2009. nov. 30.

Felkészülés

Nem egyszerű a fiúkkal. Nem egyszerű őket kordában tartani, munkára sarkallni, elvárásokat támasztani feléjük. Egy gyerek addig megy el, amíg csak lehet, a húrt pattanásig veszíti, és gátlások nélkül próbálgatja a határait tágítani. A fiaim csatározásait figyelve gyakran kutyakölykökre emlékeztetnek. Torzsalkodnak, vitáznak, verekszenek. Egymásban a szálkát is, magukban a gerendát sem látják... De ha mégis, akkor is keresik a felmentést maguknak. Ők semmiképpen sem akarnak hibásak lenni.
Az újféle trendek szerint óvatosan kell a neveléssel bánni. Félő, nehogy valami módon végzetes sérüléseket okozzunk a gyerek lelkében azzal, mert mondjuk szégyenbe hozzuk, megsértjük, elszomorítjuk, miközben a fene nagy öntudatát nyírbáljuk. Hm... a mi időnkben ezt elég egyszerűen elintézte a felnőttek társadalma: a gyerek az gyerek, megvan a helye- ez volt az elmélet. Most is megvan a helye: legtöbbször valahol a felnőttek világa fölött, és sok helyütt a felnőtteket kordában tartva és irányítva élnek a gyerekek.
Néha úgy érzem, nálunk is vékony a határ, hogy a köztünk lévő bizalmas viszony ne csapjon át valami olyan pajtáskodásba, mikor már a szabályaimat semmibe vehetik. Gyakran úgy látom, lehet papolni, okoskodni, de bizony valódi eredményeket az olyan egyszerű képletek hoznak, mint büntetés, jutalmazás, és megint csak büntetés. (Például Bobinak heteken keresztül könyörögtem, hogy vigyázzon a holmijára, ő mégis nap nap után üres tolltartóval, összefirkált füzetekkel jött haza. Aztán egyszer jól megcsapkodtam a kezeit, és lám, azóta rendben vannak a cuccai. Ákosnak a leckéért nyafogtam: Figyelj a feladataidra, írd fel őket, és készítsd el! Nem, ez nem számított, a fekete pontok jöttek továbbra is. Hm... aztán végiglapoztam a könyveket, és az elmaradt feladatokért megcsapkodtam a fenekét. Mindet egyszerre kellett pótolni, ami nem túl kellemes délután volt. Különös, hogy mostanság egyre ritkábban felejti el ezeket a feladatokat.)

Ez most az adventről jutott eszembe. Arról, hogy nem éppen könnyű hétvége van mögöttem, amit most, a munkás hétköznapokon készülök kipihenni, és amelynek része volt az adventi készülődés is. Jó sokáig babráltam a zsákokkal, ők pedig ezalatt egymással acsarogtak. A tehetetlenség mondatta velem, hogy az advent nem jár mindenkinek. Hogy majd minden este leülünk, és értékeljük a napot. Elmondhatják, mit tettek jól, mit hibáztak, és érdemesek- e rá, hogy ajándékot kapjanak. És ha nem, akkor nem. Lehet másnap javítani a renomén. Ahhoz képest, hogy egyszer azt olvastam, hogy a karácsony, a szülinap, és egyéb ilyen ünnepek alanyi jogon járnak a gyereknek, éppenséggel nem túl jó lépés, amit tervezek. Viszont azt mégis abszurdnak találom, hogy a napközben feszítő problémák után egy mosolyt magamra erőltetve megajándékozzam őket. Azt gondolom, ha az advent a készülődés ideje, akkor készítsék fel ők is magukat valami minőségi változásra. Figyeljenek kicsit egymásra és a felnőttekre. Azért, mert szeretem őket, még nem nézhetek el nekik mindent. Nem is bírok elnézni mindent, mert akkor egyszerűen megbolondulok. Szóval most ára van az adventnek. Minden napért-zsákért meg kell küzdeniük. Bár ez egy látszólag rövidtávú, nap nap utáni kényszer számukra, azért bízom benne, hogy az egy hónap formál is rajtuk valamit. Hátha jobbá tudnak válni, mire eljön a karácsony.

9 megjegyzés:

a. írta...

átéléssel éled az életet az fix. :)

Névtelen írta...

ez egyszerüen fantasztikus, ahogyan leírtad, ahogyan megéled. Szerintem totálisan igazad van. Én is így csinálnám.

Hawah írta...

Emlékszem, mikor Anyám néha nadrágszíjjal elvert. Nem is olyan néha. A mostani fiatal anyák többsége felszisszen, elborzad. De én arra is emlékszem, hogy ezt a verést kivétel nélkül mindig én, szívós munkával provokáltam ki, órák alatt. És amikor ki volt jelölve a határ, megnyugodtam. Nem, nem azért, mert mazochista voltam. Hanem mert ettől éreztem magam biztonságban. Megismertem a kereteimet. Félre értés ne essék: senkit nem biztatok nadrágszíjalásra, én sem tettem. De határokra, keretekre szükség van. És ha ezt nem jelöljük ki határozottan, ki hogy tudja az adott gyerekkel, akkor nem teszünk neki jót. És ma nincsenek ilyen keretek. Ne követeljünk, ne korlátozzunk mert összeomlik szegény virág lelkecskéje. ETTŐL fog összeomlani. Az enyém sem omlott össze, vígan vigyorgok már ötven éve.

Orsi írta...

Igen, Doris, nehéz a fiúkkal, bár a megpaskolás nem tudom, hogy hosszútávon segíteni fog e, de úgy érzem nálatok ez is jól működik. :)
Nálunk is szokott szigor lenni, különböző megvonások is, amit Hawah írt, az nekem már túllépett egy határon.

Banyuc írta...

Köszi Doris!

Nagyon jó, hogy ezt megírtad!
Nálunk most épp a nagy kezdi feszegetni a határokat 10 évesen pont ideje, de néha kicsit megijeszt...

zafiram írta...

Nem csak a fiúk acsarkodnak. Nálunk a két nagy pontosan ugyanazt teszi, mint a fiaid és én is hasonlókat élek át az ünneppel kapcsolatban, mint te. MEg is mondtam nekik: adventi naptárt csak szeretetből tudok csinálni. HA ők állandóan veszekednek, piszkálják egymást, nehéz szeretettel gondolni rájuk. Ennek köszönhetően az adventi naptár első zsákocskája nálunk ma üresen maradt. ÉS a továbbiakra is igaz ez a szabály: ha előtte nap csak a veszekedés, piszkálódás, kiabálás van, akkor nincs ajándék. Kezdik érteni.

Doris írta...

Höhöhö...de vajon hol vannak azok a nők, akik vasvilla szemekkel néznek, mikor a boltban sarkon fordulok, és kimegyek, mert a gyerek hisztizni kezd valami szarságért (na, jó, ez már régen volt), vagy rájuk szólok, hogy ne tegezzék már le az ismerőseimet (ez is régen volt)?

Levena írta...

Az én lányom nap mint nap szinte a végsőkig teszteli meddig mehet el, és már egy terroristának érzem magam amiatt, hogy állandóan fenyegetőzöm és fenyegetéseket váltok be. És úgy látom, hogy ennek most semmi hatása nincs, a problémák nem oldódnak meg, csak kinőjük őket és jönnek az újak - és mindig csak másoktól hallom, hogy az én gyerekem milyen kedves, milyen jó, milyen okos, milyen szófogadó, milyen bájos - én pedig ebből éppen csak ízelítőt kapok néha, annyit, hogy az életkedvem ne menjen el ettől a játéktól, amit anyaságnak hívnak. Utálom ezt a nevelésnek nevezett valamit, amit mégis muszáj csinálnom, különben teljesen elszabadul a pokol. Annyira szeretném, ha nem csak minden milliomodik esetben tenne meg valamit szép szóra, kérésre; fenyegetés, büntetés és következmények kilátásba helyezése, sőt kiabálás, sőt esetleg odacsapás nélkül, hanem ennél jóval gyakrabban. Utálom, hogy minden pillanatban résen kell lennem, és egyre inkább, mert ha nem teszem, azonnal fölém kerekedik.
A gyereknek annyi minden jár azért mert gyerek, de arról alig beszél valaki, hogy a család többi tagjának vajon mikor és mi jár - egyszerűen csak azért, mert egyetlen ember sem azonos a szülői szerepével, és azon egyszerű oknál fogva is, hogy az a család össze ne omoljon a fene nagy gyerekközpontúság miatt...
Én este, amikor az altatót énekelni kell, akkor érzem a leginkább, hogy nem megy bármi áron. Egy altatót nem lehet pattanásig feszült idegekkel, megbántva, elkeseredve, kizsigerelve elénekelni. Egész egyszerűen még a hangja sem szólal meg az embernek ilyen lelkiállapotban! És akkor nem jár altató. Nincs és kész, és ottmaradás sincs, simi sincs, lelkizés és meghallgatás sincs, semmi sincs, és hiába kiabál, oldja meg a problémáját, ahogy tudja, becsukom az összes ajtót...

Doris írta...

Levena: És ő egy (EGY!) kislány. Képzeld, mi van nálunk. Meg kell húzni a határokat, ebben hiszek, és a sok pszichológus meg elmehet a sunyiba. Nagynéném két fiút nevelt egyedül. Nagyon szigorú volt velük. Én úgy ítéltem meg legalábbis annak idején, hogy túl kemény. Ezek a fiúk azóta felnőttek, és nagyszerű férfiak lettek. Olyan intelligensek, udvariasak. Órákig lehetne őket dicsőíteni. Most, mikor nagymamám haldoklott, ott voltak mellette, ápolták,szerették minden zokszó nélkül, előtte sem bántották egyetlen szóval sem, pedig együtt éltek. Jól tanulnak, céltudatosak. Hol látsz ilyen huszonéveseket manapság? És imádják az anyjukat. A sok szigor semmit nem rontott a kapcsolatukon. Tisztelik, figyelnek rá... egyszerűen példaértékű az a két fiú. Akkor meg miről beszélünk?

Related Posts with Thumbnails