Karácsony

Örök közhely, hogy a gondolatnak ereje van, és azt vonzzuk magunkhoz, amin a legtöbbet morfondírozunk. Ezt tudja az emberek legtöbbje, mégsem alkalmazzuk, vagy ha igen, akkor jobbára pusztító gondolatokkal mérgezzük magunkat. Gyakran gondolunk arra, ami úgysem (!) sikerülhet, gondolunk a szegénységre, betegségre... minden olyasmire, amit nem szeretnénk magunknak. Nem gondolunk viszont azokra a dolgokra, amik örömet hozhatnak  nekünk.
Ez arról jutott eszembe, hogy a karácsony közeledtével egyre inkább előtérbe kerülnek nálunk ezek a vágyak, és a fiúk gyakran témáznak a leendő ajándékaikon. Természetük szerint különbözően. Ott van például a céltudatos, kitartó Ákos fiam. Igazi példája lehetne azoknak az agykontrollos és sikertanító könyveknek, amik arról szólnak, hogy miképpen képzeld el, rajzold le a kívánságodat, gondolj rá nap nap után, hogy végül elkezdd vonzani magadhoz. Ákos írja a levelét a Jézuskának, szó szerint azzal kel és azzal fekszik, hogy a leendő karácsony estén gondolkodik. Elképzeli, ahogy a templomból megjövünk, szól a zene, égnek a gyertyák, és a fa alatt ott várják a kincsei.
Ezzel ellentétben Nagyfiam viszi tovább a családi karmát, ami úgy szól: nem hiszem el, hogy velem ez megtörténhet, én úgysem kaphatom meg, inkább el is felejtem, és hagyom a pislákoló vágyat kihunyni. Ez ugyanis még mindig kevésbé fáj, mintha a vágy után a csalódás következik.
Ugyanazokat látom rajta, amiket én is ösztönösen megélek nap mint nap. Már miért is sikerülne? Hogy is gondolom ezt?
Szóval arra gondoltam, hogy ezek az attitűdök ott eldőlnek a karácsonyoknál. Vágyakozni fárasztó dolog. Igénybe veszi az elmét a folytonos álmodozás, képzelődés, így igazán kijár érte a jutalom. Milyen csodás lenne, ha sikerülne mindhármuk vágyait teljesíteni (teljesen normális, kedves ajándékokra vágynak), és megerősíthetnénk őket abban a hitben, amit amúgy folyton szajkózunk nekik: Ha elég erősen vágyakozol valami után, akkor azt el is éred bizonyosan. Nyilván később, nagyobb korukban  majd a vágy mellé oda kell tenniük a munkát is, de gyerekként a pozitív gondolkodás megerősödhet bennük (vagy nem) ezekkel a karácsonyi előkészületekkel (vágyom rá, gondolok rá és lám,  megkapom).
Nekem is van vágyam (megint egy új), amiben hiszek, amiért küzdök- már csak azt kell beprogramozni, hogy meg is tudom valósítani.
Nem. Több vágyam is van. Az egyik és legfontosabb, hogy a fiúk vágyait teljesítsem. Hogy a gondolat hatalmába vetett hitüket bizalmukat ne veszítsék el (illetve kapják vissza). Merjenek álmodni, vágyakozni, hinni abban, hogy bármi sikerülhet, és ne gondolják, hogy méltatlanok arra, hogy elérjék a céljukat.

Gyógyuló

A pszichológusom (khm... igen, most van egy ilyen affektálós hajlengetés) azt mondja nekem mindig, hogy szerinte fan tasz ti kus nő vagyok. Jó van na, tudom, hogy ez a dolga, mert neki kell engem erősíteni, de a technikáját akkor is nagyon bírom. Először jól meggyúrja az embert, szépen leomlasztja a védőfalait, aztán bedob egy ilyen csali falatot.
Egy akármilyen hétköznapon ezt a mondatot meg se hallod. Hallod persze, de nem úgy igazából. A füled hallja, belül nem hallod. Csak akkor hallasz ilyeneket, ha ezt is érzed. Különben mosolyintasz, legyintesz, és kész. Mikor azonban az érzések mélyére mész valakivel (amit én speciel nem szoktam csinálni), akkor bejutnak a vékonyodó falak résein ezek a szavak. Elkezded hallani (a szíved hallja), ahogy mondja, hogy légy büszke magadra, mert más ember mindennek a felétől megroppanna, te meg tehetséges, szép, okos, blablabla (igen, ez is az ön!el!nem!fogadás tünete, mikor a saját értékeid fölött így átblablázol) ember vagy. Hogy tanul tőled ő is- ezt mondja. Hmmm... mit is? Furcsa egy eset lehetek, nyilván, hehe. És persze eszedbe sem jut közben, hogy emberként tanul tőled, hanem csak addig jutsz el, hogy mint ESET lehetsz számára érdekes.
Nem baj.
Röpülsz.
És a harag is mintha engedne.
Mintha a nap is sütne, pedig valójában az eső esik.
Eszedbe is jut valami. Ráírsz egy régi ismerősre, aki amúgy meg olyan okos és klassz ember, hogy  nem is mered mérni magad hozzá, mert mindig azt gondolod, hogy mindaz, ami a te fejedből kipattan, az csak valami különös véletlen szerencse lehet, de bezzeg MÁSOK (például ő), ők aztán tényleg tehetségesek. Szóval írsz neki, mert rég beszéltetek, és ahogy megy a szó ide- oda, eszedbe jut valami (persze véletlenül), ami remek ötletnek tűnik. Írod neki, mutatod, mire gondolsz, közben persze biztosítod, hogy nem kell részt vennie benne, nem haragszol, ha nem (mintha már előre a "nem"re készülnél), de nézze meg a témát, mert ő ért ehhez, és ha úgy véli, hogy...Induljunk el együtt!- mondod neki egy nagy levegőt véve. Persze még hozzáteszed (hogy biztosítsd magad egy esetleges elutasítás esetére), hogy nem kell igent mondani, csak ha hisz abban, hogy ez jó ügy. És akkor ő azt mondja- írja: hiszek benned. Érted? Ezt így.
Te, ott a képernyő előtt nem tudod elképzelni, hogy ez a mondat egy ilyen ragyogó- esős napon mekkora adag orvosság.
Én sem tudom elképzelni. Mert azt sem sejtettem, mennyire beteg vagyok.

Befejeztük, és indul valami új

Kész. Remek volt. Mostantól tudok vizsgálni és terápiázni olyan gyerekeket (vagy éppen felnőtteket), akiknek az idegrendszeri fejlődésében valami picit félrement, elakadt, és emiatt kerültek nehéz helyzetbe.
Tényleg alig várom, hogy elkezdhessem, sőt, ez a két hétvége újabb ingert (stimulácót- ahogy Kulcsárné Pannika mondaná) adott arra, hogy talán tanítani is jó lenne. Úgy kipróbálnám egy csapat picivel a rendszeres tornázást, és azokat a tanítási ötleteimet, amik az elmúlt évek során megértek bennem!
Majd meglátjuk, hogyan lesz. Azért az is furcsa, hogy míg tanultam, arra gondoltam, merre kellene továbblépni. Jóga, kineziológia, agykontroll- mind tökéletesen illik a rendszerbe, kiegészítője kézzelfogható és misztikus énünknek, egyben a mozgásterápiának, melynek amúgy is van egy mélyre néző szemlélete. Az, hogy azt mondja, nem a gyerekkínzás a megoldás, hanem a mélyben lapuló fejlődési blokkok szintre hozása, már eleve egy komplexebb gondolkodást kíván, mint a "tessék többet gyakorolni, anyuka!" szemlélet. Az, hogy ebbe beépítjük a gyermeki stresszek oldását (azokét, amik olyan erősen ott vannak még a felnőtt életünkben is, hogy mikor egy egyszerű kis gyakorlattal oldani kezdik, az ember zokogásban tör ki miattuk), hogy a gyereket működő egészként szemléljük, mely egésznek része az anyukája, a múltja, az álmai és a félelmei... Hát mindez valami egészen üdítő azok után, amiken a fiam, és vele én is keresztülmentünk.
Szóval gondolkodtam, hogy nem állhatok meg itt, mert ez így kevés. Tovább kell lépni, fejlődni és tanulni. De merre? Kineziológia? Gyógymasszázs? Vagy csak a drámajáték hozzáillesztve a terápiához? Mi legyen? Aztán este mit hallok a tévében? Egy cikket az agykontrollról és az elme hatalmáról.
Van kérdés?
Nincs. El van döntve. Jógázni hamarosan elkezdek- ez kell nekem is, és kell a terápia miatt is, hogy még inkább megismerjem az ősi mozgásainkat, mellé pedig záros határidőn belül egy agykontrollos könyvet szerzek. Azt hiszem, erre kell indulni.

Ps: Köszönöm a leveleiteket, igen jól estek, és igen el is érzékenyültem tőlük (amúgy is nagyon bőgős vagyok mostanában). Úgy terveztem eredetileg, hogy ezt az előző bejegyzést ma este leveszem. Vannak néha ilyen egynapos posztok, amik megszületnek, aztán mennek titkosba. A leveleket olvasva, és a könnyimet törölgetve pedig azt gondoltam, bármennyire "veszélyes" egy ilyen írást nyilvánosban hagyni, végül mégis maradjon. Ezt érzem most, de holnap talán már nem. Bizonyosan sokan mások is éreznek olykor ilyet, akkor hadd maradjon így, leírva. Elég volt már az önbecsapás, a felmentések keresése, a rejtőzködés. Ami fáj, az fáj. Aztán megyünk tovább, hisz- mint ahogy Pannika mondta-, legnagyobb kárt bennünk a düh és az önsajnálat teszi.

Az út

Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy mindaz, ami a fiammal történik, az leginkább értem történik. Azért, hogy elinduljak a saját megismerésem útján. A tanfolyam (mozgásterápia) persze gyerekekről szól elsősorban, de én is voltam gyerek, így hát rólam is. Az én foltjaimról is. Az én rég elfelejtett nehézségeimről is. Az én nyomoromról is.
Nem jó ezzel szembenézni. Szörnyen tud fájni. Azt is megtanultam, hogy könnyű addig megbocsátásról beszélni, míg az ember nem látja, hogy mekkora sebeket ejtettek rajta mások, mikor még kicsi volt, védtelen, és nem tudott kiállni magáért. Mikor arra sem volt bátorsága, hogy megszólaljon.
Míg tudtam azt mondani könnyedén, áh, nem volt akkoriban egyszerű, addig egészen könnyű volt. Most, mikor szóhoz sem jutok a felismerésektől, akkor kezdek el fulladozni.
Pont most kerültem ide, mikor amúgy is kezdek összeomlani. Talán ez sincs véletlenül. A legfurcsább, hogy közben a gyerekem elkezdett gyógyulni, valószínű, hogy néhány hét- hónap alatt rendbe tud jönni akár magától is.
Ő igen.
Én  pedig eldönthetem, hogy tovább is élek így (Kérdezed, hogy mi az az "így"? Hát így! Állandó kételyek között, napról napra dühösebben, azzal a titkos képpel magamról a szívem mélyén, amit évtizedekkel ezelőtt egy füstös konyhában vertek a fejembe arról, hogy egy lúzer vagyok. Értéktelen kis ... ezt le sem bírom írni. Olyan vagyok, akit még szeretni sem lehet)
Vannak ilyen eldugott babáim, amikkel a tudatalattim játszadozik, és mikor előveszi őket, a fejem leblokkol, és csak azt hajtogatja: egy senki vagy. Mehet ez így tovább, vagy lehet olyat, hogy felépítek egy szabadabb életet, amiben már elhiszem, hogy tehetséges vagyok. Mindkét út nehéz. Főleg így, hogy ezt a mérhetetlen dühöt érzem már egy ideje.
Nem tudok mit írni.  Furcsa dolgok történnek velem, furcsa helyzetekbe kerülök, furcsa emberekkel találkozok. Minden képlékeny körülöttem.
A tanfolyam ma véget ér, és félő, hogy csak elindított valamit, én pedig itt maradok most egyedül, és képtelen leszek megoldani a helyzetemet. Addig eljutottam tudásban, hogy a mozgásterápiát elkezdhessem. Azt már értem valamennyire. Ez azonban csak az út legeleje. Magamat (a képet, amit magamról láttam) most veszítettem el. Merjem- e a lábam tovább rakosgatni, vagy csukjam be a szemem, és ne vegyek tudomást arról, hogy itt vezet egy ágas- bogas ösvény is, ami hívogat? Ha elindulok, az is furcsa lesz, mert az út felülírja a kapcsolataim jó részét, kezdve rögtön a szüleimmel és befejezve a saját gyerekeimnél.
Azt tudom, hogy ami most van, az nem jó, és az már fáj is. Ha a stresszt oldom, akkor nem fáj annyira, viszont kibukkannak azok a félelmek, amiket eddig el tudtam takarni. Ez aztán a pszichodráma!

Néha azt gondolom, nincs visszaút, néha meg azt, túl késő már ehhez.

Változnak az idők

Változnak az idők. Néha észre sem vesszük, mikor változik meg körülöttünk a világ. Körbefordulunk, és már nem azt látjuk, amit tegnap.

Csak a nevetés maradt...

Van itt a fejlécben ez a szolgáltatás, amely minden napra véletlenszerűen feldob egy idézetet. Már megfigyeltem, hogy az esetek nagy részében olyan idézet jön, ami éppen passzol a naphoz, az eseményekhez, mindahhoz, ami velem történik. Igen, ez olyan véletlenszerű.
Vagy mégsem.

"Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonika szerûen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?"

(Stephen King)

Az különös legalábbis, hogy már tényleg annyira fáradt vagyok, hogy minden szóra és gondolatra sírnom kell, miközben azért mégsem sírhatok, mert örökké nem sírhat az ember. Nem tud egy igazit sírni, hát szíre szóra kibuggyan belőle egy apró darabja a nagy- nagy fájdalomnak.

Sok- sok egyeztetés után ma jutottam el a beszélgetésre, amiről írtam is már. Na, persze, rólam beszéltünk, de aztán nagyon gyorsan más is lett. A betegség, a fájdalmaim, aztán nyilván a gyerek. Sírtam megint, mert most azt kell siratnom, hogy mennyire boldogtalan is ő, meg hogy sorozatban hallom vissza MOST, hogy tavaly mennyi megalázás, és bántás érte. És én ezt nem tudtam. Nem szóltak a szülők, akiknek a gyerekei elmesélték otthon, nem szólt Bobi sem, én pedig elfojtottam a gyanúmat.
Sírok most mindig, és csak vergődök, hogy valamiképpen kárpótoljam, helyrehozzam a sok szomorúságért, amit át kellett élnie. Persze te azt mondanád, hogy túlfeszülöm a dolgot, ami igaz is- éppen ezért mondom, hogy fáradt vagyok, mert nem tudom már ezt irányítani. Beszélgettünk mindenfélékről, a terveimről, a mentőakciómról, amit tervezek, az ötleteimről, munkáimról...és a gyerekekről.
Meg a betegségről.
Arról, hogy hol a lábam fáj, hol meg a karom, vagy a hátam.
Aztán megint másról.
És sírtam.
De megint nem úgy, ahogy szeretnék, hanem úgy, mikor igyekszel visszanyelni gyorsan, mert abszolut nem alkalmas semmi rá, hogy most itt szabadjára engedd az érzéseidet.
Akkor ő azt mondta: "No, te aztán jó sok terhet cipelsz! Nem csoda, ha fáj már belé mindened.
Teher? Miféle teher?"

Később a nyári gyerekváros miatt bementem az iskolába, ahol rendezni szeretnénk. Egy iskola, amilyenből talán négy van az országban. Egy igazi befogadóiskola a Bobihoz hasonló gyerekeknek. Kis létszámban, erre kiképzett tanárokkal, terápiákkal, elfogadással, szeretettel, beírások nélkül egy teljesen újszerű tanítási módszerrel. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondja nekem az igazgatónő, hogy őneki lesz jövőre egy állása, ahová szeretne engem meghívni. És én meg azt mondtam neki: na, jó, ezen elgondolkodom, de tudd azt, hogy én már soha többé nem fogok úgy tanítani, ahogy azt mások csinálják. Én azt egyetlen gyerekkel sem teszem meg, amit az enyémmel tettek. Hát hogyan akarnál tanítani?- kérdezte ő. Én meg elmeséltem neki. És akkor azt mondta, szeretné nagyon, ha jönnék, és éppen így tanítanék. Csinálna helyet Bobinak is, ott lehetnénk együtt, egész nap. Az egész intézményben 100 gyerek van, a tanárok név szerint ismerik őket. Hétfőre meghívott egy belső továbbképzésre, és óralátogatásokra, hogy tájékozódjak, és érleljem a gondolatot.
Én meg kijöttem, és persze sírtam megint.
Hogy ilyen van.
Hogy talán ez is ilyen iránymutatás nekem, és segítség, hogy végre egy szösszenettel kisebb teher nyomja már a lelkemet.
Persze bőgtem, hát hogyne bőgtem volna...

Kérdőjelek

Ej, hát megyek akkor önismereti tréningre. Ez már le van beszélve- még csak időpontokat kell találni, mikor azt az egy órát magamra szánhatom.
Na, akkor elmesélek valamit, ami miatt a bizalmatlanság bennem van az ilyesmikkel szemben:
Mikor Nagyfiam született, néhány hónap múlva egy picit megőrültem. Talán a felelősség tört rám túl nagy erővel, vagy valami más oka volt a sirámaimnak- ez azóta sem derült ki. Olyanoktól kezdtem félni, hogy majd meghalok valami miatt, és nem tudom felnevelni a gyerekemet. Féltem autóba ülni, és elég sokat sírtam. Érdekes válfaja ez a szülés utáni depressziónak, mivel nem a gyerek ellen fordultam, hanem inkább magam ellen. Őt féltettem rettenetesen.
Valaki ajánlott akkor egy "fantasztikus" terapeutát, aki majd meghallgat, ellazít, és segít, hogy átlássam a saját érzéseimet. Na, jó, elmentem (nagyon sok pénzért). Volt ott egy sezlony, szottyadt gyertya egy kávéscsésze alátéten, és persze ez a nő, aki meg akart menteni engem. Lefeküdtem az ágyra, kapcsolt valami zenét, égette a gyertyát, és kérdezett valamit. Én meg, mint a "hülyegyerek" bőgni kezdtem. Persze a nő nagyon büszke volt a tudományára, hogy micsoda erőket szabadított fel bennem, és mesélni kezdett- magáról. Lassan megnyugodtam, a nagy terapete meg csak darálta a magáét- magáról.
Gondolkoztam, mi a francot keresek itt? Minek jöttem ide, ha még a zenét se hallom jól ettől a libától? Nagyon mérges... nem, nem, úgy mondják tudományosan: frusztrált lettem, de persze nem szóltam semmit (mert akkoriban még nem volt ekkora pofám, mint most se- azért), csak kivártam a végét az egy órának, majd elhúztam onnét, és megoldottam a gondjaimat. Szépen benyeltem, és kivártam, míg elmúlik. Ahogy az összes azt megelőző, és azóta keletkező problémával is ezt tettem.
Mivel a mostani jelentkező valahogy egészen másképpen áll a dolgokhoz, mint az előző, így heti egy óra beszélgetést engedélyeztem magamnak. Azt mondja, most tanulta ezt a mentálhigiénét, és kell neki a gyakorlat, ezért nem is kér pénzt, csak beszélgetést (mondom, hogy nem kell semmit tennem, és időről- időre megtalálnak az érdekes emberek).
Szimpatikus, és bizalmat ébreszt bennem, ha valaki nem azonnal pénzről kezd beszélni egy ilyen helyzetben. Azt képzelem ugyanis, hogy akkor talán az elhivatottság is munkál benne. Én is így állok a legtöbb dologhoz (meg is van az eredménye- szegény vagyok, mint a templom egere), ezért az ilyen embereket kedvelem.

Jellemző, hogy már most azon szervezkedek, hogy majd milyen módon foglalkozhatok mozgásterápiával úgy, hogy valami pályázati lehetőséget kihasználva a gyerekeknek ne- vagy csak alig- kerüljön pénzbe, nekem mégis adjon annyi bevételt, hogy Bobit kivehessem az iskolából három évre legalább.
Úristen, most, hogy leírom ezeket, az jutott eszembe, hogy nem is csoda, ha kiborulok néha. Annyi dolog van, amiért kockázatot, felelősséget kell vállalnom nap mint nap... Nem nekem való ez! De ezek nélkül meg üres lenne az életem. Ez a nyomasztó, egyben szükségszerű nyugtalanság az első kérdőjel a fejem felett, amire választ kell találnom.

Néha nem is tudjuk, hogy mi fáj belül

Jó, attól még, hogy nem látszik, attól még nekem is megvannak a gondjaim, a problémáim, a kételyeim. Én is elfáradok és félek néha. Van úgy is, hogy én sem veszem észre, hogy valami baj van. Azt hiszem, minden rendben, közben meg nem is. A lélek azonban ad jelzéseket akkor is, ha mi mélyen elrejtenénk a gyengeségünket.

Van a gmailnek a csevegő programja. Ezt tudja mindenki, aki használja a programot. Arra a csevegőre tudsz fotót tenni, üzenetet, akármit. Én zenét szoktam feltenni. Hol ezt, hol azt attól függően, éppen milyen kedvem van.
Jött ma egy levél. Azt mondja, van az a dal a sok kérdőjellel. Néha kirakom, néha leveszem. Talán annyira változó a hangulatom?
Miii? Ki vagy? Mit akarsz? Mindegy... egy nő, akivel váltottam pár levelet, akit hivatalból láttam olykor, aki szülőtárs... IDEGEN.
Változó, igen.
Ő meg mentálhigiénás valamicsoda agykurkász (ezt se tudtuk), és szívesen meghallgat, ha úgy érzem, ez jót tenne.
Jaj.
Most ő segítségnek lett küldve, vagy cselnek, vagy miért? Félretegyem a gyanakvást, a félelmet a kitárulkozástól, és alávessem magam annak, hogy valaki belém lásson (A blog ilyenkor nem számít, és ott is vannak titkok... Milyen titkok? Olyan nagyok, hogy magam sem tudom őket, csak érzem, hogy itt vannak bennem, és megfojtanak.)?

A mentállady bejelentkezése jelzés értékű. Arról jelez, hogy aki küldte (tudod: "aki" küldte), tudja, hogy segítség kell (még ha én nem is gondolom), és jelzés arra, hogy nem vagyok egyedül (még ha úgy is érzem).
Most akkor írok neki.

 

Ps: Természetesen a dal szövege nincs összefüggésben velem, de a hangulat... az utánozhatatlanul édesen szívsanyargató.

Közegek

Elég zajos napok voltak. Hirtelen fordulattal kiderült, hogy pénteken csoportot kell vinnem a solymári barlangba. Mivel a gyerekeim még nem voltak ott soha, ezért úgy döntöttem, kihasználom az általam igazolható napokat, és elviszem őket. 

A barlang csodás kaland, és óriási fejlesztő hatása van minden gyerekre. Szűk réseken kell átférkőzni, koordinálni a mozgást, háton- hason oldalazva tájékozódni a sötétben, amit csak a fejlámpa fénye tör meg valamelyest. Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni! Mozgásterápia a javából.

Érdekes látni, ahogy az emberek megváltoznak egy ilyen közegben. Olyan biztonságosan mozgunk a hétköznapokban, és olyan könnyen kizökkenünk ebből a biztonságból. Az angol tanár, aki túl van már az egyetemen, és itt hirtelen azt sem tudja, melyik a bal, és melyik a jobb lába. Nem érzi, mit hová kell pakolnia, hogy át tudjon jutni a réseken... gyakran láttam, ahogy a felnőttek sutává válnak a barlangban. Természetesen a gyerekek is különbözőek. Legtöbbnek természetes és izgalmas egy ilyen túra. A legkevésbé fékezhetők egyenesen kivirulnak, boldogok, mert végre bizonyítani tudják, micsoda nagyszerű küzdők. Van aztán sok olyan gyerkőc, akinek nehezen megy. Teli van görcsökkel, önbizalom hiánnyal, félelmekkel. Furcsa, hogy sokan még akkor sem bíznak magukban, mikor elmondjuk nekik, több száz ember kijutott már előttük. Mégis azt hiszik, ők majd beszorulnak. Van, aki pedig egyszerűen a nehézségektől fél. A vége azonban mindig ugyanaz: Eufória. Az érzés, hogy képes vagyok rá, ott voltam, megcsináltam. És mennék máris vissza.

El kell ismerni, bármennyire próbálunk másoktól elkülönülni, valójában saját értékelésünket másokhoz viszonyítva állítjuk fel. Az átlaghoz képest tudunk viszonyítani, mennyire vagyunk intelligensek, szépek, műveltek, ügyesek. Ehhez képest gyakran hangoztatjuk, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez persze nem igaz, hisz alaptermészetünk, hogy szeretnénk a csapatba tartozni. Vágyunk az elfogadásra, a szeretésre. A falka pedig csak azt fogadja be, aki nem túlságosan különbözik az átlagtól. 

Más dolog, mikor felülmúljuk a többieket. Ez boldoggá tesz bennünket, erőt, és önbizalmat ad.  

Azt már tudom, hogy jómagam ügyesebb vagyok az átlagnál (ez erőt, és önbizalmat ad), viszont a gyerekeimet most láttam először ilyen próbatételen. A bátorság és az önfegyelem megvan benük(hurrá!), az ügyességük átlagos. (Ákos nem volt ott, mert péntek délután focibajnokságra ment, és nem akarta a csapatát cserben hagyni. Respekt neki ezért.) Mondom, átlagosak. Még a kicsinél is voltak sokkal- sokkal ügyetlenebb gyerekek, pedig ők kéttanyelvű iskolában teljesítenek átlagos, vagy jó szinten. Jól tanulnak a béna mozgásukkal együtt. Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy az én, fejlesztésre készülő fiam lekörözi őket? Újabb kérdés, aminek utánajárok, bár a választ már most is sejtem. Nyilván teljesen más idegi kapcsolatok vezérlik a barlangban mocorgást, mint az írás- olvasást. 

Jó volt már ez a szép, őszi kirándulás, hiányzott nagyon, de alaposan tönkre vágott. Péntek óta nyilvánvaló, hogy a hűvös, nedves közeg csak gerjeszti az ízületi problémákat. Már nappalra sem csillapodik a fájdalom, úgyhogy éppen ideje kijárni az ügy végét.  

Szombaton Bobiék családi napja volt (ja, bocs! Családi napUNK volt!). Izgultam, mert nemcsak Bobi, de én is nehezen illeszkedek be új társaságba. Csak addig van gondom ezzel, amíg valaki nem nyit felém, de mindig tartok attól, hogy majd nem fog nyitni senki sem. Ez hülyeség. Vagyok annyira furcsa, hogy előbb- utóbb valaki mindig észrevesz, és akar velem barátkozni, de a stressz azért bennem van mégis. Szóval most is úgy volt, hogy izgultam, persze feleslegesen. Végtelen kedvesek a szülőtársak. Látszik, hogy összetartó gárdásról van szó. Főképpen szimpatikus lettem nekik, mikor előkerült a fotómasina és a gitár (melyeket barátkozási segédeszköz gyanánt vittem magammal). Jó, hát szeretek fotózni, a gitár is fontos, de volt azért ebben egy kis számítás is részemről. Szeretném, ha könnyen menne a beilleszkedés a gyereknek. Szeretném, ha az önértékelése kicsit jobb lenne, magabiztosabbá válna, és néha van egy olyan ostoba reményem, hogy ebben segíthetek neki. Pedig nem ám, sőt. Ezt a harcot neki kell megvívni, és ahogy elnéztem, nem lesz egyszerű. Amilyen természetességgel megküzd a barlanggal, vagy futás közben a másodpercekkel (úgy néz ki, elég jó futó lesz az atlétikai csapatban), olyan komoly feladat neki az emberi viszonyok útvesztőjén átjutni.

Repedezik

Attól tartok, elkövetkezett rémálmaim legrémesebbike. Ma reggel került a kezembe a levél, melyben az áll, hogy menjek vissza megismételni a rákszűrésemet.
Igen, ez az, amitől mindig is rettegtem, amitől feláll a szőr a hátamon, és a gyomrom babszemnyire húzódik össze. Ennyitől: Az Önnél elvégzett rákszűrés OLYAN EREDMÉNYT adott, ami a megismétlést teszi szükségessé.
Nem tudtam azonnal gép elé ülni, hogy elkezdjem magamat még jobban kikészíteni azzal, hogy információknak nézek utána az interneten, mert éppen utaztunk befelé a buszon. Ja, azt nem is meséltem, hogy mostanában olykor tömegközlekedünk. Így, nagycsaládosként boldogítóan olcsó, amellett pedig élvezem az ifjú diákok társaságát. Mintha a közelségük jót tenne a szarkalábaimnak, hehe...
Szóval a buszon álldogáltunk, de most nem nagyon tudtam élvezni a miliőt, mert a fejemben furcsa kopogást hallottam. Azt kopogta valami ütemesen, és elhessinthetetlenül, hogy "itt van, meg- jött, itt van, meg- jött..." Jaj, jaj! Nyilván látszott is rajtam valami, mert a fiúk szörnyen nyugtalanok lettek. Kérdezgettek, Nagyfiam pedig a szeme sarkából figyelt végig. Mit mondhatnék nekik? Nem mondhatom, hogy félek a ráktól. Bumm. Ez olyan lenne nekik, mint a fejlövés (épp, mint nekem). Így azt mondom, van egy kis problémám, majd megoldom.
Most itt vagyok az irodában, várom a rendelés kezdetét, hogy telefonálhassak. Természetesen már tájékozódtam, így azt fogom kérni: Doktor úr! Csak annyit mondjon: P3, vagy P4... avagy P5 (jájjj!)
Azt már tudom ugyanis, hogy nem FELTÉTLEN halálos ítélet egy ilyen levél, éppenséggel lehet, hogy az a gyulladásos góc lett meg, ami az állandó ízületi fájdalmaimat okozza. Persze lehet, hogy mindez csak álom... Ki tudja, mi zajlik bennem.

Különös mindenesetre, ahogy az ember életritmusa egyetlen pillanat alatt meg tud repedni. Tegnap terveket szövögettem, ma reggel pedig az zakatolt bennem, hogy mekkora veszélybe kerülhetnek a fiaim, ha valami erőteljes problémám lesz (van).
5 perc múlva telefonálok, és meglátjuk, marad a repedés, avagy a szilánkok kihullanak a keretből, és a szemem láttára összetörnek.

Ps:
9 óra 11:

Bocsánat, bocsánat, végre sikerült beszélnem velük. Az asszisztens- amint meghallotta a hangom- azonnal megkért, hogy ne aggódjak (persze, ő is nő, sejti, mit jelent egy ilyen levél), semmi rákos elváltozásom nincs, csak valami állati gyulladás. Menjek be, amint tudok, hogy ezt rendbehozzák.

Két kérdésem van:

- Miért van az, hogy bármilyen eredményed van, egy formalevelet küldenek, amitől a szíved azonnal megáll, agyvérzést kapsz, és a saját halálod látod magad előtt? Miért nincs legalább 3 típusú formalevél az ilyen szűrések után, mondjuk így:

a, Kedves Asszonyom, Önnek kóborló, alattomosan megbújó gyulladása van, mely további kezelést igényel, kérem, látogasson meg ráérő idejében, hogy orvosoljuk a bajt.

b,  Asszonyom. Üljön le! Az Ön citológiai ereménye nem túl biztató. Lélegezzen mélyeket, és bizakodjon. Hála annak, hogy a szűrésekre vonatkozó szabályokat betartotta, még van 30 % esélye az öregkor megélésére.

c, Mrs. Nem túl Szerencsés! Azt javaslom, menjen el családi fotót készíttetni, kezdje el videóra mondani gyermekeinek szánt útravalóit és gondoskodni nevelésükről, majd ha minden előkészületet megtett, fáradjon (költözzön) be a legközelebbi onkológiára (halálgyárba). Olvassa a Bibliát, és annak az elenyésző kisebbségnek a biztatásait, akik valami isteni ajándék folytán kigyógyultak a rákból!

Lehetne ilyet?
Az előbb megnéztem az arcom. Megöregedett ezalatt a három óra alatt.
Kell ezt tenni velem?

- Ne feledkezzünk meg a második kérdésről! Még megvan az a teljes vérképem, amit az izületi bajaim miatt csináltak 3 hete. A doktornő szerint a legkisebb gyulladást is megmutatja ez a vizsgálat. Hoppáré! És nekem tökéletes lett. Rá két napra elkészült a szűrés, mely mégis gyulladást mutat. Naaa??? De tudod mit? Nem érdekel! Egy érdekel, mégpedig hogy így elhangzott a telefonba: rákra utaló szűrés negatív!

Ps2:
És azon gondolkodtál már, mennyire abszurd, hogy az orvoslás a jó hírt úgy közli: NEGATÍV. Hát nem hallotttak ők a pozitív gondolkodásról? Arról, hogy a lélekre az hatna jól, ha ez így szólna: az ön eredménye POZITÍV. Áh, az egész hozzáállás rossz.

Ps3:
A bejegyzés okafogyott és riasztó, mégsem törlöm, mert azért van tanulsága.
Amikor álltam a buszon halálos félelemben, a kávés történeten gondolkodtam. Azon, amelyik az élet fontosságáról szól. Az jutott eszembe, hogy mennyire igaz ez az anekdota, és mennyire jó, hogy éppen most mesélte el nekem apa. Nem számít semmi a világon, csak maga az élet. Ezt akkor látjuk, mikor egy halvány pillanatra közel kerül az elvesztésének lehetősége. Bobi nem jól tanul? Mit számít a tanulás, mikor attól félek, hogy nem tudok segíteni neki felnőni? Hol van ehhez képest a tanulás? Ákos fecseg, és ezért megdorgálják? Mit számít, ha nem hallom többé a fecsegését? Nagyfiam flegma velem? Mit számít, mikor a szemében látom a rettegést, hogy elveszít? És mr. D? Az ő élete is fenekestül felfordulna, ha én elmennék. Most akkor magam miatt maradnék, vagy őket nem merem itt hagyni? Újabb gondolkodni való.
Talán ezek az ijesztések arra valók, hogy az ember felkészüljön arra a Nagy Ijedtségre, ami előbb- utóbb tényleg eljön. Hogy addigra megszokja az elhűlő végtagokat, a remegést, a szorítást a torokban.
Hogy majd ne legyen annyira szokatlan a gondolat: Az én időm is eljön egyszer.

Köszönöm az aggódást, és bocsánat a vaklármáért. Jól esett kiírni a félelmeimet, és nem győzök hálás lenni, hogy ilyen hamar felébredtem a rémálomból..

Nem az nem

Ha valaki elmegy most az irodaház folyosóján, hallhat valami jó kis jazzt. Azért jó ez a nagyon korai munkakezdés, mert az a magamra szánt aprócska idő, ami tavaly még hajnalonta volt lecsípve a napból, most átcsúszott erre az időszakra.
Most van időm kétségbe esni, vagy átgondolni a „hogyan tovább”- okat.
A zene elringat, ez jó így reggel.

Álmomban ikreket szültem. Egy már rendben ott volt velem, egy pedig bent ült a hasamban, és nem akart megszületni. Éreztem, ahogy veszítem el, csúszik lefelé bennem. Én tartottam a karommal, közben már kitapintottam a lábait a bőrömön keresztül, és tudtam, hogy már nem él, elment végképp. A következő pillanatban valaki azt mondta, már nem lehetett segíteni rajta. Nem???- sikoltottam- Olyan nincs, hogy nem! „Nem” az nincs semmiképpen. Fogtam a karomban a halott babát, és néztem. Nyugodt voltam. Akkor kinyitotta a szemét, és ez így volt természetes.

Anya egy fekete falat mosott. Tudtam, hogy ő nevezte el a gyerekeimet, mert én altatva voltam, mikor születtek. Kérdeztem, hogy hívják a kisfiút. Azt mondta, Aga, mert az napfényt jelent. És a kislányt?
- Ő Porl.
- Mi?
- Porl.
- Nem értem.
- Porl.
Százszor kérdeztem, mert tényleg hihetetlen volt, hogy ez legyen a neve.
- Tudod, az a francia név… valami Porl.
- Pörl? - kérdeztem én, de cseppet sem lettem ettől boldogabb.

Akkor fölébredtem, mert Bobi leesett mellőlem az ágyról. Sok órányi iskolai kínlódás után(miatt) azt kérte, velem alhasson. Szinte beleájult a párnákba, s mikor legurult, még fel sem ébredt. Átöleltem, mint egy kisbabát. Az én kisbabámat.

A helyzetét nevezhetném akár tragikusnak is. El is keseredhetnék. Tragikusan látok, és el vagyok keseredve. Sötéten látok most mindent vele kapcsolatban, bár a tanárnője bíztat és vigasztal. Azt mondja, sok dolog vissza fog jönni a tudásából, és majd belejön, de segítségre van szüksége. A nyár kimosott belőle mindent, ez a helyzet, és éjjel, ahogy alszik mellettem, egyáltalán nem látom benne a nyolc éves kisfiút. Egy babát látok még mindig. Ez nem jó. Rég nem kellene babának lennie. És nem kellene annak látnom. Hagynom - kényszerítenem- kellene, hogy felnőjön.

A körmét rágja. Azt mondtam, elfogadom, akármilyen, de nem akarom, hogy kirekesztődjön, ehhez pedig meg kell felelnie az elvárásoknak. Fontos, hogy jól menjenek a dolgok, hogy ne legyen feszült, és ne érezze alantasabbnak magát másoknál. A nyomástól, amit rákényszerítek, egyre feszültebb, és napról napra alantasabbnak érzi magát.
Megoldhatatlan helyzet.

Most küzdök. Keresek egy szakembert neki, sportolni fog, és egy kineziológussal is beszélek. Fel kell oldani benne a gátakat, mert úgy érzem, csúszik lefelé, és én hiába tartom a karommal, végül majd lesz valaki, aki azt mondja, már nem lehet segíteni neki.
Olyan pedig nincs, hogy nem.
"Nem" az nem lehet.

Mindenki függ

Ez egy katasztrófa lesz így. Szerintem meg fogok őrülni, de legalábbis az életem beszűkül az iskola- munka síkra.
Tanulunk és gyakorlunk. Hajnalban kelünk, az autóban kántáljuk az abc- t, beérünk, dolgozás, futás haza, kántáljuk a szorzótáblát, később gyakorlunk, pótoljuk a meg nem tanult anyagrészeket, majd fekszünk, hogy reggel kezdhessük újra.
Kettő dolog jut erről eszembe:

Félelmetes, ahogyan az életünk elmúlik. Görgetem a napokat, és néha megrémülök attól, ahogy telik az idő. Gyerekként folyton vártam valamit (leginkább azt, hogy felnőjek), és ettől úgy éreztem, cammognak a percek. Most kicsit lassítanám a folyamatot, de képtelen vagyok. Máskor azt gondolom, nem is fogy az élet, inkább telik... nem eltelik, hanem megtelik. Van egy karcsú palackom, és abba színes köveket gyűjtök. Mikor a hétköznapokat élem, olyan, mintha hatalmas szürke kavicsokat dobálnék a palackomba. Gyönyörködni kevéssé tudok bennük, a helyet mégis foglalják. Máskor találok valami ragyogó apróságot, és becsúsztatom a színtelenek közé. Ezek teszik a palackomat egyre értékesebbé. De sajna, amíg gyűjtögetek, néha megfeledkezem arról, hogy ez nem tarthat örökké. Felemelem a szemem egy percre, és ámulok: Te jó ég! Már így eltelt az idő!

A másik, ami eszembe jut, hogy emlékszem még, milyen gyakran hallottam kicsiként: Addig örülj, amíg gyerek vagy! Én persze lázadtam: Dehogy örülök! Nem akarok gyerek lenni! Kiszolgáltatott vagyok, gyenge vagyok, és nem is túl boldog. Felnőtt akartam lenni. Most, mikor a gyerekeimet figyelem, ugyanezt gondolom. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz az ő világuk is. Sok a kötelezettség, sok a feladat, sok a parancs, ismeretlen helyzetek, utak, emberek veszik körül őket, és valahogyan el kell tájékozódniuk. Tanulniuk kell minden percben... ÉLNI. Ez talán könnyű? Nem, cseppet sem.
El is határoztam, hogy ma moziba viszem őket. Színes gyöngyöcskéket görgetek a markukba.


Ps: Bocsi a melankóliáért! A régi, hőn szeretett Hiperkarma került elő a napokban. Ez rendszeresen magával hozza ezt az édes, őszi mélabút bennem.

Tengeri

Jövő héten négy napra el KELL mennem a horvát tengerpartra. Kellene örülnöm, mert még sose voltam ott. Szakmai út lesz egyébként, ahol más utazási szakemberekkel (igazi szakemberekkel, nem ilyen magamfajtákkal) fogjuk "X" cég szálláshelyeit, és mindenféle szolgáltatásait felmérni, szóval végtelen sznob és menő dolog lesz, mondhatni ajándékszámba menő miniszabi, amilyenre mindenki vágyik. Ehhez képest igyekszem fanyalogva fogadni, és ilyeneket hozok fel ellene, hogy túlságosan hosszú az utazás, meg munka ez amúgy is, ráadásul (!!!)  fotóznom és  jegyzetelnem kell (mintha nem ez lenne a hobbim). Az is terhelő lesz, hogy 146 névjegykártyát kell kiszórnom, miközben nagyon kedvesen fogok viselkedni (kapcsolatépítés céljából), pedig biztos nagyon nehezemre esik majd (mert amúgy utálatos és barátságtalan vagyok).
Valójában ott még mindig 28 fok van, és a tenger is meleg, ami nagyszerű kilátás egy miniszabira (tanulmányútnak nevezett miniszabira). Várhatóan érdekes, és intelligens emberek lesznek az utitársak (hisz én is az vagyok), akikkel remek beszélgetésekbe lehet bonyolódni, majd ha ezt eluntam, hosszú óráim maradnak olvasásra. Csodás kilátások a jeges szeptemberben. Ha erre gondolok, rögvest eszembe jut, hogy a családot itthon kell hagynom a hidegben, esőben, iskolában, munkában, míg én... ööö... dolgozom. Furdal a lelkiismeret.
Ne furdaljon már!  Ez végül is tényleg munka! Olyan kiküldetés- féleség, amilyenre rengeteg ember el szokott menni egyedül, és egy csepp lelkifurdalásuk sem lesz tőle. A gyerekeimnek még rengeteg ideje van arra, hogy velem, vagy a saját erejükből eljussanak ide, vagy máshová. Nem most, majd később. Én is a magam erejéből jutottam oda, hogy most utazhatok. Nem vagyok köteles ettől szarul érezni magam. Nem az én felelősségem, hogy most egyedül megyek. Nem rövidítek meg ezzel senkit. Ráadásul szerintem a tengert is megérdemlem.

Behálózva

A fájdalomcsillapító, amit ma kaptam, egészen elfeledteti velem, hogy gyakorlatilag beteg vagyok (vagy valami bajom van). Virgonckodok, szökdécselek, és NEM EMLÉKSZEM (!), mennyire szörnyű volt az élet még tegnap.
Így megy ez. Az ember elfeledi a fájdalmat azonnal, mihelyt megszabadul tőle. Túllép rajta, törli még az emlékét is. Csak arra emlékszünk, hogy fájt itt vagy ott valami. Nagyon fájt. De hogyan is volt az a "nagyon"?- ezt nem tudjuk felidézni. (Nagy kár, mert akkor jobban vigyáznánk magunkra.) Most azért nem teszek úgy, mintha semmi nem volna, kivárom holnap a vérvételt, a nőgyógyászati vizsgálatot, és végigcsinálom az egész tortúrát, hogy eltakarítsák belőlem ezt a valamit.

Sokat tanultam az elmúlt két napban a madarakról. Ha például a hálót kifeszítjük, óránként ki kell szedni őket belőle, különben elpusztulnak. 60 perc elég, hogy belehaljanak abba, hogy nem repülhetnek.

Tegnap, és azelőtt, mikor minden bajom ellenére csakazértis feltápászkodtam, és kimentem a mocsárba madarat gyűjteni, majd a Kolon tó mesébe illő rózsakertes vizén kenuztam, fotóztam, gyalogoltam sokat, és még egyszer annyit, nos, akkor azon tűnődtem, hogy ha én egyszer nem tudok majd mozogni, akkor abba tán bele is halok. Úgy lesz biztosan. Ha behálóz a fájdalom, abba belepusztulok majd.
Addig viszont még rengeteg dolgom van, amikhez lábakra van szükségem, és kezekre, szemekre.
Annyira kevés az idő, és kevés az erő, amit kapunk, hogy mindent véghez vigyünk, amit KELL!

 

Verseim

A héten táborom van, úgyhogy átköltözöm IDE.
Egy óra múlva indulok az utolsó simításokat elvégezni, majd a gyerekekért. Izgulok. Mindig izgulok. Addig csak, míg nem találkozunk, amíg el nem kezdődik. Mikor elindul a "kerék", és benne vagyok, már elfelejtem ezt, csak az adrenalin marad az izgalom mögött, ami visz tovább.
Éjjel néztem egy beszélgetést Ákossal, aki kortársam, és egy időben nagyon sokat hallgattam (mostanában egész más típusú zenéken élek). Hallgattam őt, és azon tűnődtem, mennyivel több ő, mint én. Az éveink száma ugyanannyi, mégis mennyivel előrébb jár a gondolataival, a hitével, a tetteivel nálam. Mennyi sok verset ismer, és mennyire sokat ír! Én egyet sem. Aztán meg eszembe jutott a mai nap, a várakozásom, és arra jutottam, ha verseket írnék, akkor ki lenne a gyerekekkel? Ki csinálná a táborokat, ki énekelne nekik, ki mutatná meg nekik így a világot, ahogy én mutatom meg? Minden, ami a fejemben megszületik, végül is egy vers, ha úgy vesszük. Élik a gyerekek a "műveimet", és éppen úgy képes mindez nyomot hagyni bennük, mintha könyvet olvasnának.
Jó ez így. 

Magyar- magyar

Mikor mondtam az egyik barátunknak, hogy szombaton kurultajozunk, felszaladt a szemöldöke a hajáig: Na! Ti "ekkora" magyarok vagytok? Te jó ég! Dehogy! Vagy mit jelent ez? Hungaristák nem vagyunk, a homlokomra nem ragasztok nagy Magyarország matricát, és a gyerekeimet is inkább nevelném világpolgárnak (amihez persze először meg kellene mutatni nekik a világot), semmint nacionalistának. Még ha a szélsőséget le is faragjuk a kifejezésről, akkor is inkább a világpolgár a szimpatikus.
Múltkor siránkoztak a rádióban, hogy fogy a nemzet, jaj! Én pedig azon gondolkodtam, hogy "és akkor mi van"? Jövünk, megyünk, keveredünk a világban, és majd egyszer lesz egy homogén "ember". Ember, aki se nem sárga, se nem fehér, se nem fekete. Nem cigány, nem zsidó, nem német, nem román, nem magyar, "csak" ember. Lehetséges ez? A kultúrákat pedig őrizzük a könyvtárakban, a hanglemezeken. Nem az lenne a háborúk végleges vége, ha már azt sem tudnánk, ki kihez, és hová tartozik? Persze lehet, hogy nem, ez csak olyan elmélkedés, mint ahogy az is, hogy nem- e azok a nemzetek fogynak el, tűnnek el, akik nem alkalmasak a fennmaradásra? Nem- e azért fogy a magyar, mert a körülmények nem megfelelőek a  "szaporodásra". Nem képes az ország olyan jövőt adni, amiért szülnénk szívesen, így hát elfogyunk. Na. Mit lehet ezzel tenni?
Kínai lesz bőven, sőt, fekete Afrika, India is adja a népszaporulatot (biztos ezeken a helyeken alkalmasak a körülmények, haha), így hát az emberiség számszakilag egyre csak nő. Lássuk be, ebben a nagy embertengerben mi oly aprócska pont vagyunk, hogy gyakorlatilag már most sem létezünk.
Szóval nem "magyarkodni" megyünk Bugacra, csak a kíváncsiságom hajt. Na, és persze fontosnak tartom, hogy a fiaim lássák azokat az öltözékeket, ételeket, szokásokat, hallják azokat a zenéket (mintha nem hallanák itthon is eleget) amik hozzánk tartoznak. Hogy tudják, mik a gyökereik, amik évezredek alatt a génjeikbe épültek. Magyarok ők, és tudniuk kell, mit jelent ez. Mit is jelent?

Mesék

Bírom ezt a kezdő- kamaszos- nagyarcos próbálkozást. Azt mondja, hogy "ez" (tök mindegy most, hogy éppen mi) olyan zsííír, az Avatar meg szar. Így- e: szar. Meg a buddhisták hülyék. És a Koncz Zsuzsa egy ribanc (Jaj, még leírni is alig merem! Tudod, a művész tisztelete bennem /már/ dolgozik).
Jó fej különben a srác, a műveltsége pedig messze űbereli az enyémet, de most már tudom, honnét jön a fiamnak az a nyegle nagyképűsége, ami sokszor felbőszít. Most jön az, mikor majd a tőlem kapottal szembefordul, a példát pedig a barátok mutatják. Bele kell törődni, hogy nem a saját tanításaim hallom tőle.
Azért halkan megjegyzem, hogy a buddhizmus közel 3000 éves hitrendszer, ezzel együtt több millió ember életformája, így hát minimum egy minősítés nélküli elfogadást megérdemel (igyekszem nagyon tudományosan fogalmazni). Az Avatar pedig mese, ezért nem kell keresni mély mondanivalót benne (De lehet találni, ha akarunk. Én például azóta használom a "látlak téged" kifejezést, mióta a Na'viktól hallottam. Mindent elmond egy kapcsolatról.) Szóval mese. Egy álom, amibe beleképzelheted magad. Én például boldogan élnék a Pandorán, és repülnék félelmetes madarakon 100 méteres magasságokban. Ilyen mesékbe képzelem magam néha.
Hallgat. Nem tud mást, mivel a barátja anyja vagyok, ő pedig most itt vendég. Ebben a pillanatban pedig visszafojtott lélegzettel nézi az Avatart. Mesék kellenek akkor is, ha kinőjük a gyerekségünk.

Játszd el azt, hogy...

Az úgy kezdődött, hogy 22 évesen a szalagos magnó mellett énekeltem ezt a dalt. A lemez összes dalát fejből tudtam, és tudom még ma is. Minden szöveg rólam szólt... "A hiába szép" őrületes volt. Emlékszem, volt olyan hajnal, mikor futottam a városban, aztán a parkban megálltam, megettem a tulipánokat, és rohantam tovább. Jó lett volna akkor mindent egyszerre megkapni, megízlelni.
Ezt is nagyon szerettem, mert igaz volt, velem történt, és ő  egyáltalán nem értette, miért nem működik semmi jól velem. Én mégis sokáig azt hittem, ő a helyes út. Aztán elmúlt ez is.
Az évek teltek, és az Iskola megtanított rá, hogy a lángot lejjebb kell csavarnom, ha életben akarok maradni.
Néha azért még visszamegyek az álmokba, de reggelente mindig csak előre nézek. Ami volt, elmúlt, már más ember vagyok én is, és tudom, hogy ilyet már soha nem akarok. Most a forró nyárban is gyakran eszembe jut ez a dal. Talán mindig is erre vágytam...

Nem akartam olyan hétköznapit, hogy csak úgy felnőttesen elmegyünk moziba, aztán haza a házunkba, vagy ücsörgünk egy teraszon, és azt tesszük, amit más házaspárok tesznek, mikor kettesben töltenek egy estét.
Valami olyat akartam, ami emlék marad később is. Kicsit akartam azt a régi, eszeveszett, nekivágós érzést. Úgy elindulni, hogy ki tudja, mi lesz. Kalandot keresni, valami mást, mint ami a megszokott.
Úgy is lett. Nevettünk, élveztük az éjszakát, játszottunk felelőtlen gyerekeket.
Nehéz volt.
Nehéz gyereknek lenni, ha már felnőtt vagy.
Nehéz felelőtlennek lenni, ha felelősség nyomja a válladat.
Nehéz úgy tenni, mintha még mindig az lennél, aki már nem vagy.
De érdemes megpróbálni.


Ps: Váratlanul találtam a szórólapot péntek éjjel. Még hogy nincsenek jelek, amik csak neked szólnak!

Problémás

Senki nem érti, hogy milyen problémáim vannak az élettel.
Arra gyanakszom, ezek valójában nem is problémák.

Csak a teste

Egyik pillanatban úgy képzelem, hogy jók lettek a bizonyítványok, másik pillanatban meg gyengének látom őket. Mert attól függően, milyen helyzetben vagyunk, a négyes számíthat remeknek, vagy éppen förtelmesnek.
Mikor B. matek hármasával szembesültem, először letörtem, aztán dacos lettem, mivel 3.8 - ra kapott közepest, így azt gondoltam, inkább négyes az, csak elírták. A kiosztón viszont rájöttem, hogy az osztályukban van vagy tíz kitűnő, amihez képest az ő átlaga már csak a középmezőnyre elegendő.
Ő, aki mindig az elsők között volt, most idáig jutott! Hm. Lehet, hogy tanulni kellett volna?
Nem volt időm ezen bosszankodni. Volt még két négyes bizonyítvány emellett, amivel törődnöm kellett. Meg ott volt a fölvételi a kicsiknek. Ami nem sikerült. Tudás miatt, vagy sem, ez rejtély. Vannak ezzel kapcsolatban kételyeim azok után, hogy milyen botrányt csináltak a szülők az iskolában, mely ügyet az SZMK- val kapcsolt össze az igazgatóság. Mely SZMK- nak én voltam a vezetője. Én, aki nem botrányolt, sőt végig a korrekt megoldásra próbáltam a társaságot sarkallni. Igazság ez? Dehogy az.
Nem szeretem, ha a nevem piszkos ügyekbe keverik. Nem szeretem, ha gondolkodnom kell azon, hogy a gyerekeim bejutása- vagy nem bejutása- összefügg- e ezekkel a piszkos ügyekkel.
A tiszta ügyeket szeretem.
Amúgy meg már nem számít ez sem, mert Doris megszokta az örökös újratervezést, és ráadásul olyan, mint egy igazi véreb: SOHA NEM ADJA FÖL. Nem az iskolában tanulta ezt, hanem az életben. Nem lehet feladni, mert akkor hirtelen eltűnünk- ezt tanulta itt kint. Aki feladja, az nincs többé.
Szóval D. megrázta magát, és egyetlen nap alatt lerendezte a gyerekei sorsát, így most ők is egy szintén jóhírű, patinás iskolába fognak járni ott, Kecskeméten, ráadásul kettő percre az irodától, ahol D. dolgozik. És ez itt a lényeg. Együtt mennek, együtt jönnek, és ez az eszeveszett futkosás, ami az elmúlt tanévben volt, az végre megszűnik. Ebben a fényben nem is olyan rossz ez a két négyes bizonyítvány, hisz elvileg nem is vagyunk körzet, sőt nem is vagyunk városi lakosok, mégis fogadják őket, és örömmel. Na jó, na, jó, vagy hat osztály kirándult velünk onnét, ismernek jól, de tudod, mit? Ha ezért, akkor ezért. Tojok rá, ha ezért. Ez legalább kompenzál a másik oldal igazságtalan megkülönböztetéséért. Jól csinálom ezt, jól bánok a srácokkal, és csodás kirándulásokat adok nekik, ezért pedig járhat nekem ennyi bónusz. Tiszta ügy? Nem, viszont ez mossa tisztára a másikat itt a lelkemben.

Rettentő idegi állapotban indultunk Egerbe, és Szilvásváradra, ahol egy művészeti iskola 40 táborozójának csináltam két napos kalandot. Rettentő azt jelenti, hogy le voltam gyöngülve. Folyamatosan fojtogatott sok-sok lenyelt könnycsepp, akik csak arra vártak, hogy valahogy kijöhessenek.
Ez az egri a legkedvesebb kirándulásom, mert ebben aztán minden van, ami a gyerekeket megfogja. Keresés, rejtélyek, alkotás, zenélés, romantika.
Mivel itt a vakáció, végre a fiúk is eljöhettek velem. Tanulni. Néha azt gondolom, egy ilyen kiránduláson többet tanulnak, mint bent az iskolában. Pedig én nem is osztok nekik bizonyítványt. Ad az élet.

A legjobb az volt, mikor éjszakai túrára mentünk. Az ég halványan fénylett, így csak fáklyákat vittünk magunkkal. Sétáltunk fel a hegyre halkan beszélgetve, mikor megszólalt a Négy évszak. Kezdte az Ősz, majd szépen sorban minden részt hallottunk. El tudod ezt képzelni, ahogy a félhomályban ballagsz az erdőben, és Vivaldit hallgatsz? Szerintem mindenki azt gondolja, hogy ezeket a történeteket csak úgy kitalálom. Pedig nem. Szilvásváradon 26- án egy lovasfesztivál volt, és annak a próbája ment a falu szélén ezen az éjszakán. Mikor leértünk a hegyről, akkor tudtuk meg, hogy a hegedű szólókat Mága Zoltán egy lovaskocsin állva játszotta.

Másnap az egri várban, kiérve a kazamatából éppen  Gárdonyi Géza sírjánál bukkantunk fel. "Csak a teste"- ez van a keresztre írva. Leültünk a lépcsőre, elő gitárt, és Egör vár summáját, amit még előző este tanultunk meg, ott elénekeltük. Zengett a vár foka, ahogy az a sok gyerek együtt énekelt. Csak én álltam ki néha, mert elcsuklott a hangom. Persze, gyenge vagyok. Vivaldi is könnyeket csalt a szemembe, és attól is meghatódom, ha érzem Gárdonyi lelkét, amint hálásan körülfon. Talán mert- e remélni, hogy egyszer majd szeretett vára lépcsőjén új idők gyermekei énekelnek Tinódi dalt?
Remélhetem- e, hogy ezek a gyerekek majd felnőttként eljönnek Egerbe, és ott dúdolgatnak az ő gyerekeik fülébe néhány foszlányt a vár summájából? Mind ebben bízunk. Hogy nyomokat hagyhatunk mások lelkében. Szeretnénk, hogy az úton, amin járnak, kis kavics legyünk, amit felemelnek, zsebre raknak, és magukkal visznek. Vagy inkább szomjat oltó patak legyünk, híd, menedék, árnyat adó fa, útjelző tábla. Valami, ami sok év múlva halvány emlékként megborzongatja őket. Ezt szeretnénk. Hogy a sírunkra elég legyen annyit felvésni: Csak a teste.