagyon szerencsétlennek érzem magam, mikor a számlák,   befizetni valók végestelen végig elborítanak. Nem tudatosan, de kidolgoztam védekező mechanizmusomat, mellyel megóvom magam az elkeseredéstől. A módszer kifinomult, úgy hívják, hogy elfelejtés. Sőt, elveszítés! Sőt! Van olyan módszer, amit úgy hívok: "Elfújta a szél". Eltűnnek a csekkek, és akkor azt mondom: Hé, elfújta a szél! Benézek a tárcámba: Ó, nincs itt semmi. Semmi fizetnivaló, vagy egyéb. Ilyenkor remek érzés kerít hatalmába.
Nem tart ez sokáig. Hamarosan ott toporog mögötte a gyanú: Nem- e elveszett valami szar már megint? Hát hiszen olyan nincs, hogy ne kelljen valami pénz miatt nyűgölni! Olyan nincs ebben a szaros életben, hogy minden be legyen fizetve, és még maradjon is valami. Ha mégis, akkor kell venni festéket, tüzelőt, elromlik a kocsi, vagy a gyereknek jött el valami plusz költség. Nyugalom nincs sohasem. Elkezdek kutatni hát a csekkek közt. Mikor fizettem utoljára:
- a kocsi biztosítását,
- a kocsi cascoját,
- fentebbieket még egyszer mr. D. tragacsának is,
- a kocsi részletét,
- a kocsi kiegészítő részletét,
- a villanyt,
- a telefont,
- a tévét,
- az internetet,
- a hiteltörlesztést,
- a szemétdíjat,
- a még valami szart, ami most nem jut eszembe.

Ha valami túl régen járt a kezemben, szörnyű gyanúm lesz, hogy majd jön valami felszólítás miatta. Kezdek túrni tehát, matatni egyetlen hang nélkül, lehetőleg olyankor, mikor mr. D. nincs itthon (ilyen időpontot nem nehéz találni, hisz éjjel- nappal melózik, hogy ne haljunk éhen /na jó, némileg erős volt az ok/ ). Szóval olyankor szutyakolok ezzel, ha egyedül vagyok, mert ha elkezdek zörögni, ő rögtön gyanút fog, hogy (megint) elvesztettem valamit, és ettől roppant ideges lesz. Keresgélek, és vagy találok hasznosat, vagy várok a csodára.
Néhány hete mr. D. a tragacs kötelezőjét kezdte keresni rajtam. Miért nincs az autóban, hol van, keressem meg. Később ő kezdte keresni, ami megint nem jó, mert ilyenkor rájön, hogy képtelen eligazodni a számomra átlátható káoszban, és rögtön mindent át akar rendezni. Rám ragadt a keresési kényszere, és én is elkezdtem agyalni, hogy mi van akkor, ha még befizetetlen állapotban "elfújta a szél" azt az átkozott biztosítási csekket, neki meg már rég semmissé vált a szerződése. Zizeg az utakon biztosítás nélkül (nem zizeg, mert most éppen tetszhalott a dög), a rendőr meg majd megállítja, hogy autogrammot kérjen tőle azt gondolván, hogy mr. Bean szennyezi a környezetet abban a gyűszűnyi tokban ott az aszfalton, és akkor lám, kiderül, hogy totális szabálytalanság forog fenn. Na? Mi lesz akkor? Ah, te jó ég! Az lesz, hogy mr. D. sokkot kap, és ordítani fog, majd szívrohamban elhalálozik, és ez a sajnálatos esemény az én lelkemen száradhat. Ráadásul éhen is halunk nem sokkal ezután.
Mert ebben az országban egy nő csak zsebpénznyi összegeket kereshet.
Ma már nem bírtam magammal, és felhívtam a biztosító társaságot. Elmondtam, hogy talán nézzenek már utána a plöm, plöm, plöm 234- es rendszámú töttyenetnek, mely lakik itt meg itt, tulajdonosa mr. Bean. Hogy egyáltalán van- e ilyen szerződés? Még. Vagy már elcsesztem végképpen.
Csend.
Csend.
Csend.
- Hm... Mi a cím?
- Hát itt, meg itt.
- És a tulaj?
- Mr. D.
- Értem. Az autó rendszáma: züm, züm, züm 234. Ez lesz az?
- Hát... Bizonyosan. A férjem mondta nekem, és ő sem volt biztos benne. Ezek szerint nem jól emlékezett. Végül is hetek óta nem hordja, mert elszakadt, és javításra vár. De ha ez egy olyan tragacs típusú szörnyeteg, akkor bizonyosan ez lesz az.
- Ez lesz az.
- Na, és a lényeg???
- Nos, a biztosítása rendben van, be van fizetve október 25- ig. Esetleg küldhetek egy igazolást erről a tényről. Tudja, hogy nehogy problémája adódjon (és mosolyog a hangja).
- Ó, igen, hálás lennék, ha küldene egy igazolást.
Nos, vannak csodák és meglepetések:
- Mikor kiderül, hogy eggyel kevesebb fizetni való jutott mára.
- Hogy én sem felejtek el mindent.
- Hogy más is követhet el bakikat.

Hogy vannak szélcsendes napok.

Kép: Amelie Thiébaud

Morning show

Rá kell jönnöm, hogy bármikor kelhetek, akkor is képtelenség, hogy időben beérjünk a városba. Most a háromnegyed hatnál tartok. Olyankor jó anyához mérten egyenként keltegetem a fiúkat (én persze már egy órája fent vagyok), miközben magyarázom nekik, hogy reggel van, kelni kell, megyünk, de ne adják föl, már csak 5, 4, 3, 2, 1 nap van hátra a jogos lustálkodásig.
Ákos rendben van, felül, nagyokat pislog, majd kimászik az ágyból, és indul ruhát húzni. Ő ott akad el, mikor meglátja a reggelit, ugyanis arról eszébe jut, hogy kakilnia kell. A wc-re ülve persze megpilled (abbamarad ugyanis a folyamatos mozgás), így jó tíz perc múlva nekem kell bemennem hozzá, hogy felébresszem. Eközben Bobi a takaró alatt mantrázza: nehéz felkelni, nehéz felkelni. Még három kedves szólás van bennem, utána megpattan valami a fejemben, és lerántom róla az ágyneműt. Lassan kitápászkodik, melléül a kikészített ruhájának, és nyitott szemmel tovább szundikál.
Pizsamában rohangálok, tízórait készítek, vajat kenek a kenyérre, majd eszembe jut, hogy a Nagynak még nem szóltam- sőt, tegnap megígértem neki, hogy az őszi cipője is elő lesz halászva a sufniból. Lerohanok a lépcső alá, bebújok a pókhálók közé, és túrok. Cipő megvan, vissza föl, a fiúk közben felöltöztek, már a konyhaasztalnál veszekszenek. Reggeli be a szájba, én kezdem az újabb kört: igyekezzél, menni kéne, haladjunk, haladjunk. Ők tömik magukba a kaját, majd eszükbe jut a bionicle- s lexikonjuk, és hogy meg kellene tanulni a Matoran abc- t (A magyart talán először is, bocs). Nem ám akármikor megtanulni! MOST megtanulni, sőt titkosírásra lefordítani pár mondatot az aktuális háziolvasmányból. Egyikük már hozza is a könyvet. Két falat között a jeleket tanulmányozzák, Nagyfiam pedig szól, hogy vasaljam már ki a haját, léci, mert a tegnapi eső behullámosította teljesen. Az gagyi. Jó, de gyorsan, és lám, az eső megint esik, úgyis mindegy akkor meg, hagyjuk inkább.
Az óra ketyeg, ellenőrzöm az uzsonnás, tisztaságis, rajzos, technikás zsákokat (2x4 db), odaadom a befizetni valókat (külön kiborítékolva a pontos összegeket).
Ha MOST elindulunk cipőt húzni, és kocsiba vágjuk magunkat, gond nélkül beérünk. Mindenki feláll, én kurjongatok, hogy a tányért, csészét rakják el maguk után, és úgy is tesznek, csak kicsit lassabban, mint képzeltem. Futok a szétguruló poharak után, de nincs még gond, az ilyen esetekre ugyanis mindig megtartok plusz 5 percet.
Tehát indulunk lefelé, cipők fel, garázsajtó kinyit, mikor feltűnik, hogy valaki hiányzik. Visszarohanok, hát Bobi legózik elmélyülten a "gyerekbe" (ez a szobájuk beceneve). Lecimbálom az emeletről, akkor meg az derül ki, hogy Ákos hagyta fent valamelyik plusz zsákját a négyből (meg sem kísérlem, hogy tudjam, melyiket), így ő tűnik el néhány percre. A többiek özönlenek kifelé, pakolnak be a csomagtartóba, lassan mindenki itt van. Bár a pluszba szánt perceket rég felemésztettük, még bizakodom. Ha elég gyorsan hajtok, még van esélyünk. Hurrá, üljetek be, övet bekapcs, már csak én vagyok hátra! Táskám, cipőm, lakás bezár...

Futás, jók vagyunk! MÉG ÉPPEN BEÉRÜNK.

De ni! Mi ez itt a térdem körül, ahogy lépek? Ez a lassan leereszkedő, veszélyesen ismerős ruhadarab? Csak nem a pizsamám kinyúlt gumija kúszik éppen lefelé a derekamról? Vagy igen?

Jó. Akkor kezdjünk el gondolkodni azon, mit fogunk mondani a késés miatt.

Álomutazás

Bye- bye szépséges horvát tengerpart! Gondolatban elbúcsúzom egy időre meg nem pillantott partjaidtól!



Miért képzeltem, hogy ma este már ott fogom a langyos homokba befúrni a lábaimat? Miért? Miért?
Nem fúrom bele a lábamat.
A busz nem telt meg, így az a bizonyos iroda visszafújta a programot.
Nagy sóhaj, köszönjük szépen, hogy gondoltak ránk, egy csepp könnyet elmorzsolunk a szemünk sarkában, és megyünk vasárnap barantás fesztiválra.  Megnézem már ezt a barantát, mert most annyira odavannak vele egyes ősmagyarok, hogy kíváncsi lettem, mit rejt. Ráadásul van egy honfoglalással foglalkozó kirándulásom, ahhoz pedig jó lenne valaki, aki ért ehhez a dologhoz.
Múltkor felhívtam egy embert. Huba- így hívták. Érted: Ond, Kond, Tas, Huba... ahogy a madárgyűrűzőm felesége Madarász előnévvel rendelkezik (Csippantom az ilyen beszélő neveket. Hadd ne meséljek a Somogyi Koppány nevezetű ismerősömről, hehe!). Szóval Huba.
Felhívom, hogy kellene nekem Salgótarján mellett mozdítható barantás ezért, meg ezért. Erre 3 perc alatt elmesélte, hogy ő már nem foglalkozik harcművészettel, hanem az emberi egységet teremti meg a barantával (bocsi, fokosokkal, botokkal hadonásznak egymás arca előtt). Egységet a családban, valamint a nő nagyságát, mert ez a mostani társadalom mérhetetlenül lezüllesztette a nőket... egyszerűen szolgasorba taszította őket, mert ma egy nő, aki szül három gyereket, az cseléddé válik (köszííí!), pedig a társadalom valójában a nőkön áll (vagy bukik), és őseink társadalma is a nőktől függött, mert a legnagyobb döntéseket a vénasszonyok tanácsa hozta. Árpád apánk pedig azért lett önggyilkos (HA NEM TUDNÁD!!!), mert nem tudta a nőket kellően megóvni, s ezt az ő lelkiismérete már nem tudta elviselni. Szóval ez a nyugati posvánnyal mételyezett magyar kultúra már nem is magyar kultúra, mert ha valaki Petőfit szaval, az még nem kultúra, csak ha ötszázan szavalják Petőfit, az nevezhető magyar kultúrának. Nem tud tehát segíteni, de ha személyesen megbeszélnénk az ő filozófiáját, akkor talán megérteném. Lehet, hogy segítene is.
Én eközben?
Igen. Aham. Ja, tényleg. Ennyi voltam nagyjából.
Megyek most, megfigyelem őket közelebbről itt, Kecskemét mellett, és próbálok névjegykártyákat is szerezni. Remélem, nem karikás ostorral csettintik a kézjegyüket a homlokomra.
Lássuk be, egy honfoglaló játékba tényleg jó lenne passzítani a barantát. Elvégre őseink mégiscsak pergették azt a fokost, hát nem? Csattogatták az ostort. Persze nem az anyák méltóságáért küzdöttek, ( ez természetesen erősen kisebbíti az ő küzdelmük jelentőségét), de azért még így is érdemes ismerni és látni, azt hiszem.

Horvátországot nem bánom. Masszív kőszikla nyomta a gyomromat az utazást illetően, amit ha összevetünk elmúlt napokban született, depresszióban tocsogó irományaimmal, akár érthetővé is válik, miért nyomasztott annyira a négy napos lelépés. Vannak jelenleg fontosabb dolgok, mint egy álomutazás. Most, ha kinézek az ablakon (igen, még mindig itt vagyok az irodában) ragyog a nap, és úgy tűnik, az ősz végre megérkezett. Több hete nem voltunk semerre, úgyhogy zizegek erősen, és agyalgatok, merre kellene őszi kirándulás címen venni az irányt. Egypár utunk biztosan lesz még az első hóig, ám azokon ott akarom látni a fiúkat.

Ps: Mondjuk azt a fentebbi képet nézegetve van azért egy finom kis szúrás a masszív kőszikla helyén. De szúrásokhoz, beteljesületlen tervekhez meg hozzá vagyok szokva, már meg sem rezdülök.
A francba!

Jön már

7 óra 42 van, és gyerekfronton mélységes a csönd. Minél közelebb az iskola, a fiúk annál később kelnek, pedig napok óta mondom nekik (és magamnak), hogy kellene gyúrni a korai kelésekre. Ilyenkor meg sajnálom kizargatni őket az ágyból.
Meg magamat is sajnálom megfosztani a nyugalomtól.
Holnap ilyenkor ők már suliban, én pedig munkában leszek. Nehéz ezt elképzelni, de biztos eljön azért, hisz eddig még mindig minden eljött, amiről valaha el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhet velem.

És tényleg az utolsó nyaralós. Fotók, hogy jobb kedvem legyen, mert igaz ugyan, hogy a szülőnek megváltás a tanév kezdete, de azért idén elég sok bennem az izgalom- félelem- feszültség mindazzal kapcsolatban, ami holnap elkezdődik.

Az utószezon örömei közé tartozik, hogy fél órányi gokartozás kifizetése után senki nem szólt a fiúknak, hogy szálljanak le, ergo rongyosra tekerték az izmaikat.

Most gokartot szeretnének karácsonyra(!!!)

Vonat is volt

Doris & Balaton

Léghoki

Hangulatokat is próbáltam találni

És végül egy utolsó utáni nyárbúcsúztató muzika:

Parlag

Hetek óta pattogok amiatt, hogy a mellettünk lévő vízelvezető kanálist feltúrta az önkormányzat csatornatisztítás címén, aztán otthagyta a 2 méter magas kupacokat. Felverte őket a gyom, és immáron ember nagyságú parlagfüvek virágoznak rajta.
Érted, ez megint az a helyzet, hogy amint én hibázok, azonnal jönnek, hogy lemészároljanak, ám ha Önkormányzat vagyok, akkor lehetőségem van durván két kilométer hosszan gazat termelni az emberek szájába. Bele.
Az anyátok picsáját- mondtam összevont szemöldökkel, és éles hangon. Bemegyek a hívatalba (vén, kötözködős tyúk), és majd adok a szátokra! Feljelentem az önkormányzatot, pöntyögök, és pattogok, és kikérek, meg minden.
Így terveztem, ám előtte még jókat bosszankodtam így előre, és elképzeltem az éles, gúnyos, és megszégyenítő mondatokat, amiket majd az ügyintézők, és felelősök fejéhez fogok csapkodni. Bah! Tudjátok, kivel szórakozzatok!
Ma aztán tényleg úgy lett. Bementem. Kerestem az ajtót, és megláttam azt, melyen ennyi állt: Parlagfű.
Szép.
Kopogtam, és kiszóltak, én meg bementem nagy dérrel- dúrral, szóra nyitottam ajkamat, mikor felfedeztem, hogy az ügyintéző úgy biza' nem más, mint egy icike- picike fiúcska, kit anno kivettek egy osztályból, hogy hozzám járathassák. Alig látom őt a felnőtt férfi arca mögött, de ott van mégis, felfedeztem a szemében az ismerős gyereket.
Neki kellene megmosnom a fejét? Kapott ő már letolást tőlem, mikor a nagyszünetben mosdókagylóban fürdetett egy kaszáspókot. Akkor bizony eligazítottam a világ rendjéről, és más élőlények tiszteletének fontosságáról. Meg amikor erdőt játszottunk... Ő se akart a kiutált parlagfű lenni, mindig csak hasznos, vagy legalábbis nem kártékony lakója a közösségnek. Emlékszem, bizony, és TUDOM, hogy ő is emlékszik. Most meg milyen zavarban van. Hogy akkor "jó napot", vagy "csókolom", vagy mi van most. Azt mondja, kiküldi a szerveket feltétlen, jönnek a közmunkások, erről gondoskodik. D. néninek(!) ne kaparjon a torka, ez fontos, csak hát 3 fűkasza van az egész városban, ezért nem győzik, de MOST! Most küldi őket oda, hozzám, és azonnal.
Köszönöm, Tomikám.

Őszbe fordul

Lali nem jöhet nyaralni.
Szomorú vagyok.
Amúgy meg őrületesen készülődök, mert nagyon szeretném, ha teljesen jól sikerülne minden. Csodás őszies az időjárás, ami önmagában egy ajándék, éppen pont ilyet szerettem volna. A lelkünket megérleli a változásokra. A fiúk is sokkal inkább készülnek az iskolára, semmint a kirándulásra. Vettünk táskát, füzeteket, pakolgatják, rakosgatják a holmikat, képzelődnek róla, milyen lesz majd az új világ. Milliószor mondom nekik, hogy szeretnék büszke lenni rájuk, szeretném, ha igyekeznének megmutatni, milyen nagyszerű gyerekek. Egyelőre úgy látom, a szándék megvan bennük.
Bobi miatt örülök legjobban, hisz ezzel az iskolaváltással megúsztunk egy képességvizsgálatot, amit én valami miatt nem láttam indokoltnak. Végig azt éreztem tavaly, hogy nem a képességekkel van baj, hanem a körülményekkel, illetve kell(ene) neki még egy kis időt hagyni. Ott, az iskolában nincs idő, nincs türelem. Tanterv, és teljesítménykényszer van, amivel nincs is baj. Jó az, ha a gyerek tudja, hogy miért van ott. Ezt vallom, csak nehéz akkor is így érezni, mikor éppen a saját fiam vergődik vért izzadva a rendszerben. Most, nyár végére úgy látom, rengeteget fejlődött. Olvas, és elfogadhatóan ír. Továbbra is iszonya van a tömegtől, a zajtól és a bezártságtól, ami része az iskolának, ráadásul a szabályokat is nehezen viseli. Tavaly végig éreztem rajta a feszültséget. Olyan volt az iskolából hazatérve, mint a kikötött vadló, ami halálra fárasztotta magát a szabadulni vágyással. Így nem lehet teljesíteni. Változnia kell, hogy képes legyen helytállni. Most itt egy új esély, amihez talán sikerült felnőnie. Meglátjuk. Napokon belül eldől, hogy széna- e, avagy szalma.

Kurultaj

Ahogy már megszoktam, ez az "elmenés" sem volt zökkenőmentes. Már az internetre is felírták, hogy Bugacra ne azon az úton menjünk, amin egyébként szoktunk, és ami a legrövidebb, de mivel úgy írták : ez a megközelítés "nem ajánlott", mi mégis megkockáztattuk. Ha csak "nem ajánlják", akkor biztosan nem fognak fejbe lőni, ha mégis ezt választjuk- erre gondoltunk. 
Nagyfiam már reggel jelezte, hogy ő inkább maradna itthon, én meg gondoltam: hurrá! Így akkor nemcsak azon kell egész nap aggódnom, hogy melyik gyereket veszítem el,  melyik lesz éhes, szomjas, túl fáradt és hisztis, hanem azon is, hogy ez az egy, aki itthon van, vajon mivel múlatja az időt. Nem akartam azonban erőszakosnak tűnni, így hát fogcsikorgatva ráhagytam a gyerekre a döntését (már az óriási stresszt okozott, hogy a döntést ő hozta meg). Közben egy kósza pillanatra az jutott eszembe, talán érez valamit abból, mi vár ránk, és nekem is addig kellene visszalépnem, amíg még lehet. De miért is hoznék helyes döntéseket, mikor hozhatok rosszat is? Eldöntöttem, hogy igényesen fogunk szórakozni, akkor pedig ennek így kell lennie.
Így is lett.
Nekivágtunk a "nem ajánlott" útnak, és örömmel láttuk, hogy valószínűleg nem a vihar mosta alá az aszfaltot, csak annyi a gond, hogy a célpont előtt 15 km- rel már áll a sor, és nem is kíván mozdulni. Remek. Ezek szerint mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Az autó megállt, ami azonnal előhívta, hogy a két gyerek unatkozni kezdett. Eleinte viháncoltak, később verni kezdték egymást (ez az info később még fontos lesz).
Az ajtók egymás után nyíltak ki előttünk- mögöttünk, és a tömeg magyarságának legmélyebb tudatában olvadt össze egyetlen várakozó masszává. Minél több autós nyitott ajtót, az én gyerekeim annál hangosabban unatkoztak, én pedig próbáltam őket túlharsogva fegyelmezni. Ordítottam, hogy ne ordítsanak, röhögjenek, és verekedjenek. Később valamelyik utánfutóban egy ló felnyihogott, mire Ákos kerekre tágult szemmel jegyezte meg: Jaj, milyen furán nevet ez a bácsi! Erre viszont én törtem ki hisztérikus vihogásban, ami fölöttébb hasonlított egy ló röhögésére. Próbáltam megnyugodni, de elég nehezen ment. Végül megpillantottam a parkolót, és rádöbbentem, hogy a megpróbáltatások még csak most kezdődnek.
20 évesen egy fesztivál parkolója a következőket mondta el nekem:
-Mekkora buli várható,
- arányaiban hány hímneművel,
- milyen alaphangulatra számíthatok.
Manapság ez átalakult. A következőkről kapok infót egy rendezvény bejáratánál:
- Mekkora esély van rá, hogy egy, vagy két gyereket elveszítsek,
- Mekkora plénum előtt fogok leégni egy esetleges balhé esetén,
- Hány olyan bódé lesz, ami előtt el kell magyaráznom, hogy légylepte gumicukorért kár volt ilyen sokat utazni, mikor otthon feléért megkaphatjuk.
Szóval tegnap láttam, hogy nem túl jó esélyekkel indulunk neki a napnak, mivel a járművek végeláthatatlan sorokban parkoltak. Hímnemű volt elég, de ez ugye jó 15 éve már nem számít, a sör már a bejáratnál csábítón és hidegen pislogott felém, de ez sem számít, hisz a kölyköknek jó példát kell mutatni, ergo marad a teszkós ásványvíz a hátizsákból.

Hömpölygő tömeg, egy részük őrületes jelmezekbe öltözve. Hosszasan magyarázom a fiúknak, mennyire fontos öltözékek ezek nemzeti identitásunk szempontjából, majd belefutunk a "fekete ingesekbe", mondom, ez egy teljesen más, Attilához, Árpádhoz nincs köze, jaj, de nézzétek csak, ott lesz valami rendezvény.
Az emelvényre kb 200 ember fért fel, ők már reggel hatkor letették magukat, mi, többiek pedig a porban fetrengve vártunk a nagy felvonulásra kb. 30 percen át. Pofátlanul furakodtam előre, hogy a fiúknak helyet biztosítsak, siettem is, nehogy lemaradjunk valamiről, így hát már elég sokan utáltak, mire esélyessé vált, hogy a rendezvény elkezdődik.
És akkor vártunk...
Megfújták a kürtöket, de nem történt semmi.
A mikrofonban folyamatosan beszélt egy férfi méltóságról, és méltóságról, és megint csak méltóságról. Én ezt a szót annyiszor hallottam tegnap, hogy tán eddigi életemben sose. És még azt is, hogy szeretet. Szeretet, szeretet, szeretet. De az én gyerekeim nem tudják, mi a méltóság, és a huszadik percben már hangosan vinnyogtak. Haza akartak menni, vagy legalább fagyit venni, és azt mondták, semmi érdekes nincs abban, hogy ez a két szerencsétlen, jelmezbe bújtatott fiú áll itt a rét közepén. Én meg pisszegtem, hogy hallgassanak, mert még nyakon vágja őket ez a fickó itt mögöttünk, aki az imént leb...tt egy komplett, többgenerációs családot, amiért szóvá tették, hogy jó lenne, ha történne már valami. Azt mondta, élvezzék a jó időt az izzó napot, meg amúgy is ingyen jöttek egymillió olyan árus közé, akik csak a pénzükre várnak, és bezzeg tegnap ömlött az eső ehhez meg nekem mi közöm van?.
Végül tényleg lett felvonulás, szép is volt, át is éreztük a méltóságát (ha már felhívták rá a figyelmünket), majd nem nagyon tudtuk, hogyan tovább. Elkezdtünk kóvályogni az árusok között, kerestünk volna valami programot, de evésen, vásárláson kívül nem találtunk. És akkor jött az, amiről soha nem hittem volna, hogy valaha megtörténik velem: fizettem azért, hogy a gyerekeim verekedjenek. Nem hittem abban, hogy tíz percig képesek lesznek ennyi cuccban izzadva ütni egymást. Azt hittem, a helyzet nem ennyire súlyos velük kapcsolatban, de tévedtem. Örömmel, és boldogan csapkodtak a szörnyű fegyverekkel, majd  gyöngyöző homlokkal és büszkén mutogatták a harcban szerzett sebeket. Ide- oda futkostak, cserélgették a szerszámokat, hol egy nagy szablyával, hol baltákkal ütlegelték egymást, és mindezt számomra érthetetlen vidámsággal.
Később ihletet merítettem a nyilvános sütödékből (majd otthon én is sütök "feliből"), a ruhaárusok megfizethetetlen portékáiból (majd otthon én is varrok "feliből"), vettünk szappant levendulást, körömvirágost (olyat még nem tudok csinálni otthon "feliből"), majd ettünk- ittunk, és mikor már a hazajövetet fontolgattuk, megtörtént az, amitől végig rettegtem: Ákos elveszett. Nem, nem a kicsi, aki állítólag öntörvényű, szófogadatlan, és alkalmi süket, hanem a talpraesett, okoskodó "nagy". Mr. D. már régebben elveszett, és most várt ránk a zászlók alatt, de én nem akartam hiányos létszámmal megjelenni előtte, nehogy sokkot kapjon. Keresgéltem összevissza, de mr. D. közben megtalált minket sajnos, így higgadtságot erőltetve magamra akasztottam rá Bobit, és indultam megkeresni a másik gyereket. Közben azon aggódtam, mr. D. nehogy túlaggódja a dolgokat, és valami őrültségre ragadtassa magát, mikor meghallottam a színpadról, hogy bemondják személyleírással, névvel, hogy a gyerekem elveszett (pont ezt akartam elkerülni).
Hogy enélkül nem múlhat el egyetlen rendezvény sem!!! Ebben a pillanatban feltűnt a távolban az akkor már megrettent fejjel keringő fiú, én pedig elkaptam a karját: Remélem tanultál belőle!
Hát nem, mivel két perc múlva újra leszakadt rólam, hogy valamit megvizsgáljon, de szerencsére ez már csak egy szösszenetnyi eltűnés volt.

Később kifelé hömpölyögve Ákosnak magyaráztam, hogy ha már egész nap, és mindenütt beszél, ráadásul sokszor értelmetlenségeket, legalább ne üvöltve tegye, mert most is MINDENKI MINKET NÉZ. Egyszer hangot hallottam a hátam mögül:
- Szerinted nekünk még van esélyünk erre?
Hátrafordultam, és mögöttem egy 40 körüli párocska ballagott szerelmesen összebújva. Igen, az én gyerekeimet nézték. Ezt a locsogót itt mellettem, akire legközelebb nyomkövetőt szerelek, és amazt a 30 kilósat az apja nyakában.
Gondoltam, biztatom őket egy kicsit:
- Esély? Esély az van, de ezt a nyugodalmas andalgást felejtsétek el.

Hetedhét

Nahát, csoda az volt, csak éppen 24 órával később, mint kellett volna. Már éppen kipihentem a kétszer hét órás plitvicei utazás merevségeit, mikor a postás meghozta a gyerekek papírjait. Szóval fiam 1:0- ra vezet csoda- csatában. Ámbátor én mondtam neki, hogy Plitvice úgy, ahogy van, egy csoda. Akkora csoda, hogy októberben vissza is megyünk, mert ezt muszáj látniuk nekik is. Ha meg már muszáj, akkor hadd jöjjön még másik 40 ember is.
Annak azért örülök, hogy- úgy tűnik- az itthon maradás kimosta Fiamból az újonnan jött "szerelem" hevét. Ennyi volt. Nem kérdezek persze, csak figyelek erősen, és nincs msn, nincs sms, ami pedig a lényeg: nem emlegeti a lányt.
De minek emlegetné??? Mit emlegessen rajta? Mindig mondom, 12 évesen minek energiát pazarolni ilyesféle érzelmekre? Azt már meg sem említem neki, hogy amúgy meg egy illúzióról van szó, mikor szerelmet emlegetünk. Nem egyéb ez, mint egy idea, amit az ego képzel magának saját szórakoztatására. Azt képzeljük, hogy szerelmesnek kell lennünk, hogy az életünk Életnek nevezhető legyen, pedig "a szerelem köszörű, nagyon ritkán gyönyörű". Néha azért tényleg az, de nem kell túl sokat várni tőle. Beszéljünk inkább vonzalomról, szexről, szövetségről. Vagy inkább ne? Hagyjam a cinizmust későbbre? Ne törjem le ifjúi hitét, bizalmát, várakozását?
De most mondd meg! Nem izgalmasabb (és hasznosabb) az például, amit most csinál a fiú? Táborban van, kenuzik, madarakat fognak be, határoznak meg, és gyűrűzik őket. Ja, és esténként tűri az újabb lányok ostromát. Komolyan nagyon bosszantó kis "picsák". Kullancsok! Micsoda szerencse, hogy nincs lányom. Már biztosan nyakon vágtam volna, ha így taposná a fiúk sarkát, ahogy ez újabban szokás.

Zenét hallgatok mostanság, és táncolok. Mondtam már, hogy Atibi mennyire "utál" azért, hogy mindig kapok az emberektől mindenféle jókat? Hát a minap emlegettem a Fekete tyúk- ot, és biza már itt van nálam az album. Köszönöm szépen itt is- akinek, az tudja.
Lényeg, hogy most hallgatjuk itthon éjjel- nappal, és már egy egészen egyszerű koreográfiát ki is találtam hozzá. Zöld Martzi- ra is. A két kisebb fiammal nyomjuk hevesen. Olyan jó látni őket táncolni, énekelni. Olyan jó, hogy azt hiszik, én nagyon értek hozzá! Jövő héten lesz egy táborom egészen picikéknek, és úgy döntöttem, bevetem a táncot náluk is. Lépek jobbra, lépek balra, és azt mondom, ez aztán tánc a javából! Kezdőknek tényleg az. Nekem is.

Apropó tábor! Őrületes projectbe szállunk be a következő évtől. Egy Európában terjedő élet-játékról van szó, amit jelenleg nálunk csak egyetlen városban csinálnak. Kecskemét lesz a második (ha lesz), és én (az egyesületünk) kapom el a gyeplőt.

Mondom Atibinek tegnap, majd én most felhívom őket, hogy segítsenek. Mondják el, hogyan lehet ezt megvalósítani. Erre ő: Csak nem képzeled, hogy majd megmutatják? Te talán odaadnád, ha lenne egy ilyen projected? Néztem csak rá: Igen, lehet, hogy odaadnám. Végülis ez gyerekekről szól. Életmódról, nevelésről, nem pénzgyártásról. Odaadnám.
Felhívtam őket ügyesen, és nézzünk oda! Nemhogy odaadják a leírt anyagokat, de eljönnek megtanítani az animátoroknak a módszert, segítenek pályázni, és állítólag minden másban is. Szóval ettől a perctől kezdve keresek felnőtteket, kézműveseket, gasztro- szakértőket, pedagógusokat, gyerekbarát kamaszokat, akik szívesen részt vennének jövő nyáron a kecskeméti Heted Hét város vezetésében, van havonta egy szombatjuk  az előzetes munkákra, és majdan 10 napjuk a megvalósításra.
Valaki?

Ps:  Mielőtt bárki megszólna (látszólag) szerelem- ellenes kampánybeszédemért, elmesélem, hogy Heted Hét városban is létezik "A" szerelem. Az embergyerekek (akik persze mély érzéseket táplálnak egymás iránt) még házasságot is köthetnek a maguk által működtetett anyakönyvi hivatalban, hogy azután adómentességet élvezzenek a városban. Mi ez, ha nem szerelem?
Hm. Elfelejtettem megkérdezni, hogy szülészetet tartanak- e fönt Heted Hét városban.

Márpedig

Lassan elhiszem, hogy az emberek szeretnek engem. Vagy az Élet szeret engem. Vagy azért történnek jó dolgok, mert azokat AKAROM magam köré. Vagy azokat látom meg.
Amúgy nem ám... szoktam sajnálni magam, meg depressziózni, de ezekre kár a szót vesztegetni. Úgy igaz, ahogy Atibi mondja: szerencsés vagyok.
Például elmegyek virágot venni, mert ugye folyamatos átalakítás alatt áll a kert, ráadásul állandóan van itt valaki, mert ez most olyan kertipartis nyár lett, ezért hát egy napon eszembe jut, hogy több év után végre újra hozzak ilyen egynyári apróságokat. Bemegyek a kertészetbe, mondom a nőnek, hogy mi bajom. Összerakok 5- 6 kis gazat, nem sokat, mert valójában sajnálom rá a pénzt. Őszre úgyis halottak, a pénz meg mindig kell valami másra.Van azért erre is egy kevés. Nem lehet folyton spórolni. Belefárad az ember az állandó odafigyelésbe. A kukacoskodásba.
Már éppen indulnék, mikor utánam szól a virágos hölgy, hogy adna még növényeket, ha nem sért meg velük. Lassan vége a szezonnak, talán már el sem tudja adni őket, hát vigyek, amennyit nem szégyellek- ezzel védi magát. Jelzi, hogy nem tolakodni akar, csak a kukától félti a virágait. Muskátlit, fuxiát, petúniát, napvirágot, meg még a jó ég tudja, mit szed össze. Két nagy ládát tömünk meg, és én távozom.  Ültetek, rámolok, a kertem pedig virágban úszik (majd lesznek fotók).

Aztán a tábor negyedik napján (majd beszámoló is lesz) elmentünk strandra. Rengeteg ember volt ott, mert ez egy felkapott hely. Menő strand.
/Mondtam már, hogy egyre jobban utálom a strandot? Már ott el van cseszve ez a strand- project, hogy le kell vetkőzni. Ráadásul mindezt egy rakás ember előtt. Fényes nappal./
Kivédhetetlen volt az ügy, ezért hétfő óta treníroztam magam a Hernád áttörésénél, hogy csütörtökre készen álljak. Mit nekem 30 méterrel a szakadék fölött vigyázni a mások gyerekére (meg a sajátomra), mikor pár nap múlva tömeges meztelenkedésen kell részt vennem???
Reggel mentünk, este jöttünk- ilyen strand volt. Vittem négy gyerkőcöt, Atibi is négyet. Bezártam a kocsi ajtaját, majd kinyitottam. Újra bezártam, de akkor is valaki valamit bent felejtett az ülésen, hát újra kinyitottam, becsuktam, aztán végre elindultunk befelé. Egy teljes napot visongtunk, pancsoltunk, végül este az autó mellett állva túrni kezdtem a kulcs után. Persze, hogy nem volt ott. Se itt, se ott. A gyerekek álltak,  vártak, mert NEM HITTÉK EL, hogy ez megtörténhet. Én viszont tudtam, hogy igen.Újra elveszett a kulcsom. Volt már ilyen. Ismerem ezt a helyzetet. Igaz, a házunktól 70 km- re még nem esett meg velem. Végül berohantam a pénztárhoz, hogy érdeklődjek, bízva a csodában, hogy mégsem lesz rossz vége a történetnek. Mélyen bennem a jól ismert nyugalom, a tudat, hogy nem lehet baj. És mi történik? A kulcs ott van leadva a portán, mellette kis cetlire felírva a rendszám. Valaki megtalálta az ülésen, kivette, az autó ajtaját bezárta, és a kulcsot bevitte. Nem tudni, ki volt, de legyen áldott  minden lépése (ennyit tehetek érte).

Ilyenek vannak. Közben persze elvesznek dolgok, összecsípnek a szúnyogok, és kétszer visszamegyek a nagy Sales programra, mert sajnálom magamtól azt a több hete kinézett ejtett fenekű nadrágot, amit most féláron megvehetnék. Csodálom az embereket. Kedvelnek, és jót tesznek velem. Kapok mindenféle ajándékokat, vagy csak visszakapom azt, ami az enyém. Számít egy nadrág, ha ilyen szép történeteim vannak? A stranddal is megbékélek, és dacosan mondom magamnak: Barátocskám! Ez a test 3 fiút hordott ki, és táplált. Bármikor felvisz téged a legmagasabb sziklára, úszik akár egy kilómétert is, tűr hideget, meleget, és próbál megfelelni neked. Ezt tudnod kell mindig. Tiszteletre méltó ez a test itt, amiben élsz. Ideje megbékélni vele.

Ui: Mellesleg azok ott mi vagyunk a sziklákon.

Kék

Két napja tudtam meg, hogy hétfőn indul egy táborunk. 10 gyerekkel. Szlovákiába. Úgyhogy most ez van.
Ma meg céges buli nálam, úgyhogy robogok előkészíteni mindeneket. Mer' mi vagyok én, hogy már hagyományosan itt kell lennie a céges partiknak?
Mindezek (munka- és elfoglaltság- hegyek) örömére ISMÉT (!!!) kékre festettem a hajam. És mit utálok a legjobban? Mikor azt mondja valaki: Tudod, neked még ez is jól áll. Tőled még ez sem furcsa. Ez nagyjából azt jelenti: Annyira abszurd vagy, hogy még szart is kenhetnél a fejedre, azzal sem lenne sem lenne semmi hiba.

Ps: A festéken az áll: C9, és egy acélos ("Pinkes") fehér hajú maca vigyorog rám. Érted ezt? FEHÉR.

Önkritika

Tényleg jól főzök. Tényleg. Ez a füstölt szalonnán pirított töltött káposzta pedig gusztustalanul jó lett. Egyszerűen nem elegáns dolog ilyen finom kajákat főzni, aztán ilyenkor... lássuk csak... 21 óra 47- kor másodszor is bevacsorázni belőlük.
Ennek nem lesz jó vége...

Én és a valóság

A héten megint elhagytam az autó kulcsát. Kezdem azt hinni, hogy ez valami karma nálam. Állandó küzdelem a kulcsokkal. A legrémisztőbb az volt az ügyben, hogy mikor veszettül keresni kezdtem, próbáltam átgondolni, hogy merre jártam, hol tettem le, mikor volt a kezemben, akkor NEM JUTOTT ESZEMBE SEMMI! Na? Normális ez? Olyan, mintha az életem két síkon mozogna. Zajlik a fejemben az egyik része, és közben jövök- megyek anélkül, hogy tudnám, mit csinálok. Mint egy alvajáró. Aztán "felébreszt" egy olyan aprócska tény, mint hogy nem tudok beszállni a kocsiba, és csak tekergetem a fejemet, hogy valahogy kinyomozzam, mit is csináltam az azt megelőző időben. A kérdés viszont mégiscsak az, hogy vajon melyik a valódi(bb) élet? Ez a "hova tettem", "merre mentem", "hol raktam le", "itt vagyok a valóságban", vagy a másik "ezt gondolom", "ezt érzem", "az jutott eszembe, hogy..." világ, ami a homlokom mögött zajlik.

Ps: Kb.háromszor szaladtam le az autó és az iroda közötti távolságot tűsarkúban (300 m x 6), mikor az iroda alatti butik eladónője elém ugrott a kulcsot himbálva. Azt mondta, 5 perccel azután megtalálták a kosaramban, hogy elhúztam tőlük, csak annyira gyorsan futkostam ide- oda, hogy nem volt idejük utánam szólni. Hm. Ezek szerint jártam abban az üzletben aznap reggel. Egyelőre nem találtam semmit, amit ott vásároltam volna.

Tavasz

Esténként még fűteni kell, de a legyek, és a hangyák már megjelentek a házban. Nincs is biztosabb jele a tavasz érkeztének néhány kövérre hízott, méla kártevőnél a teáscsészédben.

Férfias játékok

Nem tudom, ki találta ki azt a hülyeséget (és MIÉRT???), hogy a hímneműek csak akkor őrizhetik meg nemi identitásukat, ha minden körülmények között állva pisilhetnek. Tudom, hogy vannak hagyományok, és férfias játékok a szerszámot illetően. Egyértelmű, hogy  a kamaszkor hajnalán minden kispasi átesik a célba pisilésen, meg a "kinek hord messzebbre" játékon, és akkor még nem szóltam az egyéb, számomra hihetetlenül gyermeteg pénisz- fétisiszta játékokról. Ismereteimet félretéve most mégis felteszem a kérdést: A szürke, egyszerű hétköznapokon miért nem lehet leülni a szaniterre, könyörgöm??? Miért érzik úgy családom hímtagjai (úgy értem hím tagjai), mintha kasztrálni akarnám őket a javaslatommal? És miért alantasabb az én vágyam, hogy száraz peremre üljek, mint az évezredek óta megkövesedett "mindent összelocsolok csakazértis" szokás??? És miért én vagyok (már megint) a kötekedős "neked semmi sem tetszik" házisárkány, ha erről papolok?
Megelégeltem. A peremet is, a nedves szőnyeget is. Mindezt így együtt, és kiírtam a bejárathoz: Intelligens férfi ülve pisil. Ez nem b...szogatás, ugye? Ez amolyan finom célzás, hogy mindenki eldönthesse, hová akar tartozni: a kultúráltakhoz, akik elfogadják, hogy nem ezen múlik a férfiasságuk, vagy az önzőkhöz, akik csak úgy érzik jól magukat, ha a mellettük élő nő rendszeresen az ő területjelző anyagukat takarítja.
Nos, a papír azóta is lengedez a wc ajtaján, s a fiúk néha jót nevetnek rajta (marhára komolyan vagyok véve). Persze azért mindenki esküdözik, hogy mostantól BIZTOSAN kímélve leszek a vizes karimáktól. Ők leülnek, higgyem csak el (és ne nyitogassak folyton rájuk vizslató szemekkel).
Nos, én hiszek, s valóban, eddig úgy tűnik, működik a dolog. Karima rendben. Már csak azt kell kiderítenem, vajon a szőnyeg mivel (és miért) van lucskosra áztatva.

Showzat anyától

Nagyfiam énekből a Szózatot tanulja. Nem egyszerű, egyezzünk meg ennyiben, bár ezzel a két szóval elég szolidan fejeztem ki magam. Hogy segítsek a gyereknek, éneklek én is. Vele. Nem, helyette. Ordítva:
"...Bőlcsőd az smaj daan síírood is, mely áápol seeltaakar..."
Ákos csodálattal néz rám:
- Anya, te ilyen jól énekelsz?!
- No, persze. Én kórustag voltam (most nagyot villantok).
Nagyfiam hitetlenkedve (ezúttal vér komolyan, minden cinista humorizálást mellőzve):
- Tényleg?
Én (sértődötten):
- Igen. Ha nem tudnád, zeneis voltam. Tudod, azok, akik folyton énekelnek, és zenélnek. Amúgy meg jobb, ha figyelsz rám, és tanulsz tőlem.
És éneklünk tovább:

"...Bőlcsőd az smaj daan síírood is, mely áápol seeltaakar..."

Ákos: Igen, anya, ez csodálatos...
Mire Bobi:
- Hát, igen. De mi az a "smajda"?

5 lámpa

1. lámpa: Púdertartó, néhány simítás, kis pirosító.
2.lámpa: Két finom húzás tussal a szempillák fölött. Gyorsan, és hibázás nélkül, mert rögtön szárad. Ha megtapad, már nem lehet javítani. Itt, az autóban semmiképp.
3. lámpa: Elő a spirál, hosszú, ívelt pillák felépítése cka. 12 mp alatt.
4. lámpa: Kotorászás a táskában a kis tubus után, mely eldönti a nap hangulatát. Barna vagy piros szájfény akad a kezembe? Ami jön, azt kenem föl, közben a szomszéd sávból két suttyó integet nevetve, és mutatja felfordított hüvelykkel: ez a piros jó lesz.
5. lámpa: Mindjárt befutunk, még néhány túrás a hajba, minél kócosabb, annál jobb.

Ha minden jól megy, mire beérek munkába, el is készülök.
Ma kifogtam a zöldhullámot. Jó szarul is nézek ki...

Kábulat

Mondtam már, hogy nem jól tűröm a fájdalmat? Neeem? Biztos azért, mert valójában állati jól bírom a fájdalmat. Mondhatni, egy terminátor vagyok, kivéve, ha a fájdalom nyaktól fölfelé próbálkozik. Fog, és fej... ez a kettő képes rá, hogy bármit (úgy, mint BÁRMIT) megtegyek, hogy szabaduljak tőle. Aztán mikor a saját, pompásra sikerült, tűzforró borsólevesem dobálom magamba egy egyszerű vasárnapon... na, akkor tesz próbára a FÁJDALOM. Mintha kés, vagy tű szúródna be a fognyaknál, aztán erre a hegyes tűre szépen felcsavarnák az agyamat, és húznák kifelé belőlem (ah, tiszta horror!). Már omlok össze, kapkodok a levegő után, izzad a tenyerem. Eltámolygok a gyógyszeres dobozig, túrok, kutatok, valami kell, de most azonnal. Megvan a tabletta, és be, és le, és már csak pár perc, amit ki kell bírni. Lélegezzünk addig is pont úgy, mint mikor szültem, olyan egyenletesen. Az ment hang nélkül, pedig fájt nagyon, most viszont ordítok rögtön, nem bírom, nem bírom, kell még gyógyszer, mielőtt kinyúvadok (ott, fejben). 

Hiába: Nyaktól fölfelé sosem voltam fegyelmezett. Most sem. Estig megettem egy egész levél fájdalomcsillapítót, és mondhatom, kellemesen betéptem tőle. 8- kor már vihogtam, 9 óra táján viszont izzadni és remegni kezdett a kezem. A fájdalom azonban kevéssé lankadt. 

Kipattantam az ágyból (ma korán akartam feküdni), és vadul öltözni kezdtem:

- Úristen! Rosszul vagyok! Megmérgeződtem! Azonnal indulok gyomormosásra.

Mr. Darcy elhűlten nézett rám. Nemigen tudta, hogy ez most komoly, vagy némileg túlzom magamat, így azt javasolta, hogy talán hányjak egyet, az csak jót tehet. Én meg mint a hülye, ki a vécébe, gondolva, hogy ez remek ötlet (ebből is látszik, hogy módosult volt a tudatállapotom). Eszembe sem jutott, hogy soha életemben nem tudtam így, ledugott ujjal megszabadulni a problémáimtól. Nem, mert amúgy meg undorodok a hányástól, félek is tőle gyerekkorom óta. Most viszont könnyedén toltam le a kezemet, ám nem értem el vele semmit, hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy a körmömmel végighasítottam a nyelőcsövemet. 

Jaj, jaj, nem jön semmi, mégis orvoshoz kell menni! De milyen jó is az a telefon! Mr. D.- még mindig kétségek közt hányódva- felhívta az ügyeletet:

- Ez meg az vagyok. Az a probléma, hogy a feleségem bevett egy csomó gyógyszert.

-...

- Egy levéllel... Ja! Fájdalomcsillapítót. Fáj a foga, azért... Mennyit ettél?

És itt kérdések tömegét tolmácsolta felém, amikre én pontosan válaszoltam (miközben intenzíven  haldokoltam többek közt a felszántott nyelőcsövemben dúló másodlagos fájdalom miatt- az első még mindig a fogamban nyilallott), végül megtudtam, hogy megnyugodhatok, algopyrintől még senki nem dobta fel a talpát. Legalábbis nem egyetlen délután alatt. Feküdjek le, aludjam ki magam, nincsen gyógyszermérgezésem- így szólt az orvosi utasítás. Rögtön jobban is lettem a megnyugvástól, és eddigre talán a tabletták is hatni kezdtek. A fájdalom szép lassan megszűnt, s el bírtam aludni. Álmomban Amerikában jártam egy jazzklubban. A pult szélén találtam egy vastagon kitömött  bukszát, amit rám nem jellemző módon galádul a táskámba csempésztem, majd az utcára osontam vele. Igyekeztem nem rohanni, s közben arról képzelődtem, vajon hány százdolláros lapulhat a tárcában. Végül megálltam, hogy megnézzem, s lám... a táskám a kinccsel nem volt a vállamon... Valahol útközben elhagytam...

Mondom, hogy be voltam tépve a tablettáktól!

Malőr a mosógépben

Már jó ideje megtanultam, hogy vannak szabályok, melyeket kötelező betartani, ha az ember nem akar magának felesleges bosszúságokat okozni. Mosás előtt átnézni a zsebeket, kiszedni a zsepiket, iratokat, fém- és papírpénzeket... kihagyhatatlan feladatok. Ha ezek elmaradnak, különös meglepetés érhet minket teregetés közben. Azért van olyan, hogy az ember átlépi a szabályokat. Csak ma, kivételesen. Mert ma nagyon sietős. Így hát (csak ma) fogja az ember a mosnivalót, és begyűrkészi a gépbe. A cél, hogy a gyerek kabátja megtisztuljon, mert szegényke (trehány kis klambó) megfeküdt a sárban, holnap nem mehet így emberek közé, hát bedugjuk gyorsan a kabátot, és mellé még valamit... valamit... egy valamit... Hopp, egy kabátot, mr. Darcy kabátját. Na, ennek sem árt egy kis fürdés, s a két kabáttal éppen teli a dob. Már indul is a program, az ember meg futhat tovább, reggelre lesz tiszta ruha.
Másnap jő a döbbenet, a kabátban lapult egy komplett irattárca, benne pedig sok más papír mellett mr. Darcy dugipénze (Áhá! Most már erről is tudunk!). A bankókat csodás mélykékre festette valami, amiről egyáltalán nem derül ki soha azután, hogy mi lehetett. Időközben morzsákra foszlott, majd a lefolyóban távozott. De mi legyen a pénzzel? Mr. Darcy úgy dönt, hogy megpróbálja a postán, vagy a bankban beváltani, hátha adnak érte valamit.
No, hát persze, hogy adnak! Okos, intelligens postás kisasszonyok adják- veszik ott a bankókat. Meggyőződnek róla, hogy a vízjel benne maradt- e a szétázott, elkékült "lepedőkben", és nem valamilyen hamisítási kísérlet van- e kialakulóban. Megnézik, ellenőrzik, közben pedig kedvesen csacsognak, kérdezősködnek. Mr. Darcy lojális (az emberrel), és nem árulja el, hogy az egész akció a felesége műve, hanem azt mondja, valamit ő nézett el, a zsebek is kimaradtak, így történhetett a sajnálatos baleset. A hölgy pedig készségesen segít. Közben átvillan a fején: Te jó ég! Íme hát egy férfi, aki házimunkát végez! Tán a feleségének akart segíteni? Micsoda remek ember, hogy így próbálkozik, és jaj, szegény, így járt, na! Nem nézte át a zsebeket. Férfi, na! Egy nő... egy nő soha ki nem hagyná, hisz egy nő TUDJA, hogy elég egy elfelejtett zsebkendő ahhoz, hogy egy rakás ruha örökre elszöszölődjön. Iratokról, pénzről már szó se essék!
Szóval a nő (a postán) álmodozva nézi emberemet, és jóindulatúan megjegyzi:
- Azt javaslom, legközelebb bízza ezt a dolgot a feleségére. Akkor nem érik majd ilyen balesetek...

Kenyérsütő

Most már nagyon ideges vagyok! A harmadik kenyeremet rontom el a vadi új kenyérsütőmmel!
Már most az elején mondom, hogy nem szeretném, ha bárki azt hinné, teljesen kezdő vagyok kenyérsütés terén. Már kétszer volt ilyen szerkezetem, csak mindannyiszor kidobtam (véletlenül) a lapátját. Az meg, ugye nem pótolható, úgyhogy jelenleg két hibátlan, lapát nélküli gépem van a kamrában, melyekkel anno sok csodát alkottam. Azokban az időkben kitapasztaltam néhányszor, hogy mennyi sikér, mennyi liszt, stb. kell a tésztába, hogy ne ömöljön ki a keverőtál oldalán, vagy ügyes megkelés után ne essen össze sütés üzemmódban.

Mostanára két olyan - kenyérnek alig nevezhető - maszlagot tudhatok magaménak, melyek felülnézetből leginkább a kutya etető táljára hasonlítanak, illetve van egy harmadik cucc is, mely egészen az izzószálakig folyt ki (amíg én Ákost tanítottam az új gurulós cipőjében közlekedni). Mire hazatértünk a sima betonú piactérről, már különös illatú szürkeség terjengett a nappaliban. Ha pedig valakinek még kétségei lennének afelől, hogy lehet- e két pasit bármilyen tűzveszélyes eszközzel magára hagyni, akkor elárulom, hogy NEM! Családom itthon ragadt tagjai szenvtelen arccal lesték mindazt, amit a füst nem takart ki a képernyőből.
Na, jó. Kuka, és szellőzés.

Lássuk be, egyelőre nem megy, hogy egy normális, ehető pékárut vakarjak ki a gépből, miközben én már rozsról, teljes kiőrlésről, magos és hagymás kenyerekről ábrándozok! Nem nagyon tudom eldönteni, hogy az eszközzel van gond, a hozzávalókkal, vagy én hülyültem el azóta, hogy az utolsó kenyérsütőmet kikukáztam.
Le vagyok törve. Mindig mondom, hogy nem vagyok konyhatündér, mindig mondom. De ha meg tudom, akkor meg miért nem varrógépet kérek a jézuskától???