Közegek

Elég zajos napok voltak. Hirtelen fordulattal kiderült, hogy pénteken csoportot kell vinnem a solymári barlangba. Mivel a gyerekeim még nem voltak ott soha, ezért úgy döntöttem, kihasználom az általam igazolható napokat, és elviszem őket. 

A barlang csodás kaland, és óriási fejlesztő hatása van minden gyerekre. Szűk réseken kell átférkőzni, koordinálni a mozgást, háton- hason oldalazva tájékozódni a sötétben, amit csak a fejlámpa fénye tör meg valamelyest. Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni! Mozgásterápia a javából.

Érdekes látni, ahogy az emberek megváltoznak egy ilyen közegben. Olyan biztonságosan mozgunk a hétköznapokban, és olyan könnyen kizökkenünk ebből a biztonságból. Az angol tanár, aki túl van már az egyetemen, és itt hirtelen azt sem tudja, melyik a bal, és melyik a jobb lába. Nem érzi, mit hová kell pakolnia, hogy át tudjon jutni a réseken... gyakran láttam, ahogy a felnőttek sutává válnak a barlangban. Természetesen a gyerekek is különbözőek. Legtöbbnek természetes és izgalmas egy ilyen túra. A legkevésbé fékezhetők egyenesen kivirulnak, boldogok, mert végre bizonyítani tudják, micsoda nagyszerű küzdők. Van aztán sok olyan gyerkőc, akinek nehezen megy. Teli van görcsökkel, önbizalom hiánnyal, félelmekkel. Furcsa, hogy sokan még akkor sem bíznak magukban, mikor elmondjuk nekik, több száz ember kijutott már előttük. Mégis azt hiszik, ők majd beszorulnak. Van, aki pedig egyszerűen a nehézségektől fél. A vége azonban mindig ugyanaz: Eufória. Az érzés, hogy képes vagyok rá, ott voltam, megcsináltam. És mennék máris vissza.

El kell ismerni, bármennyire próbálunk másoktól elkülönülni, valójában saját értékelésünket másokhoz viszonyítva állítjuk fel. Az átlaghoz képest tudunk viszonyítani, mennyire vagyunk intelligensek, szépek, műveltek, ügyesek. Ehhez képest gyakran hangoztatjuk, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez persze nem igaz, hisz alaptermészetünk, hogy szeretnénk a csapatba tartozni. Vágyunk az elfogadásra, a szeretésre. A falka pedig csak azt fogadja be, aki nem túlságosan különbözik az átlagtól. 

Más dolog, mikor felülmúljuk a többieket. Ez boldoggá tesz bennünket, erőt, és önbizalmat ad.  

Azt már tudom, hogy jómagam ügyesebb vagyok az átlagnál (ez erőt, és önbizalmat ad), viszont a gyerekeimet most láttam először ilyen próbatételen. A bátorság és az önfegyelem megvan benük(hurrá!), az ügyességük átlagos. (Ákos nem volt ott, mert péntek délután focibajnokságra ment, és nem akarta a csapatát cserben hagyni. Respekt neki ezért.) Mondom, átlagosak. Még a kicsinél is voltak sokkal- sokkal ügyetlenebb gyerekek, pedig ők kéttanyelvű iskolában teljesítenek átlagos, vagy jó szinten. Jól tanulnak a béna mozgásukkal együtt. Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy az én, fejlesztésre készülő fiam lekörözi őket? Újabb kérdés, aminek utánajárok, bár a választ már most is sejtem. Nyilván teljesen más idegi kapcsolatok vezérlik a barlangban mocorgást, mint az írás- olvasást. 

Jó volt már ez a szép, őszi kirándulás, hiányzott nagyon, de alaposan tönkre vágott. Péntek óta nyilvánvaló, hogy a hűvös, nedves közeg csak gerjeszti az ízületi problémákat. Már nappalra sem csillapodik a fájdalom, úgyhogy éppen ideje kijárni az ügy végét.  

Szombaton Bobiék családi napja volt (ja, bocs! Családi napUNK volt!). Izgultam, mert nemcsak Bobi, de én is nehezen illeszkedek be új társaságba. Csak addig van gondom ezzel, amíg valaki nem nyit felém, de mindig tartok attól, hogy majd nem fog nyitni senki sem. Ez hülyeség. Vagyok annyira furcsa, hogy előbb- utóbb valaki mindig észrevesz, és akar velem barátkozni, de a stressz azért bennem van mégis. Szóval most is úgy volt, hogy izgultam, persze feleslegesen. Végtelen kedvesek a szülőtársak. Látszik, hogy összetartó gárdásról van szó. Főképpen szimpatikus lettem nekik, mikor előkerült a fotómasina és a gitár (melyeket barátkozási segédeszköz gyanánt vittem magammal). Jó, hát szeretek fotózni, a gitár is fontos, de volt azért ebben egy kis számítás is részemről. Szeretném, ha könnyen menne a beilleszkedés a gyereknek. Szeretném, ha az önértékelése kicsit jobb lenne, magabiztosabbá válna, és néha van egy olyan ostoba reményem, hogy ebben segíthetek neki. Pedig nem ám, sőt. Ezt a harcot neki kell megvívni, és ahogy elnéztem, nem lesz egyszerű. Amilyen természetességgel megküzd a barlanggal, vagy futás közben a másodpercekkel (úgy néz ki, elég jó futó lesz az atlétikai csapatban), olyan komoly feladat neki az emberi viszonyok útvesztőjén átjutni.

Csak egy próba

Hónapokig azt képzeltem, hogy én gondolom rosszul a dolgokat, és túl nagyok az elvárásaim a fiam extra iskoláját illetően. Valahogy úgy képzeltem, hogy valahol, ahová több órán át tartó felvételi volt, ahol az osztály 80%- ának négyesnél rosszabb jegye soha nincs, ott azért vannak elvárások. Vannak feladatok, próbatételek, edzik az elméjét a gyerekeknek. Mielőtt bárki azt hinné, hogy híve vagyok a "versenyistállóknak", azonnal cáfolok. Nem szeretem a túlterhelt diákokat, a stresszt, a túlzott követelményeket. Viszont nem gondolom azt sem, hogy egy ilyen (vagy bármilyen) iskolában felezve kellene venni a tananyagot, tévét kellene nézni föci órán, és a leckét negyedóra alatt kellene összecsapni a gyereknek. A fiam osztályában értelmes gyerekek vannak jó családi kondíciókkal. Ha csak a saját gyerekem nézem, egy érdeklődő, szivacs- agyú fiút látok, akinek a kapacitásai parlagon hevernek. Ebben az osztályban pedig van még ilyen legalább húsz.
Egy darabig magamban dohogtam, aztán saját kútfőből kezdtem a gyereket "dolgoztatni". Eleinte persze morgott, mikor hétvégén külön feladatra szorítottam, de ma már ő az, aki kéri, hogy ügyködhessen. A dolog nyitja a következő: Az internetet szereti, így hát kap egy témakört, amiben néhány segítő kérdés nyomvonalán kell keresgélnie. Összegyűjt, megszerkeszt, kiemel, képet keres, összefogalmaz, majd rajzprogrammal illusztrál, vagy saját fogalmazást ír a megszerzett ismeretek alapján. Feldolgozta már így az 1848- as szabadságharcot, az Országházról készített komplett anyagot, vagy Kodály munkásságáról, a görögökről, hegységek keletkezéséről, és most hétvégén átvette az egész római császárságot elejétől végéig. Vagy 5 órán át küszködött, végül egy izgalmas, és áttekinthető esszét "adott le" nekem. Még középiskolában is elmenne a megoldása. Nem beszélve róla, hogy ezzel egy komplett anyagrészt (!) vett át teljesen egyedül (velem).
Bosszant ez az egész.
Azért ugyanis, mert én azt szeretném, hogy a gyerekeim élvezzék a tudás megszerzését, későbbi életükben pedig a munkájukat. Az életük része legyen a törekvés valami jobb felé. Legyen természetes a küzdelem, és az ezzel járó katarzis nekik. Azt is szeretném, hogy lássák ezt a hozzáállást itthon, és lássák az iskolában is. Ne legyenek persze agyonnyomva, tudjanak játszani, de legyen életre hívva a kíváncsiságuk, és kihasználva a tehetségük.
Meddig tartana egy ötödikes osztálynak péntek délben 5- 6 átfogó kérdést adni egy témában? Főképp ha ezek a kérdések érintenének több tantárgyat- témakört is egyszerre. Nem ez a kompetencia alapú oktatás lényege? (Lehet, hogy nem. Csak tippelek most.)
Mi lenne, ha a gyerekek úgy tanulnák az internet használatát, hogy nem (csak) egy idióta játékot nyomogatnának, hanem keresnének- másolnánk- szerkesztenének- összefüggéseket keresnének- rajzolnának- összegeznének? Mindezt egy tanár kérésének eleget téve, s az ő felügyeletével, ami persze megadná a feladat súlyát. Nem volna ez jó? Nem nekem (nekem nagyon), hanem éppen a tanárnak. Olyankor például, mikor hétfőn könnyedén beszélgetnének a témáról az osztállyal, ő pedig örülhetne, hogy több heti tananyaggal mindössze annyi a dolga, hogy átnézi a diákjaival együtt mindazt, amit ők már feldolgoztak. No, és a diákoknak? A fiamat elnézve ez a munkaforma valóban örömmel, és sikerrel jár. Ő azért nem ujjong hangosan (nem szokott), de már ő maga kéri az újabb feladatot, és szemmel láthatóan szívesen mélyül el a munkában. Ehhez nem kellett, csak két- három alkalom, hogy érezze, mennyi klassz dologgal találkozhat a tanulás ebben a formájában. Éppen így érezhetnének a többiek is az osztályában. Ámbár lehet, hogy nem. Lehet, hogy én naív vagyok, és a többség unná, és utálná, és inkább játszana valamit a gépen... csak úgy. Biztos lenne a gyerekek közt ilyen is, én elhiszem. Egy próbát nem érne meg?

Ígéretekben jó vagyok

Kis híján elfelejtettem azt a különleges pillanatot megörökíteni, mikor néhány nappal ezelőtt a kezembe fogtam legkisebb gyermekem félévi bizonyítványát. A többiekéről most nem szólok, hiszen köztudott, hogy mindig azok a gyerekek a leginkább elhanyagoltak, akikkel semmi baj sincs, ergo jótanuló csemetéim pompás eredményeit akár meg sem kell említenem, miközben arról a fiúról, akinek okán az egész elmúlt félévet stresszes állapotban töltöttem, megengedett egy egész posztot összehozni.
Szóval, mint az köztudott, hetente legalább egyszer részesülök kellemetlen pillanatokban Bobival kapcsolatosan. Ezek a pillanatok szólnak betűtévesztésről, nemolvasásról, nemírásról, összefirkált füzetről, nemfigyelésről, konokságról, motiválatlanságról, hanyagságról, izgágaságról, a kreativitás hiányáról. A sort még folytathatnám, de minek. Így is jól látható, hogy mély anyai meggyőződés kell ahhoz, hogy még higgyek a saját- neki tett- ígéretemben, miszerint ő okos, és egyszer mindent tudni fog.
Fentebbiek okán némi fásultsággal fogtam a kezembe azt a bizonyos bizonyítványt, és egyetlen rápillantás után le is pattintottam az asztalra. Kezdtem nyomulni az "Édes fiam! Nem hiszem el, hogy valaki másnak az ellenőrzőjét hoztad haza" kezdetű áradattal, mikor szemem a vignettára tévedt, és döbbenettel tapasztaltam, hogy ott tényleg az én gyerekem neve áll. Benne pedig az eredmények, amik fölött a mai napig nem tértem napirendre. Bobi matekból kiváló, magyarból (mondom, MAGYARBÓL!) jól megfelelt. Összegészében egy kellemesen erős négyes a félévi.
Jól tanul a gyerek? Vagy ez mi? Nem jó bulira jöttem?
Ma megkérdeztem tanító nénit, illetve meggyanúsítottam, hogy túl jószívű volt, de azt mondja, nem. Azt mondja, ez így hűen tükrözi a valóságot. Ráadásul Bo gyönyörűen ír. És rengeteget jelentkezik. De csak az utóbbi időben. Gyanítom, mióta kikapta a bizit, én meg ordítva újságoltam boldog boldogtalannak, hogy milyen értelmes gyerekem van (a másik kettő kiváló teljesítményét nem említettem, természetesen). Most azért gondban vagyok. Már annyira megszoktam az aggódást és a délutáni gyakorolgatást, hogy nehéz lesz lazítanom, és tudomásul venni, hogy MINDEN RENDBEN a kicsivel (is. Csak a nagyokról nem teszünk említést).
Eszembe jutott, hogy mikor tanítottam, milyen könnyedén mondtam az aggódó anyukáknak: Ráér még a picike! Egy kis lemaradás még nem a világ! Megígérem, hogy pár hónap múlva minden rendben lesz. Addig pedig annak örüljünk, milyen ügyesen rajzol!

Norah (aki a munkatársam) ma részvétet nyilvánított Lola miatt. Ettől persze bőgnöm kellett, pedig Lolo ( aki igazán helyes kutyus) közben ott volt mellettem, hogy "boldoggá tegyen" (ennyit a pótlékokról). Sírás helyett pedig vigadhatnék is, hisz Lolo sokkal inkább standard, mint elődje volt, akinek túl hosszú orra, túl nyúlánk teste, és túl nyurga lábai voltak. Gyönyörű volt ezzel az alkattal, én imádtam, hogy ilyen, de valóban kissé másabb megjelenése volt, mint ami a fajtára jellemző. Norah nézegette Lolot, és azt mondta végül: Jó ez a kutya, csak hát a másik pont olyan volt, mint te. Ez pedig nagyon nem olyan.
És tényleg nem. Lolo alkatilag tökéletes pinscher, viszont jelenleg antiszoc. Semmit nem ért, semmire nem tanították, abszolut bizalmatlan és félénk. Nem ismeri a játékot, nem reagál a labdára. Kissé túltáplált, ami azt mutatja, hogy a mozgáslehetősége is kevés volt. Hiányzik belőle a nyitottság, az a heves kíváncsiság, nyüzsgés, ami Lolát (és engem) jellemez. Egy kennelben élt eddig, ahol annyi dolga volt, hogy az ivarérettséget várja. Az Ember enni adott neki, aztán magára hagyta. Hihetetlen változás most a lakás, az állandó jelenlétünk, az ingerek, hangok, a kedvesség. Ez persze nem jelenti azt, hogy reménytelen eset. Ő nekem egy feladat. Szépen megismerkedik majd a szokásokkal, az utcával, irodával, az emberekkel. Mindennel, ami az élet része. Ő figyel engem, én figyelem őt. Ismerkedünk. Néha mintha azt látnám, hogy érdekli, mit akarok. Mintha már motiválná a simogatás, vagy a jó szó. Máskor apatikus, a szeme sarkából figyel, mintha nem hallana. De én türelmes vagyok vele. Azt látom, hogy a szellemi kapacitása megvan, csak eddig nem használta, illetve nem volt miért használnia. Közös igyekezetünknek köszönhetően mostanra érti a behívást(jutalomfalattal), a neve hallatán hegyezi a fülét, és hajlandó az ajtó elől elmozdulni, mikor kiviszem a kertbe.
Nem veszítem a reményemet, hogy pár hónap múlva vidám, mozgékony kutyus lesz, akivel vígan kirándulhatunk távol a város zajától, és mindenféle járművektől. Felveszi majd a tempómat, és barátok leszünk. Megígértem neki, hogy boldog és hosszú (!!!) élete lesz, és nem fogom engedi, hogy baja essék. Láttam, hogy ez örömmel töltötte el. Nem csoda, hisz ígéretekben jó vagyok.

Küzdés

Annyira utálom azt már, hogy mikor hetek- napok óta vacakolunk az olvasással meg az írással, és már úgy tűnik, hogy lassan behozza a lemaradását, mert összeolvas, érzékeli a vonalrendszert, és nem kell minden délután kisütni az idegrendszeremet, neki meg bőgni, mindezt "gyakorlunk, hogy szeressük az iskolát" felkiáltással, akkor rövid kihagyás után átlapozom a matek füzetet, és kiderül, hogy fogalma sincs valami bontásokról, pótlásokról, és amúgy is olyan a matek cucca, mintha nem értene semmit.
De basszus!
Most írt egy kiváló felmérést! Jó, a múlt héten, de ez akkor is túl rövid idő az elhülyüléshez.
Félre magyar, írjuk újra a matek füzetet!
És tudja.
Pótol, bont, összead. TUDJA! Én pedig azt tudom, hogy ma bemegy, és megint nem fog produkálni semmit. Csak firkálgat, pislog, idétlenkedik. Mint akinek fogalma sincs, melyik bulira tévedt be. Mikor megyek érte, a tanító néni panaszkodni fog, ő pedig elhúz mellőlem, hogy ne is hallja, amit mondanak róla, majd mikor kimegyek, azt mondja, ő semmit nem tud. Nem ért semmit. Aztán megint hazajövünk, elmagyarázom a leckét, ideges leszek, ordítok is, ettől megvilágosodik, és hirtelen tudni fogja. Ja, nem! Először nyávog. Én meg keményen az asztalra csapok, hogy ne p...öljön, taknyozzon és könnyezzen. Munka van, ezt nem siratni kell, hanem összeszedni magát, és állni a sarat.
Férfi vagy te, vagy mi a franc?
Összeszedi magát, mert MUSZÁJ. Mert hiába minden. Ha fáradt, akkor még belefér 3 példa, mert nem az első akadálynál kell kiszállni. Rá kell jönnie, hogy mikor azt érzi, hogy nem megy tovább, akkor még csak a felénél van a valódi képességeinek. Ezt meg kell tanulnia akkor is, ha közben százszor elátkoz, szenved, és úgy érzi, kegyetlen vagyok, rossz anya, aki nem gyengül el a nyafogásától. Aztán van egy pont, mikor megtörik. Feladja, hogy bebizonyítsa, mennyire NEM KÉPES megoldani a feladatot, és szépen elmélyül a munkában. Olyankor nyílik ki az esze. Már nem azzal törődik, hogy mit nem tud, hogy hogyan lehetne megúszni a tortúrát, hanem a megoldás felé halad. Olyankor szépen elcsendesedik minden, elsimul az elgyötört, kudarcoktól megszomorodott pofija, és mire végez, rájön, hogy olykor képes átlépni önmaga árnyékát. Képes küzdeni könnyek nélkül, anya simogatása nélkül, csak a saját erejéből. Fiúhoz (férfihoz) méltóan. Ez talán fontosabb, mint hogy végre kétfelé tudja bontani az ötöst.

Okos baba

Rettenetes gyanú költözött a fejembe. Olyan gyanú, amire nem is akar az ember- egy anya- gondolni. Én viszont még akkor elhatároztam, mikor az első gyerekemet vártam, hogy reálisan fogom a fiaimat nézni... Nem leszek olyan, aki mindig a külvilágot hibáztatja, és felmentéseket keres a csemetéinek. Úgy gondoltam, ha "rosszak" lesznek, akkor azt is látni fogom, és ha... jaj, ez legszörnyűbb!... Ha nem lesznek okosak, hát azt is elfogadom.
Lett, ugye a Nagy. Ment minden, mint a karikacsapás: bébik gyöngye, ártatlan szépség, csend, nyugalom. Aztán megtanult olvasni egyedül, eminens lett az iskolában, körbehordták a fogalmazásait... én meg fürödtem a dicsőségben, és hálás voltam neki, hogy ilyen jól mennek a dolgok.
Jött Okoska fiam. Nyüzsis, kibírhatatlanul mozgékony, de OKOS. Ez előtt a tény előtt minden felnőtt fejet hajt. Hipp- hopp, vág az esze, szépen ír, szépen beszél... ebbe nem lehet belekötni.
Bobi elsős. Nem megy neki. Különös a természete, az egy dolog, ráadásul még mindig "baba". Erről én is tehetek. Mivel ő a legkisebb, elfelejtettem, hogy időközben ő is felnőtt. Még ma is segítek neki öltözni, ügyelni a dolgaira, néha ringatom, ő pedig azt mondja, soha nem akar felnőni. Azt mondja, ő akkor is baba lesz, ha majd igazi felnőtté válik. Akkor legalább mindig velem lehet.
Nem megy tehát az olvasás, amely jelenleg nem egyéb, mint hangok összekapcsolása képek alapján, vagy szavak hangokra bontása, azaz értelmetlen makogás. Nem érti, hiába vergődünk vele. Én meg ingerült vagyok, formálom a számmal a betűket: Hát nem igaz, hogy nem hallod! Végül elfáradok, és szomorúan nézek rá. Látja a szememben, hogy most nem jó baba. Hogy arra gondolok, talán buta.
Mr. Darcy is aggódik.
Anya nem aggódik. Jó, hogy beszéltem vele. Elmesélte, hogy amikor kicsi volt, sokáig éppen így nem értette ezt az egészet. Gyakorolt éjjel- nappal, de hiába. Látta a szülei szemében a tehetetlen dühöt, hogy hiába minden erőlködés, ez a gyerek menthetetlenül ostoba, mert nem érti, nem és nem... ez már soha nem fog olvasni. A pici Anya pedig félt, izgult, akart, máskor meg feladta, és elfogadta, hogy nincs mit tenni, ő már ilyen, és kész. Ilyen buta. Aztán mire leesett a hó, valami történt. Egy napon üldögélt a konyhában, Mama piszkálta a sparhelt parazsát, és Anya elkérte az olvasókönyvet. Felütötte, odaillesztette az ujját a betűkhöz, és elkezdte összeolvasni őket. Szépen, folyamatosan. Mama összecsapta a kezét, felragyogott, és végre eltűnt a szeméből az addigi lemondó fénytelenség.
A tél meghozta a változást.
Ez ad reményt nekünk is. A tél. Gyakorlunk Bobival, este pedig úgy búcsúzom tőle: Meglásd, karácsonyra menni fog. A karácsony megold mindent. Olyankor még a levegő is megváltozik, és ha nagyon akarod, sikerülhet bármi.
Ebben hiszünk, mikor cirógatom, ringatom esténként.
Az én kicsi, okos babámat.

Az új iskola

Mikor úgy döntöttünk, hogy Nagyfiamat másik iskolába íratjuk, több dologgal érveltem, és győztem meg magam arról, hogy helyes döntést hozok:

- Ide válogatott társaság jár, ergo bizonyosan jó hatások érik a gyereket az osztálytársak részéről (is). Jó példát mutatnak majd egymásnak a szocializációs folyamat során.
- Nem lesz verekedés, kiközösítés (hiszen ide válogatott, az átlagnál intelligensebb gyerekek járnak).
- Nem lesz durvaság. Itt a szünetekben bizonyosan egy könyvvel sétálgatnak az udvaron a fiatalok (ahogy az én fiam szokott). Elképzelhetetlen, hogy vadul őrjöngve futkossanak.
- Nem fognak a wc- ben dohányozni (mivel hogy válogatott társaság, így betartják a házirendet).

Az első heteket végigélve a következő élményekkel gazdagodtunk:

- Fiam legjobb barátja egy olyan gyerek, akit mindenki kiközösít, mert MINDENT TUD. Magányos páriaként él az osztályban, és állandó céltáblája a szekálásoknak.
- Az előtte ülő fiú rendszeresen zaklatja, elveszi, vagy lelökdösi a cuccait, és ezen határtalanul jól mulat. Szemmel láthatóan antiszociális és rosszindulatú a "kicsike".
- Nemrég úgy megborították az udvaron, hogy bekékült az arca. Valaki nekirohant szünetben (baleset).
- Gyakorlott refis szülő mesélte, hogy később érdemes figyelni majd a drog miatt (!!!) a gyereket.
- És a legjobb: Tegnap ellopták fiam kabátját a saját uszodájuk öltözőjéből.

Mit is mondhatnék? Amit szoktam máskor is: Semmi sem tökéletes a Földön. Csak én akarom, hogy úgy legyen. Csak én dédelgetek álmokat arról, hogy vannak helyek, vannak emberek, vnnak helyzetek... hogy létezhetnek olyan pillanatok, amikhez már semmit sem akarunk hozzátenni.

Önzések

Rettentően meglepődtem, mikor este megszólalt a telefonom. Egy anyatárs keresett Nagyfiam osztályából. Bemutatkozott, aztán erősen kérdezgetett, hogy fiam hogyan érzi magát, mi a véleményünk az iskoláról.
Gyanakodtam. Tapasztalataim szerint ugyanis az effajta kedveskedések mögött MINDIG VAN VALAMI. Még naív időszakomban gyakran belefutottam olyasmibe, hogy azt képzeltem, valóban érdekli a másik embert a válasz, amit a kérdésére adok, de aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy lényegtelen felvezetés. Nincs mögötte valódi érdeklődés.
Igen, itt is eljött az a pillanat, mikor kibújt a lényeg. Hogy elvállalnám- e az osztály SZMK képviseletét. És a körítés hozzá: Ő már idén nem, és hogy ő úgy látta a szülőin, hogy én meg vagány, meg izé... És lehet- e, hogy csinálom? Nem nagy cucc, és segít is, blablabla.
Ó, ne már! Ne már még egy koloncot!
Aztán járt az agyam, hogy vannak az SZMK gyűlések, sok szülő, ismeretség, miegymás... és hát ugye, én mégiscsak programszervező vagyok. Hogyan lehetne másképp az eddig bevehetetlennek számító Refit bevonni a szárnyaink alá? Hogyan másképpen, mint úgy, hogy a szülői munkaközösség tagja leszek? Hoppáré!

A világ adok- kapok. Nincs ingyen semmi, de lehetőség mindig van. Megfizetjük az árát, hogy a célunkat elérjük. Ha aztán a vevő és eladó előnyös egyezséget köt, akkor a végén mindenki elégedett, és a világ forog tovább.
Mutass valakit, aki önzetlenül tesz bármit másokért! (Vajon Teréz anya nem azért volt olyan tisztán jó, és áldozatkész, mert ez NEKI okozott örömet? Néha azt gondolom, hogy de. A maga lelki nyugalmát szolgálta azzal, amit másokért tett.) Ha magunkba nézünk, láthatjuk, hogy a közért végzett munka is valahol minket szolgál. Néha ennyire céltudatosan, mint most, néha csak az örömünket, önbecsülésünket erősítjük vele. Az nem önzés?

Majd én megmutatom!

Bobinak sem felhőtlen az iskolakezdés. Ha már a tanító néni úgy kezdi: "Az eszével semmi gond", akkor én fordulnék ki az ajtón legszívesebben. Tudom, hogy azután jön a problémák áradata. Bobinak sincs az eszével semmi gond.
Hurrá! Tehát a gyerekem nem azért szétszórt, gondatlan, öntörvényű, mert szellemileg alulfejlett, hanem ez a zsenialitását tükrözi. A problémák olyan apróságokból állnak, mint hogy széthagyja a holmiját, minden folyamatot másképp ütemez, mint a többség, a hazulról kicsent kinder tojás műanyag labdacsát tömi a szájába OLVASÁS ÓRÁN(!!!), süketnek tetteti magát (vagy süket?), ha elunja az iskolát, és nem vigyáz a ceruzáira.
A radíroktól már a falra mászok. Minden nap újat kell betenni, de délutánra nincs soha sehol. Én reggelente hegyezek, pakolok, radírt teszek, este pedig félig üres tolltartóban összerágott írószerek figyelnek kifelé.
A radírt belekötöztem a tartóba.
-Bobi, ha ez eltűnik, letépem a fejedet. Ezt jól jegyezd meg!
Másnap jön haza, és újra csak a fent említett kép fogad. A zsineg üresen árválkodik a színesek között.
Ott öntötte el a sz... az agyamat.
- LETÉPTED??? Kiszaggattad a radírt?
Elő a fakanál, majd mókás kergetőzés, Bobi visít, és közben elordibálja, hogy a padtársa tépte ki, aki amúgy is használja a cuccait. Kérés nélkül elszedi, és nem adja vissza.
Áhá.
Ezek után egész estét betöltő álmodozás kezdődött arról, hogy hogyan fogom a padszomszédot eligazítani. Majd én adok neki, a kis szarházi radírtolvaj ezt most nem ússza meg!
Felfuvalkodva trappoltam be másnap, a gyerek már szerencsére ott volt:
- Van teneked ceruzád?
- Ööö igen.
- Mutasd!!!
Már nyitom ki a tolltartót, melyben van:
1 db tompa piros- kék postairon,
1 db toll (tilos használni),
1 db kitört hegyű grafit, és
10 db másik, mely még soha nem volt hegyezve, tehát SOHA nem volt hegyezve.
Radír? Az nincs.
- Mi ez? MI EZ???
- ...
- Bobi azt mondja, hogy elszeded a cuccait. Ez nekem nem tetszik (már nem fújtatok, és nem villogtatom a szemeim). Mondjad anyukádnak, hogy vegyen neked! Milyen ceruza ez?
- Ez az enyém.
- De ezzel nem tudsz írni!
- ...
- Na, várj csak! Majd én most adok neked egyet, ami jó.
- Nem kell! Van ceruzám.
- Nem baj. Nézd csak, milyen szép hegye van! Ezzel egész nap írhatsz. Neked adom. Holnap meg hozok hegyezőt, és rendbe rakjuk a tolltartódat.

Nnna. Most jól elrendeztem a fejét neki. Merje csak ezután piszkálni a gyerekem holmiját!