2010. aug. 17.

Behálózva

A fájdalomcsillapító, amit ma kaptam, egészen elfeledteti velem, hogy gyakorlatilag beteg vagyok (vagy valami bajom van). Virgonckodok, szökdécselek, és NEM EMLÉKSZEM (!), mennyire szörnyű volt az élet még tegnap.
Így megy ez. Az ember elfeledi a fájdalmat azonnal, mihelyt megszabadul tőle. Túllép rajta, törli még az emlékét is. Csak arra emlékszünk, hogy fájt itt vagy ott valami. Nagyon fájt. De hogyan is volt az a "nagyon"?- ezt nem tudjuk felidézni. (Nagy kár, mert akkor jobban vigyáznánk magunkra.) Most azért nem teszek úgy, mintha semmi nem volna, kivárom holnap a vérvételt, a nőgyógyászati vizsgálatot, és végigcsinálom az egész tortúrát, hogy eltakarítsák belőlem ezt a valamit.

Sokat tanultam az elmúlt két napban a madarakról. Ha például a hálót kifeszítjük, óránként ki kell szedni őket belőle, különben elpusztulnak. 60 perc elég, hogy belehaljanak abba, hogy nem repülhetnek.

Tegnap, és azelőtt, mikor minden bajom ellenére csakazértis feltápászkodtam, és kimentem a mocsárba madarat gyűjteni, majd a Kolon tó mesébe illő rózsakertes vizén kenuztam, fotóztam, gyalogoltam sokat, és még egyszer annyit, nos, akkor azon tűnődtem, hogy ha én egyszer nem tudok majd mozogni, akkor abba tán bele is halok. Úgy lesz biztosan. Ha behálóz a fájdalom, abba belepusztulok majd.
Addig viszont még rengeteg dolgom van, amikhez lábakra van szükségem, és kezekre, szemekre.
Annyira kevés az idő, és kevés az erő, amit kapunk, hogy mindent véghez vigyünk, amit KELL!


 

2 megjegyzés:

Orsi írta...

Az kívánom, hogy gyógyulj meg, tiszta szívemből kívánom!

Doris írta...

Köszönöm, Orsi!

Related Posts with Thumbnails