Karácsonyi ajándékom

Te jó ég! Ez a Molly mama meg azt írta már egy jó ideje, hogy írjak arról, mit is szeretnék Karácsonyra.
Jó.
Azt szeretném Karácsonykor, hogy egy melegvizes medencében bámuljam a lábujjamat, ahogy az oxigénes habok közül lassan kibújik és integet. Ott visongjonak a gyerkőcök mellettem ugyan, de kellő messzeségben, hogy ne halljam a zajukat. Csak a zubogást akarom hallani.  Azt is elintézhetné a Jézuska, hogy ne érezzem ezt a késpengével hasogatós fájdalmat többé a karjaimban- ujjaimban, vagy legalább küldjön valakit, aki megmondja, mitől van. Legyen hó is még több, és idő. Annyi idő, amibe belefér még az én életem is. Olyan kapkodásmentes világot szeretnék, meg hogy ne legyen mindig minden késésben, és a késés miatti lelkifurdalásom is eltűnjön. Legalább karácsonykor- ha lehet.
Hoz ilyet a Jézuska? Dehogy! Én viszont rajta vagyok az ügyön.

Karácsony

Örök közhely, hogy a gondolatnak ereje van, és azt vonzzuk magunkhoz, amin a legtöbbet morfondírozunk. Ezt tudja az emberek legtöbbje, mégsem alkalmazzuk, vagy ha igen, akkor jobbára pusztító gondolatokkal mérgezzük magunkat. Gyakran gondolunk arra, ami úgysem (!) sikerülhet, gondolunk a szegénységre, betegségre... minden olyasmire, amit nem szeretnénk magunknak. Nem gondolunk viszont azokra a dolgokra, amik örömet hozhatnak  nekünk.
Ez arról jutott eszembe, hogy a karácsony közeledtével egyre inkább előtérbe kerülnek nálunk ezek a vágyak, és a fiúk gyakran témáznak a leendő ajándékaikon. Természetük szerint különbözően. Ott van például a céltudatos, kitartó Ákos fiam. Igazi példája lehetne azoknak az agykontrollos és sikertanító könyveknek, amik arról szólnak, hogy miképpen képzeld el, rajzold le a kívánságodat, gondolj rá nap nap után, hogy végül elkezdd vonzani magadhoz. Ákos írja a levelét a Jézuskának, szó szerint azzal kel és azzal fekszik, hogy a leendő karácsony estén gondolkodik. Elképzeli, ahogy a templomból megjövünk, szól a zene, égnek a gyertyák, és a fa alatt ott várják a kincsei.
Ezzel ellentétben Nagyfiam viszi tovább a családi karmát, ami úgy szól: nem hiszem el, hogy velem ez megtörténhet, én úgysem kaphatom meg, inkább el is felejtem, és hagyom a pislákoló vágyat kihunyni. Ez ugyanis még mindig kevésbé fáj, mintha a vágy után a csalódás következik.
Ugyanazokat látom rajta, amiket én is ösztönösen megélek nap mint nap. Már miért is sikerülne? Hogy is gondolom ezt?
Szóval arra gondoltam, hogy ezek az attitűdök ott eldőlnek a karácsonyoknál. Vágyakozni fárasztó dolog. Igénybe veszi az elmét a folytonos álmodozás, képzelődés, így igazán kijár érte a jutalom. Milyen csodás lenne, ha sikerülne mindhármuk vágyait teljesíteni (teljesen normális, kedves ajándékokra vágynak), és megerősíthetnénk őket abban a hitben, amit amúgy folyton szajkózunk nekik: Ha elég erősen vágyakozol valami után, akkor azt el is éred bizonyosan. Nyilván később, nagyobb korukban  majd a vágy mellé oda kell tenniük a munkát is, de gyerekként a pozitív gondolkodás megerősödhet bennük (vagy nem) ezekkel a karácsonyi előkészületekkel (vágyom rá, gondolok rá és lám,  megkapom).
Nekem is van vágyam (megint egy új), amiben hiszek, amiért küzdök- már csak azt kell beprogramozni, hogy meg is tudom valósítani.
Nem. Több vágyam is van. Az egyik és legfontosabb, hogy a fiúk vágyait teljesítsem. Hogy a gondolat hatalmába vetett hitüket bizalmukat ne veszítsék el (illetve kapják vissza). Merjenek álmodni, vágyakozni, hinni abban, hogy bármi sikerülhet, és ne gondolják, hogy méltatlanok arra, hogy elérjék a céljukat.

Zsiga föstő fest

Most mondjam azt, hogy már egy ideje minden azon munkálkodik, hogy rosszul érezzem magam? Hogy tegnap este kilyukadt a kazánunk, ami azt jelenti, hogy kb. 150 000 Ft kellene, hogy tudjunk fűteni? Hogy fogalmam sincs, hogy oldom meg. Ez már itt tényleg sok nekem.
Ma van az utolsó nyugodt napom a héten, holnaptól hajtás- szerintem be sem jelentkezem- majd hétvégén tanfolyam. Igen, végül úgy döntöttünk, hogy a tanfolyamot meg kell csinálni. Bobi miatt elsősorban, másrészt azért, mert munkát ad a kezembe. De hogy kazán miből lesz?

Azért van jó is. Könyves Vasárnap volt nálunk. Programok, kézműveskedés, nyüzsi. 

Szeretem ezt. Szeretem, hogy a gyerekeim szeretnek olvasni és érdeklődnek a világ dolgai után. 

A legfőbb meglepi mégis egy gyönyörűséges előadás volt arról, hogy hogyan lettek színek a világban...

Hogy a sok szörnyeteg (a mumus, a lidérc, a zöld lific és mind az összes többiek) éppen olyan félősek és szomorúak, mint kicsi Zsuzsi, akit a felnőttek halálra rémítettek. Magányosak ezek a szörnyek, mert minden gyerek retteg tőlük. 

Csak kicsi Zsuzsi nem, aki legyőzi a félelmét, hogy megvigasztalhassa őket.

Arról is szólt a mese, hogy nem kell másnak mutatnunk magunkat, hogy barátokra leljünk, mert biztos van valaki, aki éppen olyannak akar szeretni, amilyenek vagyunk.

Egyszerűen elbűvölt a mese, a zene, a hangulat, ez az apró kis bábművész, akinek a hangja olyan szépen kifejezett minden érzést. Köszönet az élményért  a Tintaló Társulásnak. Ismét egy szelet Kecskemétből ( a világból), amit eddig nem ismertünk. Jól elraktározzuk a fejünkben, hogy ők is vannak, és szeretjük őket. Hátha találkozunk még dolgozhatunk együtt velük.

Ps: A hetem tehát elég zsúfolt lesz, a tanfolyam és egyebek miatt pedig erőteljesebben építem a másik blogot. Mindenkinek, aki segít az ismertségben, és blogokon, iwiwen, akárhol terjeszti, előre is köszönet érte. Terveim vannak vele, de ez a legkevesebb. Bobi is egyedül van, és már vele én is. Minél több emberrel tudunk tapasztalatot cserélni, a köd annál gyorsabban oszlik. Föstöm én is színesebbre az életünket...

Kurultaj

Program  elérhető ITT.

Esetleg valakinek van kedve jönni?
Mi szombaton családilag Kurultajozunk, és azt is tudom, hogy Orsiék is ott lesznek, az meg csak úgy eszembe jutott, hogy jó kis találkahely lehetne ott, Bugacon. Tegyen már ide megjegyzést, aki esetleg még ott lesz!

BUÉK 2010

Nagy Ég! Erről kis híján lemaradtam! Még hogy év értékelés, meg fogadalmak! Repülnek a percek, és még egy tisztességes bejegyzre sincs időm. Legfontosabb esemény, hogy voltam a genya szomszédnál, hogy ne dobálja a redvás petárdáit anyósom nyakába, mert szétverem a fejét. Érted: ahogy zárod az évet, úgy éled a következőt. Meg is fogadtam rögtön utána, hogy leszokom a csúnya beszédről, és nem leszek olyan kemény, és vagány nő, amilyenről a középső fiam álmodozik.
Megittunk már egy üveg gyerek pezsgőt, ettünk lencsét, egész nap visítanak a fejembe a trombiták, és előbb jöttünk meg egy kiadós sétáról, minek során az összes tüzijátékról szerencsésen lemaradtunk. Lassan fejembe száll a...aaa...aha: Sangria, úgyhogy szerintem egy-két óra múlva rávehető leszek, hogy valami mulatság után nézzünk. Hacsak addig el nem alszom. Vagy mr. Darcy el nem alszik. A gyerekek nem valószínű, hogy elalszanak.
Nem is tudom...Azt hiszem, egészen jó év van mögöttem. Ha az irányultságait nézem, mindenképpen. Nem akarok mélyebb áttekintéseket irkálni, egyszerűen jó úton vagyok, azt érzem. Fogadalmak pedig lesznek, de csak holnap, mert éjfélkor fogom őket kimondani.

Most csak annyit, hogy BUÉK mindenkinek!

Ps: Áh, rettentően elálmosodtam! Megyek szunyálni, mert a tv2 (és az RTL) aljas, igénytelen, szutyok műsorától lehányom a tévét most azonnal! (Juj, a fogadalom! De hogyan fogok élni az érzelmi feszültségek effajta oldása nélkül!)

Csillagszóró

D., mint Doris elmúlt napjainak krónikája röviden, a lényeget megragadva, avagy Doris karácsonyozik nem éppen békés csendességben. Úgy is mondhatnánk, az élet nem áll meg, csak azt hisszük olykor:

dec. 24.:

D. két napja hajnaltól napestig karácsonyi előkészületek okán terheli magát. Eleinte azt képzeli, ez így éppen jó, de félúton rájön, hogy baromira egyedül van, ráadásul halálosan fáradt is, ezért már kedve sincs az egészhez.
Kiborul (szokás szerint rosszul időzítve a nyelek, vagy kiadom ciklusokat), és látványos, akár hisztériának is nevezhető rohamot produkál. Persze nem talál értő fülekre, de ezt is meg lehet szokni.
A templomba elcipeli a gitárját, s végig, a beszéd alatt figyeli, kocogtatja a húrokat, mert attól tart (joggal), hogy a hideg elhangolja a bűvös szerkezetet. Közben hallja a háta mögül, ahogy a népes gyülekezet összesugdos: Jééé, lesz gitár is! Juj de jó! Lesz gitár is! Később felmegy a gyerekekkel a "színpadra", de valahányszor ő következne, a tiszteletes asszony teljesen más hangnemben előordítja a mikrofonba a dalokat, így már felesleges a hangszert használni, csak fokozná a káoszt. A jelenet D. nélkül zajlik le, de a gitár szerencsére nem hangolódik el. A levonuláskor azért beakad a mikrofon átkozott zsinórjába (nem a gitár, hanem D. cipősarka), és belezuhan a kamerába. Bőgni szeretne, ám inkább a röhögést választja. A nevetés oldja a feszültséget, így hát kellemes szenteste marad a végére.
D. megállapításokat tesz, érzelmi mélypontokat él át, később fegyelmezi magát.

dec. 25.:

D. a családjához megy karácsonyozni. Olyan együttlét ez, amilyen talán még nem is volt. A feszültség kitapintható, szúrós. D. első percben érzi, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie "kell" egy ilyen ünnepnek. Később nem tétovázik, hanem kérdez attól, akitől kérdezhet.
Mi ez?
Talán semmi, talán minden együtt. Talán, hogy Mama néhány hete ment el, talán, hogy nehéz élni is... Talán, hogy az áhítat nem megy dátumra pontosan.
Hazafelé D. eltűnődik mindenféle életeken és ünnepeken. Azon, hogy hogyan építhetünk ünnepet magunkban, és hogyan nem. Hogy néha elveszítjük akkor is, ha magunkhoz szorítjuk.

dec. 26.:

D. ezen a reggelen előhalássza a tárcájából azokat az üdülési csekkeket, melyeket még karácsonyi bónuszként kapott a fizetése mellé, és szépen összepakolja a családját, hogy néhány órára welnesselni vigye őket. Ott is esznek (mert van étterem), amely esemény külön alkalmas arra, hogy D. vágyjon rá, hogy egy apró homoklapáttal azonnal elföldelje magát zavarában. A gyerekek melegszendvicset és desszerteket kérnek, mr. Darcy levese miatt nem hozzák időben az ételüket, mely várakozáshoz, más szóval rosszalkodáshoz vezet. D. erősen szégyelli magát, és megfogadja, hogy senki nem léphet át anélkül a következő évbe, hogy ne tudjon TÖKÉLETESEN késsel, villával enni.
Később a welness mindenért kárpótolja. D. úgy érzi, neki most jött el a karácsony. Úszik, gőzöl, szaunázik, és közben nincs miért aggódnia: rajtuk kívül senki nincs a teremben, így nem kell attól tartani, hogy a gyerekei miatt kitiltják a szállodából. Nyugodtan játszhatnak, nevethetnek. Közben D. meglepve látja, hogy a fiai tudnak úszni. Észre sem vette, hogy a nyári tóban lubickolás közben ezt a mérföldkövet is elhagyták.

dec. 27.:

D. még mindig lazulhat, hisz étel van bőven, így van lehetősége, hogy pihenjen, elmélkedjen, és a fiúkkal társasozzon. Kicsit már az iskolai dolgokat is előveszik, ugyanis Bobinak megígérte, hogy a szünet végére megtanítja olvasni.
Délután az Avatart nézi (3 órás), közben néhány percekre elszunyókál, álmodik, és lassan elhatalmasodik rajta a hetek óta lappangó téli álom.
Mozdulni sincs kedve, nem lelkesíti semmi, az élete olyan, mintha állna.
Ekkor megszólal a telefonja, és ő nem hisz a fülének: alig cseng le az ünnep, már keresik? És igen. Atibi az, valószínűsíthető a hangszínéből, hogy legalább 24 órája vár arra, hogy végre ne minősüljön illetlennek a hívás. Az ügy fontos: Állítólag januártól D. viszi az irodát, Atibi Pestre készül. Nagyjából a hét java részét ott töltené, így D-é lenne az itteni ügyek intézése, kézben tartása. Ez jóval több, és bonyolultabb, mint elsőre gondolnánk. Felelősség, idő, kapacitás. Kihívás. Amúgy Atibi mellékesen megjegyzi, hogy összeveszett a családjával, borzalmas karácsonya volt. D. pedig közben arra keresi a választ, hogy vajon miféle csillag szórta azt a rengeteg szikrát, mely ezen a karácsonyon pattogott az emberek között?

Kari I.

Úgy terveztem, hogy az ünnepre tekintettel nem fogok állandóan naplót írni, és mindenféle olyan dolgokat csinálni, melyek miatt újra és újra elfog majd az íráskényszer. De már az elején elrontottam. Már akkor, mikor kitaláltam, hogy majd ajándékokat készítek, és fura kajákat, és a tervezgetés közben nem vettem számításba, hogy mindezt egyedül képtelenség megcsinálni. Jó, azt gondolhattam, hogy a fiúk segítenek, és ez kedves tőlük, ráadásul nem tudnak mit tenni, mert tetszik, nem tetszik, én vagyok a főnök. Abban bízom, hogy később bizonyosan be fogják látni, hogy hasznos volt gyerekkorukban megtanulni, hogy a férfi dolga a lakásban nem csak a heverés, asztalhoz odaülés, onnét távozás. A házimunka nem egy olyan mételyezett tabu, mely a férfinek halálos sebet okoz. Ahogy a nő is képes kéményt tisztítani, fát hasogatni, csapot szerelni, kertet ásni anélkül, hogy a mellei visszafejlődnének, vagy kinőne az ádámcsutkája. A férfinak sem szárad le a p...e, ha megfogja a porszívó nyelét, és nem csak ordít, hogy túl hangos.
Azt is megtanítom a fiaimnak (még most, amíg fogékonyak rá), hogy a segítség egy nő szemében nem azt jelenti, hogy valaki (aki talán még soha életében nem főzött végig egy menüt, miközben ellátott három gyereket (egy beteget), nem nyalt ki 86 nmétert, nem hajtogatott össze fél óra alatt 5 embernyi széthagyott ruhát, és így tovább), szóval nem segítség, ha valaki a partvonalról (de konkrétan annyira a partvonalról, hogy nagyon) osztja az észt arra nézve, hogy mindezt hogyan KELLENE okosan csinálni.
Ilyeneket tanítok a fiaimnak, mikor befogom őket az ünnepi készülődésbe. Csak hát nem egyszerű az eset, hiszen egy fiúnak elvileg az apja a példaképe. Nehéz ÚGY rendre, és a női munka tiszteletére szoktatni azt a fiút. ÚGY nehéz...
Amúgy meg ne csodálkozzak, hogy fáradt vagyok. Ne csodálkozzak, hogy kiborultam, ordibáltam, meg majdnem bőgtem is, és azt mondtam, több karácsonyt nem csinálok végig egyedül. Ha akarnak ünnepet, tegyenek érte. És nyilván a fiúk vették magukra leginkább (mindig a gyerek veszi magára), pedig ők aztán még a legtöbbet tették lehetőségeikhez mérten. A család többi felnőtt tagja meg ordított, hogy ÉN TEHETEK RÓLA, hogy így jártam, mert én nem adtam ki a feladatokat előre. NEM MONDTAM, hogy örülnék, ha nem kellene két napon át hajnaltól éjszakáig talpon lennem (kell ezt mondani???). Biztos azért nem szóltam, mert most mártírkodni akarok.
Igen, itt, ezen a ponton gondoltam azt, hogy elmehet a picsába, aki kitalálta a házasság intézményét.

Egyébként meg a végére remek karácsony este lett, én is lenyugodtam (bár fentebbi állításomat ettől még nem vonom vissza). Volt sok vidám perc, finom vacsora (melyért millió dicsérő szót zsebeltem be, melyeknek valahogy nem tudtam örülni tiszta szívből), volt éneklés, szép ajándék... nekem... is, melynek viszont tiszta szívből örültem, és legfőképp a többiek örömének, hogy olyan pontosan eltaláltam a vágyukat, valamint a felismerés is örömmel töltött el, hogy a karácsonyi készülődés mégsem ölt ki belőlem minden jó érzést.

Ps: Az milyen volt már, amikor a templomban bezuhantam tévé kamerájába, miközben belesziszegtem: Basszus!, aztán az operatőrrel visítva (suttogva visítva) röhögtünk, majd fél órát beszélgettünk a kapuban a tavaszi melegben egy igazi, jól- vagy legalábbis normálisan- működő helyi tévé létrehozásának lehetőségeiről... Sok remek pillanat, ami még eztán jön mindenféle nyafogások nélkül.

Karácsonyváró

Kedveskéim,

Boldog Karácsonyt kívánok Mindannyiótoknak! Szeretném elmondani, mennyire szeretlek benneteket. Ezt most nem csak azért írom, mert terjeng körülöttem a mézeskalács illata, és full csöpögős, harangozós zenéket hallgatok, hanem mert tényleg így gondolom. Köszönöm, hogy nap nap után itt vagytok velem, és ezzel fontossá teszitek a legegyszerűbb történeteimet is- velük együtt az életem.
Szeretném, ha nyugodalmas, illatos napok várnának Rátok, és persze ránk is.

A Napló ünnepi nyitva tartása teljesen labilis (ahogy nálam minden általában). Lesznek fotóim a készülődésről és az ünnepről, lesz élménybeszámoló is, sőt, van már most is sok írnivalóm, csak éppen ott a legfontosabb mindezek előtt: a karácsonyi készülődés.
Mindenféle különleges ételekkel kísérletezem (hát, ez most egy új őrület nálam- lehet, hogy a nemdohányzás teszi), általam eszkábált ajándékokkal okozok majd alapos meglepődést(ez is egy új mánia- lehet, hogy a nemdohányzás teszi). Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz a családomra a sok újdonság (Áh! Doris megőrült!- Biztos a nemdohányzás teszi).
Szóval a lényeg, hogy nincs szabály, majd egyszer csak leszek, vagy nem, vagy bizakodjunk. És ha valaki nem tudná, két hete KONKRÉTAN, önbecsapás nélkül, teljes odaadással nem dohányzom. Azóta hízok, és a bőröm 5 évet fiatalodott (Eddig. Ha elérem a bébi ruganyosságot, fotózok is). Újra közelítem valaha volt szoprán orgánumomat, és lassan tűnőben a betegségtől való beteges rettegésem. Hurrá! Jól indulunk az új évnek!


Illusztráció: Szegedi Katalin

Felkészülés

Nem egyszerű a fiúkkal. Nem egyszerű őket kordában tartani, munkára sarkallni, elvárásokat támasztani feléjük. Egy gyerek addig megy el, amíg csak lehet, a húrt pattanásig veszíti, és gátlások nélkül próbálgatja a határait tágítani. A fiaim csatározásait figyelve gyakran kutyakölykökre emlékeztetnek. Torzsalkodnak, vitáznak, verekszenek. Egymásban a szálkát is, magukban a gerendát sem látják... De ha mégis, akkor is keresik a felmentést maguknak. Ők semmiképpen sem akarnak hibásak lenni.
Az újféle trendek szerint óvatosan kell a neveléssel bánni. Félő, nehogy valami módon végzetes sérüléseket okozzunk a gyerek lelkében azzal, mert mondjuk szégyenbe hozzuk, megsértjük, elszomorítjuk, miközben a fene nagy öntudatát nyírbáljuk. Hm... a mi időnkben ezt elég egyszerűen elintézte a felnőttek társadalma: a gyerek az gyerek, megvan a helye- ez volt az elmélet. Most is megvan a helye: legtöbbször valahol a felnőttek világa fölött, és sok helyütt a felnőtteket kordában tartva és irányítva élnek a gyerekek.
Néha úgy érzem, nálunk is vékony a határ, hogy a köztünk lévő bizalmas viszony ne csapjon át valami olyan pajtáskodásba, mikor már a szabályaimat semmibe vehetik. Gyakran úgy látom, lehet papolni, okoskodni, de bizony valódi eredményeket az olyan egyszerű képletek hoznak, mint büntetés, jutalmazás, és megint csak büntetés. (Például Bobinak heteken keresztül könyörögtem, hogy vigyázzon a holmijára, ő mégis nap nap után üres tolltartóval, összefirkált füzetekkel jött haza. Aztán egyszer jól megcsapkodtam a kezeit, és lám, azóta rendben vannak a cuccai. Ákosnak a leckéért nyafogtam: Figyelj a feladataidra, írd fel őket, és készítsd el! Nem, ez nem számított, a fekete pontok jöttek továbbra is. Hm... aztán végiglapoztam a könyveket, és az elmaradt feladatokért megcsapkodtam a fenekét. Mindet egyszerre kellett pótolni, ami nem túl kellemes délután volt. Különös, hogy mostanság egyre ritkábban felejti el ezeket a feladatokat.)

Ez most az adventről jutott eszembe. Arról, hogy nem éppen könnyű hétvége van mögöttem, amit most, a munkás hétköznapokon készülök kipihenni, és amelynek része volt az adventi készülődés is. Jó sokáig babráltam a zsákokkal, ők pedig ezalatt egymással acsarogtak. A tehetetlenség mondatta velem, hogy az advent nem jár mindenkinek. Hogy majd minden este leülünk, és értékeljük a napot. Elmondhatják, mit tettek jól, mit hibáztak, és érdemesek- e rá, hogy ajándékot kapjanak. És ha nem, akkor nem. Lehet másnap javítani a renomén. Ahhoz képest, hogy egyszer azt olvastam, hogy a karácsony, a szülinap, és egyéb ilyen ünnepek alanyi jogon járnak a gyereknek, éppenséggel nem túl jó lépés, amit tervezek. Viszont azt mégis abszurdnak találom, hogy a napközben feszítő problémák után egy mosolyt magamra erőltetve megajándékozzam őket. Azt gondolom, ha az advent a készülődés ideje, akkor készítsék fel ők is magukat valami minőségi változásra. Figyeljenek kicsit egymásra és a felnőttekre. Azért, mert szeretem őket, még nem nézhetek el nekik mindent. Nem is bírok elnézni mindent, mert akkor egyszerűen megbolondulok. Szóval most ára van az adventnek. Minden napért-zsákért meg kell küzdeniük. Bár ez egy látszólag rövidtávú, nap nap utáni kényszer számukra, azért bízom benne, hogy az egy hónap formál is rajtuk valamit. Hátha jobbá tudnak válni, mire eljön a karácsony.

Advent

Mi is csináltunk ám adventi koszorút! A házat is kicsicsáztuk, aminek a legnagyobb haszna az volt, hogy közben a nyár óta képződött pókhálóktól is megszabadulhattunk. Már csak a zsákokat kell megtölteni, és jöhet az ünnepvárás.


Ps: Időközben ez is megtörtént.

Levelem Jézuskának

Kedves Jézuska!

Csak azért írok, mert szeretném, ha tudnád, hogy én már egyáltalán nem szeretnék kígyót megvilágított terráriumban.
Jó, tudom, hogy fél éve még megvesztem egy gabonasiklóért, és most is azért járok át F.- hez, hogy kicsit fogdossam az övét, de a helyzet sokat változott nyár óta. Például lett egy kutyám, aki mellett három kis- és egy nagykorút is ellátok, valamint egyre többet dolgozom, és ügyködök egy új, évek óta áhított munkáért is... na, és ne említsük a szokványos főzökmosoktakarítok projectet... Ne, azt ne említsük, mert az ugye, nem munka. Te tudod ezt, mert te is férfi vagy... vagy voltál... vagy nem tudom, hogy van ez most. Pusztán ragadjunk le most annál a ténynél, hogy LETT EGY KUTYA, és ez felülírta a kígyót.
Na. Ha meg már úgyis írok, akkor egyúttal azt is megjegyzem, hogy gitárt ellenben nagyon szeretnék. Nem kell nagyon profi, télleg, csak végre újra pengethessem már. Tudod, a régi, amit még egyszer kiskoromba' hoztál karácsonykor, hát az eltörött. Hiányzik nagyon a zenélés, érted, ugye? Az is van, hogy még a munkához is jó lenne, szóval nemcsak magamért szeretném... neeem, ne hidd, hogy ennyire önző vagyok, hogy csak a saját örömömért énekelnék újra... Éppenséggel arra gondoltam, hogy lenne itt az elkövetkező években néhány gyerek, aki élvezhetné a zenélést (már ha élvezhető lenne az). Szóval ezzel nekik is adhatnál örömöt, nemcsak nekem (már ha örömnek lenne nevezhető az). Ez így megsokszorozza a kívánságom súlyát, ugye?
Szóval drága Jézuska, csak ennyit kérek, bár tudom, nagy kérés, mert egy gitár megvan 20 ezer is, de hátha neked olcsóbban odaadják... De különben meg nem is kérek semmit se. Meglepetést meg főleg nem, azért is írtam inkább, mert azokat nem szeretem. Szóval ne akarjál meglepni, mert azt úgysem tudod kitalálni, hogy éppen mi jár a fejemben, hát jobb, ha így, nyíltan megbeszéljük a dolgot.
Nnna. Ne haragudjál, hogy ilyen sokat locsogtam. Most egy darabig majd úgyse írok, mert elég sok dolgom van (egy rakás meglepit kell kitalálnom karácsonyig).
Jó egészséget kívánok kedves Jézuska, és kívánom még, hogy kössél sálat, mert elég hideg van mostanában.
Most búcsúzom, és puszilom apádat:

Doris

Dühös Jézuska

Ma lett elég. Elég lett a karácsonyi ajándékvárásból, abból, hogy a lego katalógust lapozgatják, és nézegetik a 30 ezres játékokat, osztják egymás közt, melyik része kié lesz, nyaggatnak, hogy megtudják a Jézuska anyagi kondícióit.
Hazafelé jöttünk a családomtól, akiket nyár óta nem láttam, pedig szeretem őket, és jó volt a velük töltött nap. Jó lett volna elmélyedni a gondolataimban, köztük maradni még egy kicsit. De nem lehetett, mert a hátam mögött megint elindult egy beszélgetés a karácsonyról.
Nem is tudtam, hogy VALÓJÁBAN mi idegesít állandóan, és meglepődtem, mikor azt hallottam magamtól, hogy a karácsony nem erről szól... hogy a Jézuska sokkal nagyobb dolgot jelképez annál, hogy sem ajándékokra pályázzunk, és számolgassunk. Meséltem a régi időkről, mikor az emberek akár egy éven át sem tudtak semmit egymásról, mert nem volt autó, és telefon, és az volt a legszebb ajándék, hogy együtt lehetnek. Almát ettek, diót, és megölelték egymást. Senkinek nem jutott eszébe, hogy elvárjon ajándékokat, vagy követelőzzön, esetleg csalódott legyen, mert nem azt kapta, amire vágyik. Adni akartak egymásnak egy szép estét, nem szerezni maguknak valamit. Elég öröm volt mindenkinek, hogy olyan emberek veszik körül, akik szeretik, és hogy újabb év telt el úgy, hogy a szeretteik még mindig itt vannak mellettük. Élnek, és megadatott, hogy megölelhetik őket.
EZ a karácsony!- fejeztem be, és örültem, hogy végre magamnak is el tudtam mondani, mi fáj annyira ebben a nagy karácsonyvárásban.
Kivételesen nagyon csendben hallgattak végig, és szerencsére éppen haza is értünk, így hát befoghattam a számat.