Nyomok

Újabb szépséges élmény!

Mindenki vágyik rá picit, hogy halhatatlan legyen, tovább élhessen másokban, vagy legalább nyomokat hagyjon maga után.
Én is erre vágyom. Az összes munkám, a blogjaim, az ötleteim mind arról szólnak, hogy érzéseket váltsak ki az emberekből, az életüket valami módon szebbé tegyem, vagy megkönnyítsem. Persze nem tudhatom, hogy ez tényleg megtörténik- e, illetve milyen mértékben vagyok jelen a mindennapjaikban. Ha néha kapok erre visszajelzést, az boldoggá tesz.

Tegnap voltam a stúdióban, ahol majd mozgásterápiát kell tartanom, hogy megbeszéljük a vezetővel (nevezzük A- nak), hogy tudok- e majd foglalkozni a gyerekekkel, és ha igen, mi módon. Azért az hozzátartozik a történethez, hogy ez a feltétel nélküli megkeresés azért is van, mert ez a lány (bocs, nő) valamikor egy párhuzamos osztályba járt, mikor én tanítottam, és... na ezt majd később.
Szóval beszélgetünk ott vele, mikor beröppen egy gyönyörű, fiatal fiú (bocs, férfi), aki valaha negyedikesként bekönyörögte magát a nagyokhoz a színjátszó csoportomba, majd elvégezte a Vörömarty gimnáziumot, aztán... na, ezt is majd később. Szóval Máté be, és nagy boldogan üdvözöl, hogy na, most akkor mit csinálok, és hogyan, és mekkora csoda, hogy itt vagyok, mert éppen ma beszélgetett a mindegykivel (szintén színjátszóm volt), hogy milyen boldog világ volt az, mikor minden délután mentek drámára, és együtt voltak, beszélgettek, és közben játszhattak színpadon. Erre beleszól A. is, hogy neki is az volt a legnagyobb élmény, mikor a március 15- re készültünk, és a keringőt tanultuk, ő pedig színpadra állhatott. Hogy valamikor akkor ült be a fejébe, hogy neki színpadra kell menni. Most több tánciskolát üzemeltet az országban, díjazott versenytáncos. Én pedig nem is emlékeztem arra, hogy vele is "dolgoztam" (arra a darabra több osztályból szedtünk össze gyerekeket). És a fiú? Szintén versenytáncos, és most ugyan nem vették fel a színművészetire , mert "csak" 17- ként zárta a felvételit a 450 jelentkezőből, de most gyakornok a TV2- nél, és jövőre újra megpróbálja az egyetemet.
Azt mondja, milyen jó, hogy itt lát, mert játszani kell, ez fontos, és nehogy abbahagyjam.

Mert az ember nyomokat hagy.
Jókat, rosszakat.
Nagyon kell vigyázni, kivel mit teszünk (főképpen, ha gyerek az illető), mert lehet, hogy kitörölhetetlen foltot hagyunk a szívében. Vagy éppen végleges irányt mutatunk neki. Megtesszük, és még csak nem is emlékszünk rá, melyik volt az a pillanat, ami bevésődött a lelkébe.

Ps: És ez a kis elmélkedés akár ide is kerülhetett volna.
Kedves pedagógus társadalom.

Csészék

Egy idős professzort egy napon a tanítványai látogattak meg. Kávéval akarta őket kínálni, de a konyhájában nem volt annyi csésze, ahány vendég üldögélt a nappaliban, így hát előszedett mindenféle  bögréket, poharakat, még talán műanyag csibrik is került a tálcára. Kitöltötte a kávét, majd mikor bevitte, mindenki vett magának egyet. Az elsők, az ügyesek, a szemfülesek míves porcelánból ittak, mások az egyszerűbbekből. Akkor a professzor azt mondta: Látjátok, milyen különös. Ha meggondoljuk, itt a tálcán az életünk lényege. Hisz a csomagolás, a kerettörténet mindenkinél más. Van, aki cizellált csészét kap, más csorba bögrét, de a lényeg... az mindenkinek ugyanaz, és éppenséggel a "pohártól" függetlenül teljesen egyforma. Ez pedig nem egyéb, mint maga az élet.

Nyaralunk (II. fejezet- Celebvadász)

Mint mondottam, az ég a második napon beborult, s míg én a madárvártán feküdtem úgy 200 méterre a parttól, azon elmélkedve, hogy talán mégis tévedett a sok időjós, és holnap tovább virul a Nap, néhány pillanat alatt ibolyaszínűre váltott az ég alja, sötét fellegek gyülekeztek, s én ámulva néztem, ahogy az ősz elborítja a világot. A szél egyre erősebben fújt, így hát nekiindultam a Balatonnak, hogy kiérjek még azelőtt, mielőtt a parti őrséget riasztják az eltűnésem miatt. Lökdösött a víz, hiába ért csak derékig, az erejét óriásira növelte a hullámzás. Mikor kijutottam, hősként akartam a családom elé járulni, de rá kellett jönnöm, hogy  eszükbe sem jutott aggódni. Leléptek, és elhúztak a hideg elől. Nem, nem sértődtem meg. Azt gondoltam, hogy könnyelműségük egyetlen oka, hogy sérthetetlennek tartanak. Azt gondolják, hogy elő nem fordulhat olyan, hogy az anyjuknak baja essék, hisz ő erős, ügyes... egy igazi szupernő. Mr. D. toporgott csak a parton aggodalmasan vigyorogva. Ő már nem hisz a csodákban, sem énmagam szupernőségében.

Így vagy úgy, rossz idő, vagy kánikula, az estét mindenképpen nyilvános duhajkodással akartuk tölteni, így az eső már a Kishalászban ért minket.
A fiúk léghokiztak. Mivel ez általában soha nem megengedett szórakozási forma (igen, nekem elveim vannak), most talán a nyaralásunk (sőt, az egész szünidő) legjelentősebb élményévé emelkedett a százasok eszetlen gépbe dobálása.
Hogy én mit csináltam? Az embereket bámultam. Mr. D. is ezt csinálta.
Vagy léghokiztunk.
Aztán vacsoráztunk, majd tovább bámultuk az embereket.
És léghokiztunk.
És rájöttem, hogy vannak szórakozások, amik megérnek pár darab százast. Talán a léghoki is ilyen, főképp ha az éppen semmivé foszló nyaralásunk vigaszdíja az a néhány zseton a gépben.
Amúgy pedig szeretem figyelni az embereket. Gyakran szoktam nézegetni őket, mikor nem veszik észre. Figyelem a mozdulataikat, a megnyilvánulásaikat, a gesztusaikat. Olyan, mintha lopnék tőlük, elcsenném az öntudatlan pillanataikat.

Kis idő múlva aztán megláttam az este legérdekesebb alakját. Magas volt, nyúlánk, kimérten mozgott, nyugodtan. Egészen be kellett feküdnie az étterem pultjára, hogy beszélgetni tudjon a bent lévőkkel. Figyeltem. A talpas pohárnak csak a szárát fogta meg, a lábait hanyagul keresztbe tette maga előtt álldogálás közben. Annyira nyugodt és lassú volt, hogy azt hittem, talán alszik éppen, és álmában tévedt erre.
Nem tudtam eldönteni, hogy ő maga, vagy az embertípus ismerős. Láttam, ahogy feláll, és a külső pulthoz megy. Hiába, annyira érdekes minden mozdulata, hogy nem tudom levenni róla a szemem.
Érdekes, egyben szörnyen ismerős.
Valami celeb? Óvatos vagyok, hisz a Novák Petit egyszer már kis híján lebunkóztam, mert nem köszönt nekem a MÜPA- ban. Én akkor is meg voltam győződve róla, hogy valahol már buliztam együtt ezzel a fickóval, ő meg még a szemkontaktust is kerüli velem.
És most ez a nyúlánk? Valahonnét ő is dereng.
Ekkor szaladt hozzám Ákos, hogy látott egy híres színészt, forduljak meg rögvest a székemen, mert ez itt bizonyosan egy celebsztár (!). Akkor meghallottam a "lassú" hangját, és azonnal tudtam, hogy "ez" itt se nem celeb, se nem sztár, hanem a töknormális Rákóczi Feri a rádióból.
Mondtam, nem színész, hanem a Morning showból a Rákóczi Feri.
- Miből?
- A Morning showból, tudod!
- Nem, nem tudom.
- Nem? Akkor honnan tudod mégis?
- Tudom.
- Akár aláírást is kérhetsz tőle, ha van vér a pucádban.
És volt neki.
Odament a pulthoz, lesett fel a magasba, és az éles hangján azt mondta, ő egy nagy morningsó jarongó, és kér szépen egy aláírást. A Feri meg adta rögtön. Aztán adott a Nagyfiamnak is, bár ő nem kért, csak a papírt szorongatta zavarában. Mr. D. kért helyette, a Feri meg néhány kedves szót szólt, írt, és elment. Én- már minden hiába, tényleg felnövök lassan- az órámra pillantottam, és átsuhant a fejemen, jó ember a Feri, 8 óra épp csak múlt, s ő megy haza a családhoz.

Másnap hazajöttünk. A nyár véget ért, hideg eső esett egész éjjel, majd reggel is. Én azért nekivágtam Zamárdinak, mert nem vagyok normális hogy a Kalandpark még meglegyen nekünk, de kalandból csak annyi jutott, hogy bőrig áztunk, mert már nem üzemelt semmi a világon. Nesze neked, utószezon!

Este, a vonaton aztán újabb híresség került a szemünk elé. Meg sem kellett szólítani, mert ezúttal ő nyomult, és kérdezett, én meg úgy éreztem magam mellette, mint egy szerencsétlen híresség, akit felismertek, és most igyekeznek beszélgetésbe mélyedni vele.
Kerestem a fejemben, ki lehet ő, és volt is sejtésem, de nem mertem rákérdezni. Éles szemű Ákos viszont ismét megerősített a gyanúmban. Akárcsak én, ő is rájött, hogy a furcsa arcú alak nem más, mint maga "Bug" a Men in black II- ből. Míg a bogárember furcsán vicsorogva arról érdeklődött, hogy megvan- e még Szemesen a Bagolyvár, a fiaim ámulva nézték riasztó, ám kétségkívül különös vonásait. Én rettentő zavarban voltam- a fene tudja, hol az a Bagolyvár, én nem láttam tényleg, ja, hogy ő (Bug) még gyerekkorában nyaralt ott, akkor látta a fából készült építményt. Te jó ég! Az így ránézésre is legalább 40 éve lehetett, és akkor még nem tettem hozzá azt a tényt, hogy az ilyen űrlények emberi idővel mérve akár több ezer évesek is lehetnek. Akkor meg hol van már az a vár azóta?!

Nos, semmiképpen nem szeretném R.F. sikerét, és szellemi nagyságát kicsinyíteni, őszintén szólva engem maximálisan megnyert magának, de bevallom töredelmesen, az emberbőrbe (és ezúttal még kalauz öltözékbe is) bújt "idegen" sokkal inkább elkápráztatta a gyerekeimet, mint az általam preferált finom intelligencia. Ez van. Nehéz példaképet választani egy gyereknek, ha hemzsegnek körülötte a hírességek. Én mindenesetre eltettem az aláírásokat, és örök szimpátiával tárolom őket.

Hu baz' meg!

És besántikálok a fodrászhoz, aki mindig meg tud lepni a bunkóságával, de mégis maradok nála, mert ennyi pénzért így senki nem találja el, hogy mi is kellene nekem, leteszem magam a székre, ő meg azt mondja:
- Na, mi van? Izomláz?.
- Hát, nem. Nem az.
- Nem? Én akkor mentem így utoljára, mikor kocsiban keféltem.
Mit is mondhatnék erre? Hu, baz' meg!

Mesék

Bírom ezt a kezdő- kamaszos- nagyarcos próbálkozást. Azt mondja, hogy "ez" (tök mindegy most, hogy éppen mi) olyan zsííír, az Avatar meg szar. Így- e: szar. Meg a buddhisták hülyék. És a Koncz Zsuzsa egy ribanc (Jaj, még leírni is alig merem! Tudod, a művész tisztelete bennem /már/ dolgozik).
Jó fej különben a srác, a műveltsége pedig messze űbereli az enyémet, de most már tudom, honnét jön a fiamnak az a nyegle nagyképűsége, ami sokszor felbőszít. Most jön az, mikor majd a tőlem kapottal szembefordul, a példát pedig a barátok mutatják. Bele kell törődni, hogy nem a saját tanításaim hallom tőle.
Azért halkan megjegyzem, hogy a buddhizmus közel 3000 éves hitrendszer, ezzel együtt több millió ember életformája, így hát minimum egy minősítés nélküli elfogadást megérdemel (igyekszem nagyon tudományosan fogalmazni). Az Avatar pedig mese, ezért nem kell keresni mély mondanivalót benne (De lehet találni, ha akarunk. Én például azóta használom a "látlak téged" kifejezést, mióta a Na'viktól hallottam. Mindent elmond egy kapcsolatról.) Szóval mese. Egy álom, amibe beleképzelheted magad. Én például boldogan élnék a Pandorán, és repülnék félelmetes madarakon 100 méteres magasságokban. Ilyen mesékbe képzelem magam néha.
Hallgat. Nem tud mást, mivel a barátja anyja vagyok, ő pedig most itt vendég. Ebben a pillanatban pedig visszafojtott lélegzettel nézi az Avatart. Mesék kellenek akkor is, ha kinőjük a gyerekségünk.

Olvassa, csippantja

Mondtam már, hogy szeretem Mollyt?

Csodára várunk

Egészen megszédül az a szegény fecske. Ne rázzad már a kezedet annyira, ahogy mutogatsz, mert tényleg megszédül.
Szédül, na, egy kicsit szédül, de akkor is az életét mentettük meg. Most kicsit rossz itt neki, de én legalább nem szorítom, ahogy a gyerek.
Ide jutottunk, hogy már a gyerek is állatgyűjtő lett. Felszedi a földről a madarat, aztán én meg mehetek vele az okmányirodába hadonászni. Ez a nő meg ijedezik, mikor rádöbben, hogy ami az öklöm hajlatából pislog kifelé, az egy igazi, élő, villásfarkú fecske.
Mit akarok vele? Mit? Hát jobbat nem tudok, mint elviszem a Vadasparkba, ahogy télen azt a cinegét. Ott majd tudják, mi legyen vele. Csak addig maradjon életben. Kész csoda lenne, ha kibírná addig. Vadmadár. Megöli a rabság.

Mi az, hogy holnapra tud időpontot adni? Mi az, hogy úgysem készül el 4 nap alatt a személyi? Nem, nem, annak ott kell lenni a gyerek zsebében szombat hajnalban. A gyerek most ugyanis szerelmes, vagy mi, és a barátnőjével jönnének Plitvicére. Igen, oda. Én is ott leszek, persze, nem gondolja tán senki, hogy majd ekkora gyerek csak úgy utazgat külföldre? "Nővel" ráadásul.
 Ezt persze nem mondom el, mert ez magára nem tartozik.
Ezt csak úgy gondolom.
Csak szeretném mondani, hogy mindenki tudja, itt tartunk, ekkora a fiam, hogy már vannak ilyen érzései is.

Most tudtam meg, hogy lesz hely a buszon, azért csak most csináltatom a papírját. Ha tudtam volna hamarabb, akkor nyilván hamarabb jövök. Jó, én értem, hogy az lenne az évszázad csodája, ha mégis megjönne az az igazolvány. Ez nekem már elég ahhoz, hogy belevágjak. Ha csoda kell, akkor nem állunk vesztésre. Nézze csak ezt a madarat! Na, az is csoda, hogy ő él. Agyonüthette volna magát, mikor a földre esett, vagy megehette volna a macska, eltaposhatta volna egy autó, esetleg megtalálhatta volna valaki, aki megölte volna. Mindez megtörténhetett volna ezzel a csöpp madárral, ehelyett az én gyerekem szedte fel az útról, így most hamarosan értő kezekbe kerül. EZ a fiú volt, igen. Csodás, ugye? Na, látja, neki kell kimennie a vízesésekhez. A csodákban nem hisz, a másik világban nem hisz. Dacol, és hitetlen, ettől pedig rettentően nehéz neki. Könnyes szemmel morogja, hogy csodák nincsenek. Én vagyok az anyja, velem dacol, az én hitemmel. Velem, aki TUDOM, hogy vannak csodák. Most tehát töltsük ki azt a papírt, ha lehet, és küldjük el. Adjunk esélyt a csodának, hogy tegye a dolgát.
Rendben, ideszólok, ha sikerül. Köszönet mindenért. Kész csoda, hogy éppen magukkal találkoztam.

Mindenféle

Sok mindent el tudok fogadni, de hogy valaki iszonyodjon a madaraktól (így mondja: iszonyodom a madaraktól), azt egyáltalán nem. Olyankor gyanakszom, hogy hazudik, vagy képzelődik, hisztis, vagy elmebeteg.
Mert ilyen nincs!
Még nem szoktam meg, hogy TÉNYLEG mindenféle van.

Nyáravató buli

Az ember néha jobbra számít annál, mint ami a valóság, néha pedig olyan dolgok történnek velünk, amikre cseppet sem számítunk. Meglepődünk, és kellemesen csalódunk.
Már hagyomány nálunk a nyáravató buli, ami nem születésnapi parti, vagy ahhoz hasonló hétköznapi mulatság, hanem igazi vakációt ünnepelő banzáj. Ilyenkor fürdés van nálunk, grillezés, kalandjáték a vendégeknek. Némi rossz idő miatti átszervezéseknek köszönhetően a mostani szombatra került ez a parti.
Természetesen voltak aggodalmaim azzal kapcsolatban, hogy vajon jönnek-e majd vendégek. Nagyfiam új iskolába került, új osztályba, így a barátai is inkább ott vannak azóta, nem pedig itt, nálunk. Hogyan lesz ebből buli? És abból hogyan lesz, hogy anya (ez én vagyok) azt mondta, befejezte az SZMK- t az osztályban, és nem akar részt venni a nők egymás közti csatározásában, továbbá sajnálja, hogy a személye összefonódott olyan üggyel, amit valójában elítél. Anya szemmel láthatóan duzzog, és elkülönül a felnőtt társadalomtól. Nem, nem, biztos nem fogják elengedni a gyerekeket hozzánk bulizni, mert anya folyton ezt csinálja.
És de. Néha a dolgok jobban alakulnak, mint amire számítunk. Néha megértik az emberek, hogy miért teszünk "úgy". Néha el tudják különíteni "azt" ettől a másik ügytől. Így hát ma óriási szervezkedés indul, mert holnap jönnek a gyerekek. Ez itt a lényeg igazából. Csak ez.

Nők és férfiak

Nyilvánvaló, hogy az autó akkor lesz defektes, mikor én használom. Mi több, éppen kirittyentve próbálok a gyerekkel hazajutni az évzáróról. És a belváros közepén kolbászolok. Szörnyen idegesen azok után, hogy bebizonyosodott, a szülői társaságnak sikerült célt érnie, és az osztályfőnök távozik a posztjáról. Mindezt olyan méltósággal, hogy mindenki, aki áskálódott ellene, mélyen szégyellheti magát. De nem szégyenkeznek, boldogok, és most éppen egymást marják. Dongó darázsfészek, medúzákkal teli medence. Sosem tudhatod, mikor szúrnak halálra. Mosolyogva. Igazi nőkhöz méltóan.
Menekülök közülük, mikor hallom a gumi klaffogását. Rögtön tudom, mi lehet a baj, és megadom magam. Jó, akkor szedjük elő az emelőt, a kulcsokat, hajoljunk mélyeket, és tegyük ezt minél inkább feltűnően, hátha jön valaki, meglátja kínjainkat, és segít. A kulcs nem fordul el, nem és nem, a csavarok megszorultak, vagy a kezem gyenge, nem tudom. Hívom mr. D.-t, persze nem a kérdésemre válaszol; férfihoz méltó módon utasít, hogy dobjak el mindent, és húzzam be a kéziféket. Igen, erre szoktam mondani, hogy nő vagyok, nem hülye. Azt mondja, bejön esetleg... Te jó ég! Nehogy már egy kerékért még ő is furikázzon! Majd boldogulok. Tehát próbálom a kulcsot elforgatni, de NEM MEGY. Többedszer jövök rá, hogy ez az emancipáció legnagyobb kerékkötője. A testi erő körüli mizéria. Mert ha elméletben tudod is, mit kell tenned, de nincs hozzá erőd, már ki is vagy szolgáltatva a hímek segítő- vagy nem segítő- szándékának, ezzel együtt esetleges okoskodó megjegyzéseinek. Viszont ha kész vagy mindazt megtenni, amit ők, és karcsú ujjaid között könnyedén pördül a kerékkulcs, a szemükben azonnal csorbul a nőiességed. Illetlenül erős, és találékony vagy. Kiveszed a kezükből az irányítást, és megfosztod őket a rájuk szorulástól. Attól, hogy az idétlen megjegyzéseiket megtehessék, neked pedig szó nélkül kelljen velük együtt vigyorogni- saját magadon (ismerjük ugye, az út szélén lerobbant autó mellett ácsorgó nő esetét, akitől mindenki azt kérdi elsőként: ugye, van benne benzin?)
Olyan kevesen tudnak elegánsan segítséget nyújtani! Talán az a fiatal srác, aki végül (kérésemre) odajött, és kilazította a csavarokat? Igen, kilazította, aztán sarkon fordult, és otthagyott. Nem jutott eszébe, hogy... hadd ne folytassam.
Jöttek- mentek az autók, egy nő (én) meg ünneplőben próbálta kicserélni a kocsi kerekét. Ezért kár kifordulni az útról, leállítani a motort, és összeolajozni a kezüket. Főképp, hogy nyilván a kéziféket sem húzta be.
Végül akadt egy igazi lovag. Egy idős úr sétált az utcán, és ahogy kell, úgy szökkent oda, míg próbáltam a kereket leküzdeni a helyéről: Segíthetek? Ugrott, pörgött, attól kezdve hozzá sem fértem a járműhöz. Néhány perc alatt megoldotta a problémát, éppen úgy, ahogy egy udvarias, jólnevelt férfihoz illik. Egyetlen hibát vétett: Mielőtt bármihez hozzányúlt, megkérdezte, vajon a kéziféket behúztam-e.

Fák és emberek

Van egy fám mindenütt, ahol kirándulni szoktunk. Amikor feléjük járok, mesélni szoktam a gyerekeknek ezekről a fákról. Fákról és emberekről- így együtt mesélek. Nagyjából folyton beszélek, hisz a természet annyi dolgot tanít nekünk, hogy felsorolni sem lehet. Csak figyelünk, gondolkodunk, és tanulunk.
Az egyik fám a János- hegyen van, a másik a Pilisben. Valaha a hatalmas dolomit sziklákra fújta magjukat a szél, s az ott megkapaszkodott. Gyökeret eresztett, törzset, lombot hajtott. A falatnyi föld, amelybe beágyazódtak, később már kevés volt a fejlődéshez, de a gyökereikkel mégis körülölelték a sziklát, és addig kúsztak, amíg nem találtak maguknak újabb tartó, és tápot adó anyagot. Ennek a küzdelemnek köszönhetően mindkét fa körbefonta a sziklákat, és a semmi hátán igyekeznek élni.
Mikor arra járunk feléjük, mindig megállok, és elmondom a gyerekeknek, hogy különösnek tartom ezeket a fákat. Az jut róluk eszembe, hogy az ember olyan nagyon könnyen feladja a küzdelmeit, ha valami nehézséggel kerül szembe. Mire megöregszünk, megszámlálhatatlan "nem bírom tovább" van mögöttünk. Meg szoktam kérdezni tőlük, vajon ők, a gyerekek, tudják- e, hányszor hátráltak már meg egy- egy feladat láttán? Hányszor dobtak félre valamit azzal, hogy "én ezt nem tudom"? Hányszor életükben? És az elmúlt héten?
 Hányszor választjuk a könnyebb utat?
Aztán megmutatom nekik a fákat. Ez aztán a hősiesség! Élni, küszködni, újra, minden tél után levelet növeszteni, és a puszta kőből életet csiholni. Hol van az ember ehhez képest? Tudunk- e mi ilyenek lenni? Ilyen kitartóak, szívósak, bátrak. Persze, hogy tudunk. Voltál már ilyen, mint ez a fa?- Ezt szoktam kérdezni tőlük, ők pedig mesélnek arról, milyen volt, mikor képesek voltak egy óriási dolomitot körbefonni az akaratukkal, és elérni azt, amit célul tűztek maguk elé.
Csodás pillanatok ezek (is). Megrázó, mikor az ember jelen van egy gyerek "ébredésénél". Látni a szemében, ahogy ráeszmél nagy igazságokra, tudni, hogy ezt most magával fogja vinni, és talán egyszer eszébe jut, mikor éppen azon gondolkodik, hogy feladja a küzdelmet, vagy minden erejét összeszedve megtegye a következő lépést.

Rossz kutya

Lassan eljutunk odáig, hogy Lolo kutyát meg sem érinthetem. A gazdája kezdettől fogva én vagyok, s ezzel együtt szent piadesztálra emelt, élet, és halál urává tett, akinek egyetlen pillantása az egekbe repíti, s egyetlen morgása az üldözöttek bűzös mocsarába taszítja őt. Ehhez mérten figyeli minden szavam, mozdulatom, finom kocogással követi a lépéseimet. Ha elmegyek, üressé válik számára a világ. Egyetlen esély túlélni a napot, ha begubózik a kosarába és vár. Később megjelenek, ő boldogan kopog, ugrál, mutatja, mennyire boldog, hogy újra láthat, és könyörög a figyelemért. Megcirógatnám, és felemelném. Jó lenne, ha megtehetném, de sajnos lehetetlen. Abban a pillanatban, hogy hozzáérek, maga alá pisil. Ez aztán a rajongás! Sajnálom érte. Szomorú lehet ennyire függeni valakitől. Azt hiszem, nagyon, nagyon rossz kutya lennék.

Teri

Ahányszor csak ott vagyok, ő is jön. Folyton azon gondolkodom, ha ennyit sportol, vajon miért nem annyira csinos, amennyire lehetne. Miért vannak párnácskák a derekán, és miért ennyire kerek a feneke? Nem csúnyán, de annál erősebben, mint amennyit ennyi mozgás mellett gondolnék. Fut minden reggel, vagy az ellipszisen nyomja, mindösszesen másfél órán keresztül. Ráadásul beszél közben egyfolytában. Ezt hogy csinálja?! Én kiköpöm a tüdőmet, miközben igyekszem elkerülni a szemkontaktust vele, nehogy éppen engem szúrjon ki beszélgető társnak, ő meg csak mondja, mondja. Ha nem valamelyik sporttársnak, akkor a telefonba. Fut és beszél. Fut és beszél.
Honnan van erre levegője?
Ma nem úsztam meg, mert csak ketten voltunk. Ma engem akart a TERI. Elmesélte, hogy:
- neki naponta kell mosni a haját,
- ő hátrafelé nyomja az ellipszist, mert így jobban ég a zsírja,
- a bicikligép éppen fele kalóriát vesz le a testéről ugyanannyi idő alatt, mint a futópad,
- ismer olyanokat, akik fél éve ide járnak, és még egy grammot sem fogytak,
- nemrég injekciót kapott, és annyira fájt neki, mint eddig soha életében ... mert már nincs zsírpárnája, ami felfogná a szúrást.
- Nincs neki, mert az elmúlt hét hónapban éppen 60 kilót fogyott (!!!)

BarátNŐk

Lassan megszokom, hogy mennyire jó barátok vagyunk Norahval. Ő legalábbis ezt képzeli. Mindig, mikor elmeséli, hogy a gyereke miként törte le a mosógép programkapcsolóját, vagy hogyan purcant ki a cirkója, vagy miért öntötte a mellére a forró olajat, akkor úgy képzeli, hogy mi remek barátok vagyunk. Megosztunk egymással minden aprócska titkot! Ő megoszt velem minden rám nem tartozó, magánjellegű eseményt, és gondolatot, miközben fel sem tűnik neki, hogy ez nem kölcsönös, SŐT!
Akkor is barátságra gondol, mikor ruhát kér tőlem kölcsön (EGY JELMEZBÁLRA!!!).
Kedvel engem, és törődik velem. Például megjegyzi, hogy szerinte a tejszín, amit a kávémba töltök, már romlott, csak éppen nekem fel sem tűnik. Aztán ajándékot hoz a gyerekeimnek - az ő gyerekei kinőtt, kidobott apróságait, melyek a lomtalanításkor kerültek elő. Ettől nálunk ő előlép egy csodálatosan kedves, nagylelkű "nénivé", míg én szar anya vagyok, hisz míg ő gondol a gyerekeimre, addig én 3 napja csak ígérgetem, hogy cipőt veszek a fiamnak. Amúgy meg töröm a fejem, és bizakodom, hogy most, mikor majd a tavaszi nagytakarítás a nyakamba szakad, talán én is találok valami apróságot, amit elvihetek az ő gyerekeinek (egy 10, és egy 14 éves lánykának) ajándék gyanánt. Mondjuk, egy nővé operált G.I. Joe baba elég jó meglepetés lenne?
És most már neki is kell valami. Most, hogy már kaptam én is tőle, képzelt barátságunk zálogaként egy kedves, figyelmes apróságot.
Hogy mit???
Egy 65 A- s (?) melltartót, melynek a pántja rég elveszett, a bélését pedig két ügyes hasítás után valaki kiszedte belőle. Hm. A méretem 75B, mely jelzésről fogalmam sincs, mit jelent, hisz valaha egyszerűen magamhoz szorítottam egyet a sok fehérnemű közül, és ami passzolt a hegyekre (dombokra...khm...úgy értem, homokdombokra), azt megtartottam. 20 éve 75B- st hordok, mely nem túl nagy, ám még avatatlan szemek szerint is nagyobb (sokkal nagyobb), mint a 65- ös.
Mit is adhatnék a barátnőmnek, amivel hasonlóképpen boldoggá teszem majd? Talán egy használt tanga? Mostanság úgyis kihíztam egyet- kettőt. Mióta nem dohányzom.
Amiért persze mérhetetlenül irigyel engem.

Nyüzsgős

Vártunk. Négykor keltünk, hogy átérjünk Szegedre, a Gyerekklinikára, aztán vártunk a felvételin, aztán az osztályon. Vártuk, hogy hozzák a kábítót, majd bevigyék a gyereket a műtőbe. Többen voltunk a kórteremben. Mind halkan susmorogtunk a csemeténkkel, csak ők ketten nem.Ők ordítoztak. Pontosabban az anyuka ordítozott. A kisgyerek feküdt az ágyában, és a branült fájlalta nyafogva. Túl fehérnek, és túl vékonynak láttam. Együtt éreztem vele, de később az anyjának köszönhetően fokozatosan eltűnt a szimpátiám feléjük.
A nő először felolvasta az összes óvodás könyvet, amit a polcokon talált. Utána horoszkópokat ordított sorjában, majd csak úgy, cikkeket a Blikkből. Végül keresztrejtvényt fejtett a gyerekkel. Üvöltve. Időnként felpattant, igazgatta a takarót, és beszélt közben szörnyű mód lármázva. Akkor már haragudtam rájuk. A fiammal akartam lenni, de a fejem teli volt ezzel a kántáló orrhanggal, és az éles csimpogással, ami válaszolgatott neki.
Bosszantó volt.
Mind ültünk ott az ágyak mellett, csendben voltunk, kis kezeket szorongattunk, és vártuk, hogy a mi gyerekünkért jöjjenek a kocsival. Nem ordítottuk világgá, hogy aggódunk, féltjük a gyereket, és megértjük a fájdalmát. Nem nyüzsgött senki, csak üldögéltünk ott pusmogva a fiunkkal. Jó, ha ő is tudja, mennyire fontos esemény ez most, de érezze azt is, hogy mindezt nem terhelhetjük másokra.Illik csendben lenni.
A nő nem tudta ezt.
Ő csak ordított tapintatlanul egészen addig, míg el nem vitték azt a sovány fiúcskát. Akkor megvárta a folyosón. Később sokáig aludt a gyerek. Nem úgy, mint az enyém. Ő éber volt, ahogy visszajött. Sírt is, de csak szolidan. Ahogy illik. Összenéztem a nővel, és láttam, arra gondol, vajon az övét majd hogyan hozzák ki. Aztán megjött a fiú, és aludt még órákig. A nő pedig ült az ágya mellett, és sírt. Nagyon sokáig. Nagyon csendben. Előtte mesélte valakinek, hogy itt vannak régóta, mert nem lehet tudni, mi baja a gyereknek. Ezért dugdostak bele most csöveket, és törték ki a fogát véletlenül a beavatkozás közben.
Pontosan úgy ébredt, ahogy vártuk. Sírva, csapkodva, szomjasan, kiszáradva. A mama pedig visszatalált önmagához. A szeméből eltűnt a tétova feladat- nélküliség, újra kemény lett, határozott. Nem sírt némán, hangos lett megint, és tüsténkedő. Pakolta a vézna kezecskét, igazgatta az ágyneműt, hangosan- nagyon hangosan- sorolta a vigasztaló szavakat. Akkor az jutott eszembe, hogy mennyire nagyszerű, hogy tudok most csendben és fegyelmezetten ülni abban a biztos tudatban, hogy mindez itt csak átmeneti állapot. Mi hamarosan hazamegyünk, és az életünk visszatér a normális kerékvágásba. Nem kell nyüzsögnöm, hangoskodnom félve attól, hogy ha elhallgatok, magamra maradok, és körülvesz a csend, akkor szép lassan megöl a kétségbeesés.

Illusztráció:  Szegedi Katalin

Nézzek oda

Sejtettem, mikor szóltak, hogy enyém lehet szőröstől bőröstől, hogy erre az ajánlatra nem szabad igent mondanom. Nem szabad, mert akkor soha nem lesz vége. Épp, hogy leszoktam a dohányzásról, máris itt az újabb függőség. 5- ször 12- szer 60 perc humor, bölcsesség, nőiesség... blablabla. Mikor ma két órakor elindítottam, már tudtam, hogy a délután odavan... az este is... az éjszaka is. Azt viszont nem sejtettem, hogy a fiaim is hang nélkül fognak a képernyőre tapadni, miután belekóstolnak. Ez nem Bridget Jones, nem Forrest Gump... ez kérem szépen a Született feleségek komplett 5 évadja.

Azt hiszem, szabit veszek ki.

Kivétel erősíti

A szabályok fontosak, ez egyértelmű. Be kell őket tartani, hogy a dolgok olajozottan menjenek, ne legyen kavarodás, felfordulás. Mindig azt szoktam mondani, hogy az iskolában is az a baj, hogy a szabályok csak a lehetőségek egy alternatívájaként vannak jelen. Be lehet tartani őket, ha a gyerek úgy kívánja, ha meg nem úgy kívánja, akkor nem tartja be őket. Egy kis ejnye- bejnyén, megrováson kívül semmi komoly következménye nem lesz a kihágásnak. Ettől függetlenül azt is gondolom, hogy bizonyos helyzetekben vannak betarthatatlan szabályok. Vagy legalábbis kivitelezhetetlen helyzetek. Néha pedig a nagyvonalú elnézés inkább előbbre visz, mint a megrögzött ragaszkodás ahhoz a bizonyos szabályhoz. Főképpen akkor gondolom ezt így, mikor én nem tudok valamit betartani, vagy én érzem igazságtalannak a szabályt. Akkor ritkán gondolom ezt így, mikor a saját szabályaimat akarom másokkal betartatni.
Mert én egy született demokrata vagyok.
Most például nem rajongok a szabályokért. A mások szabályaiért. A fiam ugyanis református iskolába jár, ezt ugye tudjuk. Nem azért jár oda, mert annyira lobog benne a vallásos hevület, inkább a kultúrált körülmények és a tanulás lehetősége miatt. Tekinthetjük ezt egy apró szabálytalanságnak, hisz az ottani gyerekek nagyjából 100 %-a hasonló megfontolásokból jár ebbe a suliba, így hát a pedagógusok, és a szülők társadalma egy kölcsönös félrenézést tesz annak érdekében, hogy az iskola működjék. A "megállapodás" része, hogy mi járunk templomba, az iskola pedig tudomásul veszi, hogy ezt nem feltétlen a legmélyebb meggyőződésből tesszük.
Az iskola szabályzatához tartozik, hogy minden reggel picit hamarabb kezdenek, mint más iskolákban, mert tanítás előtt van egy kis imádkozás. Ezt az imádkozást mindig másik osztály vezényli, és természetesen az az osztály (még) hamarabb megy iskolába, mint a tömeg. Ezt év elején elmondta az ofő, és persze azt is hozzátette, hogy rugalmasan kezelik, ha valaki vidéki, és nem ér be. Meg is beszéltük, hogy mi nem tudjuk ezt megoldani, a gyereket mások hordják, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk. Jó, jó, persze, semmi gond. Most meg mit hall a gyerek? Majd hamarosan, ha lesz ez az izé, hogy az ő osztályuk olvas fel, akkor be kellene érni negyed nyolcra. Erre a fiam: De tanárnő! Akik hoznak reggelente, 10 perccel negyed után raknak ki a tér túloldalán. Hogyan érjek be??? Erre ő: Tessék jobban igyekezni!
Jobban tiszteli ettől a fiam a szabályokat? Átlátja ettől, mennyire fontosak ahhoz, hogy a rend(szer) működjön? Nem úgy látom. Jelenleg azt gondolja, ezt a felolvasást nélküle is meg lehetne tartani, neki pedig nem kellene napok óta stresszelni, hogy mi lesz, ha mégsem kapja meg az engedélyt a késésre.
Jobban tiszteli a gyerek a tanárját ettől a szigorúságtól? Nem. Szerinte a tanárnő egyáltalán nem figyel rá, sőt, látszólag fel sem fogja, amit beszél neki (jelesül, hogy nem az igyekvésen múlik a beérés). Azt is gondolja, hogy kissé fafejű, ráadásul következetlen, hisz egyszer már engedélyt adott, hogy ezt a pár percet elkésse.

Jók a szabályok, én szeretem őket. Jó a következetesség. A gyereknek mindenképpen, hisz tudja, mik a határok, és mit engedhet meg magának. De még jobb, ha néha azt tudjuk mondani: ezek csak szabályok, mi pedig emberek vagyunk, megértünk helyzeteket, és tudjuk azt is, ha olykor engedünk, attól még nem dől össze a világ. Az ilyen nagyvonalúság (ha nem mindennapos, és ok nélküli) még tiszteletre méltó is lehet. A kivétel tényleg erősítheti a szabályt, hisz ilyenkor gondolhatom azt: Milyen rendes tanárnő ez itt! Mennyire megértő, hát én meg tartozom neki ezért azzal, hogy betartom a szabályait, és közben még kedvelem is.

Tipikus

Mire az emberről lehullik a naívság (ha lehullik egyszer), már felvértezi magát a cinizmussal. Mikor gyanakvóvá válunk, a nyitottságunk is elvész. Látjuk aztán, hogy az emberek mennyire tipikusak, és ahogy felismerjük a jegyeket rajtuk, már be is soroljuk őket a különféle kasztokba (Ja, ez pont olyan, mint akivel 3 éve találkoztam... tudod, az a nemnormális jósnő, vagy micsoda). Nem az a baj, hogy ezek a besorolások legtöbbször működnek, hanem az, hogy jobb lenne, ha tévednénk. Jobb lenne, ha minden ember más lenne. TÉNYLEG más. De nem vagyunk ám mások. Kicsit eltérőek, épp csak annyira, hogy mindenkinek legyen némi egyedi jegye, érdekessége, de belül, mélyen, nagyon is hasonlóak vagyunk. Én persze nem hasonlítok a szomszédomhoz, hasonlítok viszont sok más emberhez, és aki találkozott már ezzel a típussal, azonnal felismer, és elhelyez a megfelelő kasztban: szeretem- nemszeretem kasztban.
Én is így teszek a többiekkel.
Bemegyek egy kékre festett garázsba, figyelem a falra mázolt sárga pacát, a lávaköves (később tudom, meg, hogy lávaköves) masszírozó ágyat, hátrébb állványokon gyerekruhák lógnak, mellettük szélharang. Szőke (vagy ősz), hosszúra engedett haj keretez egy fehér arcot. Hatalmas, lárva szerűre festett szemek műpillákkal, és erősen rajzolt szemöldök, ami szinte riasztóvá teszi az amúgy finom vonásokat. Látszik, hogy az arc idősebb, mint aminek látszik. Furcsa gondolat? Igen, van ez a típus, akire ránézel, és tudod, hogy idősebb, mint amivé festette- masszírozta- öltözte magát. Mert ez a fehér pulcsi, fehér passzos nadrág, és (persze, hogy fehér) csupaszőr csizma (tudod, ez az "olyan, mintha a bélését hordaná kívül" jellegű cucc) jelentősen levesznek az évekből.
Nem sajnálom tőle.
Nem enged el, pedig csak egy plakátot hoztam. Kissé hebrencsnek tűnik, pedig jógázik. JÓGA OKTATÓ. És feng- shui lakberendező, de tudod, nem az a "divat feng- shui", amit most annyira nyomnak, hanem ő egy ősi mestertől(!) tanulta, és most kértek tőle kristály békákat, de ez se az az ajándékboltos béka, hanem az ősi mesterétől való, eredeti, echte keleti (made in china) béka.
Nnna, érted, ugye? A ruhák? Ja, volt egy ruházati nagykere is, aztán ez még megmaradt, gondolta, eladja itt... Bakker! Mennyire "tipikus"! Már várom, hogy mikor áll elő a sciennet-tel, vagy az amway- jel. Lelki béke, testi erő, na persze. De annyira emlékeztet valakire... Lehurrogom magam, mert lehet, hogy pusztán arról van szó, hogy találkoztam már ezzel a típussal, és teljesen mindegy, hogy most érdekes vele beszélgetni, vagy sem, ez semmit nem változtat azon, hogy minden városban van egy ilyen jóga oktató, és magam részéről jobb elkerülni őket. Nem az előítéleteim miatt, hanem mert ők mindig ráérnek, én pedig mindig sietek. Már tapasztaltam, hogy nem lehet tőlük szabadulni, mert mindig teli vannak mondanivalóval. Ők. Rám valójában soha nem kíváncsiak. Újra előjön a jóga, pedig már azt hittem, indulok. Az Etka jóga. Ja, tényleg, már beugrik! Vagy 5 éve láttam a tévében ezt a zilált hajat, és ezt a földöntúli modort egy hölgyön, aki sokkal idősebb volt, mint aminek látszott, és... igen! Boldog is volt. Olyan TIPIKUSAN boldog, mint azok, akik még földi életükben egyesülnek a világegyetemmel.
Ó, Doris, te cinikus állat! Nézd meg magad inkább! Na, nézd meg magad!
Szóval ilyen egy Etka tanítvány. De hogy ő él- e még? Otthon rákeresek az interneten, és meg is találom. Tényleg! A délelőtti hölgy köszön vissza rám, csak jóval idősebb kiadásban (ez a típus ilyen. Így néznek ki), és éppen nyilatkozik. 91 éves !!! Én meg húzgálom a számat: Jaj, ne legyünk már ilyen... ilyen... misztikusak... ilyen... tiszták... vagy nem is tudom, mik. Vajon enélkül a "lebegés" nélkül is működik a módszer? Lehet ennyi ideig élni földi mentalitással is? Vagy ez Etka anyó mételye? Csak így van egészség, boldogság, hosszú élet, ha a végtelent egyesítem magamban, békát gyűjtök, és ráérek mindenre? Vagy erre születni kell? Tipikus az is, hogy alkalmas vagyok- e 90 évig (és még ki tudja meddig) magamba fogadni a mindenséget, vagy maradok tisztelettel a kívülálló megfigyelő?
Azért végül elcsendesülnek a kérdések. Tény, hogy ő elégedett... és más (én)? Tény, hogy ő egészséges... és más (én)? Tény, hogy ő boldog... és más (én)? Tény, hogy ő mindezekért tud tenni... és más (én)? Azt hiszem, rég nincsenek kérdései. És nekem?

Fűszeres bor

Egy korty vörös Martini áll itt előttem. Jófajta. A poháron olajos nyomot hagy, az íze súlyos, édes, fűszeres. Jobb volna most egy könnyű tea, de mégis felbontottam az italt, csak, hogy belenyaljak, megízleljem, ahogy egész délután ízlelgettem azt a történetet, ami idehozta az asztalomra.
Gyakran vannak történeteim, amiket nem írok meg, vagy nem akkor írok meg, amikor elkezdődnek. Egyrészt nem lehet mindig mindent megírni, másrészt van, hogy valamit nem érzek teljesnek, nem érzem, hogy több lehetne önmagánál, ezért hát félretolom, nem törődök vele. Aztán gyakran megesik, hogy a történet mégis egészre fordul. Lesz folytatása néhány nap- hét múlva, és végül ide kerül. Ilyen ez a mostani mese is. Úgy két hónappal ezelőtt kezdődött, és tán most sincs még vége, hisz a poharamban itt ragyog az italom, a tárcámban egy névjegykártya, mögöttem egy remek délután. És mindez hogyan?
Hetekkel ezelőtt, egy hűvös reggelen találtam egy nénit az utcán. Egy figyelmetlen autós lökte el, majd elhajtott, ő pedig biciklistől hevert a földön. Egy ismerősömmel segítettük fel, széket hoztunk neki, telefonáltunk a családjának. Végül én várakoztam vele jó fél órát, míg az ötven körüli tesze- tosza fia megérkezett érte, hogy orvoshoz vigye. A néni zokszó nélkül tűrte a fájdalmat, és azt, hogy a bokája labdányira dagad, miközben vacogósra hűl a széken ülve. Később elvitték, én pedig azóta sem hallottam róla.
Egészen mostanáig. Ma, kora délután- éppen hazafelé tartottam- egy idegen számról hívtak. Kellemes hang, ismeretlen név, és mondja az illető, hogy az ő édesanyját segítettem fel hetekkel ezelőtt. Ő most itt meg itt van ( az utcánkban), és szeretné ezt meghálálni nekem.
- Ki lehet?- ezen filóztam- Az a múltkori, nyámnyila alak? Na, nem, abban nem lenne ennyi lovagiasság, figyelmesség, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Talán van a néninek másik gyereke. Aha, ott az autó! Gyorsan leparkolok, ő is kiszáll, és tényleg csak távoli a hasonlóság azzal a múltkori emberrel. Ezt a férfit finom elegancia jellemzi. Ahogy megszólal, érzem, hogy intelligens. Nyíltan a szemembe néz. Úgy 50 és 60 között lehet. Bent az "anyósülésen" ül a néni. Ez tetszik. A novemberi jelenetben egy terepjáró hátsó traktusába erőltették be szegényt a kitört lábával. Igen, most meséli újdonsült ismerősöm, hogy szilánkos bokatörése volt a mamának. Csavarozták, gipszelték, most pedig viszi magához Szentendrére, hogy ott gyógyuljon. Csak még előtte meg akarta köszönni a segítséget. Kinyomozta a nevem, telefonom, címem... Szóval KINYOMOZOTT, hogy ezzel az itallal kívánjon boldog karácsonyt. Úgy hallotta, pedagógus vagyok. Ja, az, csak nem tanítok. Kirándulok, táborozok. Az jó! Neki Szentendrén van egy klassz kempingje a Duna partján. Ha szükségem van szállásra, hívjam csak föl, ő aztán mindig tudni fogja, hogy én segítettem az édesanyjának. Ezzel cseréltünk kártyát, kezet fogtunk, és mentünk a dolgunkra.
Ennyi a történet.
Egyelőre. Egyelőre egy kedves történet mindenféle emberekről. Én azonban nem hiszek a véletlenekben. Tudom, hogy oka van, hogy éppen vele találkoztam, hogy éppen az ő mamáját lökték el az úton, és éppen én jártam ott akkor, hogy segíthessek. Talán tényleg lesz ott egy táborunk (Néztem a neten. Jó hely!). Talán csak arra járunk. Talán majd valaki mást hoz az ismeretsége. És talán csak egy finom ital és néhány jó szó volt az ő feladata, mielőtt eltűnt örökre. Egy biztos: imádom figyelni, ahogy egymásba fonódnak az élet eseményei. Ami ma még jelentéktelen, holnap fontossá válhat, akin ma átnézel, holnap a sorsod felől dönthet. Súlya van a legapróbb dolgoknak is. Én pedig ezt szeretem. Szeretem, mert ettől testes, és ízes az egész. Édes, fűszeres. Ha megmártózom benne, olajos nyomot hagy a bőrömön.

Szellemes

Most mi nem nagyon dolgozunk. Csak úgy telefonon, meg itthon, meg ha megyek a gyerekért, berohanok az irodába, vagy Nórához, mert tényleg fura érzés, ha nem látom őket pár napig. Fura nekik is. Felhív Nóra, és felhív Atibi is. Ma is hívott, hogy bent vagyok- e a városban. Miért, mi a baj? Baj? Az nincs, de valamit elmesélnék... Na, jó, akkor mesélem így. És meséli telefonon.
Ha már úgy kezdi: Hát, kérlek szépen... és itt szünetet tart... akkor tudom, hogy valami rettentően abszurd, és nem mindennapi dolog fog következni. Amit persze teljes természetességgel fog előadni, mondjuk a családjáról, vagy a rendőrökről, akik rendszeresen megállítják, és megbüntetik, vagy mit tudom én, miről. A mai történet sem marad el az eddigiektől. Remek. Már érdemes volt felébrednem. Ilyen sztorikért él az ember, komolyan mondom:
Kérlek szépen, nem tudom, hallottál- e a Kopogó Szellemről? Nem szeretném bővebben kifejteni az ő mibenlétét, tény, hogy ő létezik, jön- megy a házban, és bosszantó módon kötekedik a lakókkal. Főképpen Atibivel, és főképpen azóta, mióta az iroda elköltözött mellőle. Egész pontosan a feje fölé. Volt idő ugyanis, mikor egy emelettel lejjebb, a Szellem mellett bérelt lakást Atibi. Akkoriban remek volt a kapcsolat közöttük. A Szellem púderozta az orrát, és sütit vitt a fiúknak. Csevegett, kedveskedett. Mikor viszont megtudta a költözés hírét, halálosan megsértődött, és azóta haragszik Atibire. Dühös, hogy "elhagyta" őt, elköltözött, ráadásul ott "táncol" azóta is a fején. Ráadásul nő(k) is jön(nek) hozzá! Ezért használja a fegyverét, vagyis kopog. Felcsenget a kaputelefonon, és csúnyákat kiabál. Azt viszont, hogy egy napon kihívja a rendőröket, nem néztem volna ki belőle. Pedig megcsinálta. Atibi takarított (Úristen! És én nem voltam ott! Én aki még SOHA (ismétlem: soha) nem láttam felnőtt férfit takarítani!), a partvis meg oda- odakoppant a csempéhez. A Szellem eleinte csak a fűtéscsöveket ütlegelte valami vasdoronggal, mintegy válaszul a fenti neszekre, később azonban komoly tettre szánta el magát. Telefonált a yardra, és láss csodát!, a rendőrök kijöttek. Becsöngettek az irodába, Atibi meg ott állt a partvissal, hogy mi a fene van.
Vannak itt lányok, akik futnak?- Kérdezte a rendőr. Bejelentés érkezett ugyanis- no, nem partvissal kopogásról-, hogy itt valakik lányokat futtatnak.
Pfff...

Amúgy meg leesett a hó nálunk is. Nem tudom, örüljek- e felhőtlenül, hisz ez az esemény felvet az életemben fontos kérdéseket, olyat mint csizmák- bakancsok- hótaposók- kesztyűk- vészesen fogyásnak induló tüzelő, emellett viszont felvet olyat is, hogy szánkózás- fehér karácsony- hógolyó- hóangyal- móka és kacaj.
Na, igen. Mindennek többféle nézőpontja van. Örülhetek a hónak, vagy sírhatok miatta. Bosszankodhatok azon is, ha k...nak gondol egy buggyant fejű, unatkozó mamika, de éppenséggel felvillanyozhat, hogy van ember, aki kinézi belőlem, hogy alkalmas vagyok efféle figyelemfelkeltésre. Lássuk, mi a jobb nekem? Választom a lehető legkényelmesebb utat: nevetek az egészen.