2010. nov. 10.

Kapuk

Nem nagyon van időm mostanában ide írni, mert erőteljes munkában vagyok, hogy végre felépítsek egy olyan világot, ami csak az enyém. Az én ötletem, az én munkám, az én keresetem. Ezen ügyködöm, miközben próbálom a gyerekeimet is terelgetni a jó irányba. Úgy értem a jó irányt, hogy jól érezzék magukat. Valamit másképpen csinálok mostanában, és ettől olyan lett minden, mintha Pandora szelencéjét nyitottam volna fel. Ebben a 'másképpen'ben benne van a tanfolyam, benne van a pszichológus, benne van néhány elengedés, amin túl vagyok (túl vagyok?). Próbálom levetkőzni a megfelelési kényszereimet, és jobban szeretni magam- ezzel a többieket is.
Szeretni sokféleképpen lehet (haha, megint itt egy bazi nagy bölcsesség, amit sikerült ennyi idő után felfedeznem). Bárkit megkérdezel, szereti- e a gyerekeit, a férjét, testvérét, azt fogja mondani, persze, ez nyilvánvaló. De vajon jól szereti- e őket? Én azt hiszem, nem jól csináltam ezt, bár még mindig sokkal jobban, mint sokan mások. Még mindig nem csinálom teljesen jól, de már nem is akarom tökéletesen. Ettől a nem akarástól elkezdett egészen tűrhetően működni a dolog. A fiaimmal legalábbis. Azt akarom, hogy könnyedebbek legyenek, nyugodtabbak. Nem akarom ezt a szorongás- karmát továbbadni nekik, amiben én élek. Próbálom tehát felszabadítani őket (saját kisugárzásom börtönéből), ennek köszönhetően egyre nyíltabbak, és látnom kell (engedik látni) a sok elnyomott félelmüket, szorongásukat és szomorúságukat. A gyerek lelke hihetetlenül színes és változatos, de senki ne gondolja, hogy csak üde sárgák és rózsaszínek tarkítják. Minden nap van valaki, aki mellém bújik a félig lehúzott redőnyű hálószobában, hogy kiöntse a szívét. Minden nap van egy meglepődésem arról, mennyi kérdés foglalkoztatja őket. A sok idő, ami együtt töltünk, a sok dolog, amit együtt csinálunk kinyitotta őket, és már nincs megállás. Az iskolai gondjaik (milyen hihetetlenül sok van!), a testvérféltékenységeik, azok a félelmek, amik az apjukra és rám irányulnak (eléggé egészségesek vagyunk- e, boldogok vagyunk- e, stb.) Talán jókor jött ez a változás, mert a Nagy most kezd kamaszodni, most dől el, bizalommal lesz felém, vagy végképp bezárkózik. A többiek is követik lassan. Most kell résen lennem, hogy soha ne veszítsem el őket.

Ha az embernek több gyereke van, hajlamos lesz rá, hogy tömegként kezelje őket. Egyben látjuk őket, és egy- egy emberke csak akkor tűnik ki a "gyerekeim" kategóriából, mikor valami különös történik vele. Amíg látszólag rendben vannak, addig mindent együtt csinálunk. Ha viszont valamelyik kilóg a sorból, elkezdünk rá több energiát fordítani, és igazából csak akkor kezdjük alaposan megismerni. Ha mindegyikük felé odafordulunk, kiemeljük egy- egy kicsi időre a "gyerekeim" halmazból, kiderül, hogy a csendes, jó gyerek, az okos, értelmes fiatalember tépelődik, válaszokat keres, és szüksége van rád. Csak nem akart szólni. Nem akart zavarni. Aztán a másik is érkezik. Aztán azt veszed észre, hogy minden egyes napra jut valami alapos elbeszélgetni- való. A kapcsolatotok pedig elkezd egy teljesen új szintre emelkedni.Rengeteg idődet felemészti, sok gondolkodást igényel, és egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes. Nincs viszont választás. Ha a kaput megnyitod, akkor már nem lehet visszazárni. Az nem volna tisztességes.
Ugye, milyen érdekes a világ? Pár hete még a fiam iskolai gondjain siránkoztam, s azóta millió tervvel gazdagodtunk. Soha nem tudjuk, hogy az, ami éppen most történik, vajon merre indít bennünket.

8 megjegyzés:

hanga írta...

Doris, de nagyon hiányoztál, illetve a gondolataid!

Susu írta...

Drága Doris! Nagyon jó volt olvasni a soraid, igazán boldoggá tettél vele. Annyira örülök Nektek... :)
Millió puszi, Susu

Sárosdi Virág írta...

Doris, én nagyon drukkolok nektek! Igazán érdekes, és szárnyakat adó, az utad. :)

Mammka írta...

Nagyon mély gondolatokat osztottál meg,köszönöm!Igen: ez a szülőség.Én is mindig így akartam és akarom csinálni.Mert bár felnőttek,még mindig "lesnek" bennünket,hogy mi,ketten,az apával,ugye rendben vagyunk? Gondolom,hogy sok széthullott családot látnak és ezt nagyon nem szeretnék,félnek tőle.
És nekik is van mindig valami gondjuk,amiben ha mér nem is 100 %osan,de szükségük van ránk,mindhalálig.

D. írta...

hanga: Köszönöm szépen. Tényleg annyira lefoglalják a gondolataimat az egyebek, hogy ez a hely itt egy kicsit háttérbe szorult. Úgy is éreztem a napokban, hogy tán nincsenek is gondolataim. "Csak úgy" gondolataim.

Susu: :-)

Virág: És majd még hová jutnak a dolgok? Ezért érdekes, ha az ember nem különösebben harmonikus, mert olyankor mindig változik körülötte minden. Néha éles fordulatok, máskor lassú átalakulás. Most az előbbit éljük, s a háttérben egy lassúbb gondolat érlelődik, amit a gyors változások érlelnek bennem.

mammka: Köszönöm, mammka. Pedig ma is úgy ültem le, hogy fogalmam sem volt, végül mi lesz a bejegyzésből.
Áááá! És most így írok mesét. Írom, és mikor leülök, még csak halványan látom, hogy mi felé megyünk. Hogy én mennyire szeretem! Mennyire édes, jó fej kisgyerek. Csak éppen nagyon- nagyon szomorú.

ivan írta...

Kedves Doris
Elnézésedet kell kérnem, most látom, hogy a "követők" között a kalapos"ifi ember", az unokám.Az őszi szünetben itt volt nálam és a nagy "blogozásban" véletlen az én blogomat keverte össze az övével és ebböl lett a kalamajka.

stali írta...

Itt egy ölelés!
No meg egy mosoly is.
De továbbra is fenntartom, hogy KELL néha pihenned.

D. írta...

ivan: Nem nagyon értem, mi a probléma.

stali: Köszönöm!

Related Posts with Thumbnails