A szabályok fontosak, ez egyértelmű. Be kell őket tartani, hogy a dolgok olajozottan menjenek, ne legyen kavarodás, felfordulás. Mindig azt szoktam mondani, hogy az iskolában is az a baj, hogy a szabályok csak a lehetőségek egy alternatívájaként vannak jelen. Be lehet tartani őket, ha a gyerek úgy kívánja, ha meg nem úgy kívánja, akkor nem tartja be őket. Egy kis ejnye- bejnyén, megrováson kívül semmi komoly következménye nem lesz a kihágásnak. Ettől függetlenül azt is gondolom, hogy bizonyos helyzetekben vannak betarthatatlan szabályok. Vagy legalábbis kivitelezhetetlen helyzetek. Néha pedig a nagyvonalú elnézés inkább előbbre visz, mint a megrögzött ragaszkodás ahhoz a bizonyos szabályhoz. Főképpen akkor gondolom ezt így, mikor én nem tudok valamit betartani, vagy én érzem igazságtalannak a szabályt. Akkor ritkán gondolom ezt így, mikor a saját szabályaimat akarom másokkal betartatni.
Mert én egy született demokrata vagyok.
Most például nem rajongok a szabályokért. A mások szabályaiért. A fiam ugyanis református iskolába jár, ezt ugye tudjuk. Nem azért jár oda, mert annyira lobog benne a vallásos hevület, inkább a kultúrált körülmények és a tanulás lehetősége miatt. Tekinthetjük ezt egy apró szabálytalanságnak, hisz az ottani gyerekek nagyjából 100 %-a hasonló megfontolásokból jár ebbe a suliba, így hát a pedagógusok, és a szülők társadalma egy kölcsönös félrenézést tesz annak érdekében, hogy az iskola működjék. A "megállapodás" része, hogy mi járunk templomba, az iskola pedig tudomásul veszi, hogy ezt nem feltétlen a legmélyebb meggyőződésből tesszük.
Az iskola szabályzatához tartozik, hogy minden reggel picit hamarabb kezdenek, mint más iskolákban, mert tanítás előtt van egy kis imádkozás. Ezt az imádkozást mindig másik osztály vezényli, és természetesen az az osztály (még) hamarabb megy iskolába, mint a tömeg. Ezt év elején elmondta az ofő, és persze azt is hozzátette, hogy rugalmasan kezelik, ha valaki vidéki, és nem ér be. Meg is beszéltük, hogy mi nem tudjuk ezt megoldani, a gyereket mások hordják, nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk. Jó, jó, persze, semmi gond. Most meg mit hall a gyerek? Majd hamarosan, ha lesz ez az izé, hogy az ő osztályuk olvas fel, akkor be kellene érni negyed nyolcra. Erre a fiam: De tanárnő! Akik hoznak reggelente, 10 perccel negyed után raknak ki a tér túloldalán. Hogyan érjek be??? Erre ő: Tessék jobban igyekezni!
Jobban tiszteli ettől a fiam a szabályokat? Átlátja ettől, mennyire fontosak ahhoz, hogy a rend(szer) működjön? Nem úgy látom. Jelenleg azt gondolja, ezt a felolvasást nélküle is meg lehetne tartani, neki pedig nem kellene napok óta stresszelni, hogy mi lesz, ha mégsem kapja meg az engedélyt a késésre.
Jobban tiszteli a gyerek a tanárját ettől a szigorúságtól? Nem. Szerinte a tanárnő egyáltalán nem figyel rá, sőt, látszólag fel sem fogja, amit beszél neki (jelesül, hogy nem az igyekvésen múlik a beérés). Azt is gondolja, hogy kissé fafejű, ráadásul következetlen, hisz egyszer már engedélyt adott, hogy ezt a pár percet elkésse.
Jók a szabályok, én szeretem őket. Jó a következetesség. A gyereknek mindenképpen, hisz tudja, mik a határok, és mit engedhet meg magának. De még jobb, ha néha azt tudjuk mondani: ezek csak szabályok, mi pedig emberek vagyunk, megértünk helyzeteket, és tudjuk azt is, ha olykor engedünk, attól még nem dől össze a világ. Az ilyen nagyvonalúság (ha nem mindennapos, és ok nélküli) még tiszteletre méltó is lehet. A kivétel tényleg erősítheti a szabályt, hisz ilyenkor gondolhatom azt: Milyen rendes tanárnő ez itt! Mennyire megértő, hát én meg tartozom neki ezért azzal, hogy betartom a szabályait, és közben még kedvelem is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése