Furcsa egy gyerek, komolyan mondom. Most van a városban egy olvasási verseny. Hónapokon át kell olvasniuk egy megadott listáról, aztán bemennek a könyvtárba, és számot adnak a tudásukról. Szövegrészletet kell kikeresni, és rajzolni egy kicsi képregényt. Elfogadják, pontot ér az osztálynak, és neki egyénileg is. Egy csomó pénzt lehet nyerni.Ez a gyerek meg olvas állandóan, semmiség neki egy ilyen verseny.
A tanárnő nagyon számított rá, kérte, hogy menjen be, egy részét már olvasta is az előírt könyveknek. Vesztenivalója nincs, mert ha nem fogadják el, akkor mehet máskor is, próbálkozhat ezerszer.
De ő persze nem. Már mindent bevetettem. Mondom, ezzel tartozol neki. Négy éve törődik veled, különösen kedvel, és elnéző, ha hibázol. Méltányolja a problémáidat és hisz benned. Ennyit megtehetsz érte, hogy végre büszke lehessen rád.
Nem. De miért? Csak. Végül cselt eszeltem ki. Ha 60 pontot szerzel, akkor megajándékozlak. Jajaj, gyűjti a bionicle-okat, ezzel meggyőztem, és pénteken szakkör után nekivágtunk. Kapásból megoldott két könyvet, ráadásul mindkettő hatalmas pontot ér. Megnézte az osztály teljesítményét, hát kiderült, alig néhányan foglalkoznak a játékkal. Ő maga eddig többet teljesített, mint a többiek összesen. És most megtört a jég. Az ajándék is mindegy már, innentől szívügye a verseny. Újabb könyvvel tért haza, és olvas ész nélkül. Egy hónapja van, hogy pótolja az elveszített időt, és az osztályt az első helyre juttassa.
Ki érti ezt? Most akkor miért, és eddig miért nem? Válasz nincs, csak sejthetem, hogy már előre ideges volt, és félt a kudarctól, ami most távol került tőle.
Nem, ő nem kockáztat, csak abba tesz energiát, ami biztos sikerhez vezet.
Vajon hányszor kell hallania, hogy nagyszerű gyerek, hogy végre elhiggye?
