2009. dec. 14.

Küzdés

Annyira utálom azt már, hogy mikor hetek- napok óta vacakolunk az olvasással meg az írással, és már úgy tűnik, hogy lassan behozza a lemaradását, mert összeolvas, érzékeli a vonalrendszert, és nem kell minden délután kisütni az idegrendszeremet, neki meg bőgni, mindezt "gyakorlunk, hogy szeressük az iskolát" felkiáltással, akkor rövid kihagyás után átlapozom a matek füzetet, és kiderül, hogy fogalma sincs valami bontásokról, pótlásokról, és amúgy is olyan a matek cucca, mintha nem értene semmit.
De basszus!
Most írt egy kiváló felmérést! Jó, a múlt héten, de ez akkor is túl rövid idő az elhülyüléshez.
Félre magyar, írjuk újra a matek füzetet!
És tudja.
Pótol, bont, összead. TUDJA! Én pedig azt tudom, hogy ma bemegy, és megint nem fog produkálni semmit. Csak firkálgat, pislog, idétlenkedik. Mint akinek fogalma sincs, melyik bulira tévedt be. Mikor megyek érte, a tanító néni panaszkodni fog, ő pedig elhúz mellőlem, hogy ne is hallja, amit mondanak róla, majd mikor kimegyek, azt mondja, ő semmit nem tud. Nem ért semmit. Aztán megint hazajövünk, elmagyarázom a leckét, ideges leszek, ordítok is, ettől megvilágosodik, és hirtelen tudni fogja. Ja, nem! Először nyávog. Én meg keményen az asztalra csapok, hogy ne p...öljön, taknyozzon és könnyezzen. Munka van, ezt nem siratni kell, hanem összeszedni magát, és állni a sarat.
Férfi vagy te, vagy mi a franc?
Összeszedi magát, mert MUSZÁJ. Mert hiába minden. Ha fáradt, akkor még belefér 3 példa, mert nem az első akadálynál kell kiszállni. Rá kell jönnie, hogy mikor azt érzi, hogy nem megy tovább, akkor még csak a felénél van a valódi képességeinek. Ezt meg kell tanulnia akkor is, ha közben százszor elátkoz, szenved, és úgy érzi, kegyetlen vagyok, rossz anya, aki nem gyengül el a nyafogásától. Aztán van egy pont, mikor megtörik. Feladja, hogy bebizonyítsa, mennyire NEM KÉPES megoldani a feladatot, és szépen elmélyül a munkában. Olyankor nyílik ki az esze. Már nem azzal törődik, hogy mit nem tud, hogy hogyan lehetne megúszni a tortúrát, hanem a megoldás felé halad. Olyankor szépen elcsendesedik minden, elsimul az elgyötört, kudarcoktól megszomorodott pofija, és mire végez, rájön, hogy olykor képes átlépni önmaga árnyékát. Képes küzdeni könnyek nélkül, anya simogatása nélkül, csak a saját erejéből. Fiúhoz (férfihoz) méltóan. Ez talán fontosabb, mint hogy végre kétfelé tudja bontani az ötöst.

3 megjegyzés:

Banyuc írta...

Jajj ez tuti volt és nekem is szólt!!!!

csibike írta...

Nekem így olvasva kicsit erős a férfivonal belekeverése, de (még) nincs fiam, nem tudom, milyen fiút nevelni.
Érdekes, ahogy olvastam az elejét, úgy éreztem, direkt nem csinálja, szóval, hogy titkon mindent tud :)

Doris írta...

Jól látod. Valami miatt DIREKT nem csinálja. A fiús nevelés meg hol ilyen, hol olyan. Régen a fiúkat eleve keményebben nevelték. Nem nyafoghattak minden "katona dolog" miatt. Azt mondták, ez nem ó, mert az érzelmeiket elnyomjuk, elfelejtenek sírni, nagy a nyomás, meg ilyenek. Hadd fejezze ki nyugodtan a fájdalmait a fiú gyerek is. Nahát, Bobi annyira kifejezi az érzéseit, hogy falra mászok a nyafogásától. És ilyenkor tényleg ezzel jövök neki, hogy nem egy kis barbie baba, hanem fiú, aki majd egyszer férfi lesz.Nem nyivákolhat minden apróságért, főleg ha ezzel mindössze az a célja, hogy érzelmileg zsaroljon. Ez utóbbit még nőktől sem viselem el. Legyen benne tartás. Mondjuk legyen akkor is, ha lány :-)

Related Posts with Thumbnails