Bizalom

Még gondoltam, gyorsan feldobom a tejberizst, aztán a fúk az apjukkal jó puhára főzik, én meg addig elszaladok a kozmetikushoz, hisz holnap már itt az új kazán is, így kissé kiengedhetek (a hidegtől és a félelemtől, hogy valahogy nem lesz meg a tél előtt). Feldobom a rizst- jó sokat, hogy reggel, a maradékból felfújt is lehessen, majd elrohanok. Egy órával később aztán ott áll a rizs a kerámián félig főtten, és Bobi mosolyog rám elnézőn:
- Jaaaj, anya, hát mit tettél bele?- Csak csóválja a fejét szánakozva.
- Mit tettél te abba a rizsbe?- Így az apja.
- Én láttam, hogy előveszed azt a zacskó sót...
- Láttad anyádnál a zacskót, és nem szóltál?
Nem szólt. Úgy gondolta, ha só, akkor az is jól van. Biztos úgy van jól.

Lépések előre

A helyzet egyre izgalmasabbá válik. Na, de tényleg annyiszor mondtam már, hogy ha az ember kapaszkodik, akkor azért mindig kap valami fogódzót, ami segíti a talpon maradását.
Tegnap alaposan elkezdtem beásni magam abba a problémába, amit a gyerek gyógytornáztatása, és egyéb fejlesztése jelent. Szerintem teljes joggal beszélhetek problémáról, ugyanis gyorsan világossá vált, hogy esetünkben túl késői a kapkodás, már rég el kellett volna kezdeni a fejlesztést, ráadásul az a bizonyos Alapozó terápia, amire szüksége van, nagyjából totálisan borítja is a családi költségvetésünket. Elképesztő összegekért vállalják az ilyen fejlesztéseket, és bizony ahhoz, hogy hatásos legyen, hetente többször kell elhordani a gyereket a tornászhoz, ráadásul hosszú időn keresztül. Jócskán elkenődtem, és egyre inkább adta magát a kérdés, hogy a legjobb az lenne, ha én magam fejleszthetném Bobit. Természetesen a szakemberek elzárkóznak attól, hogy könyvből, megnézésből tájékozódj, hisz nem rossz az nekik, ha ezt az egész tudományt (vagy azért annak mégse nevezzük) valamiféle misztikum és rejtély övezi. Emellett persze egyértelmű, hogy nem kell ebbe a dologba mindenkinek belekontárkodni ( Itt jegyezném meg, hogy történt már olyan, hogy gyermeke betegsége kapcsán lett szülőből magasan képzett orvos vagy biológus, még ha nem is volt papírja róla. Az elkötelezettség és aggodalom sok csodára képes.) Szóval még mindig nem tudom pontosan, hogy mi is az ALAPOZÓ TERÁPIA, de azt már igen, hogy állítólag mindennek alfája és omegája.

Micsoda szerencse, hogy van pedagógus diplomám, így gyakorlatilag a mai napig bármilyen továbbképzésre bejuthatok, ami csak a szakmabeliknek engedélyezett.
Micsoda szerencse, addig szörföztem induló tanfolyamok után, míg kiderült, hogy éppen Kecskeméten indítanak egy 60 órás képzést októberben.
Drágáim! Október végére OKJ- s papírom lehet (lesz) Alapozó terápiából! Hinnéd, ha nem én mondom? És kivel beszéltem telefonon úgy elsőre? Valakivel, aki már adja is a tankönyvet, így előre. Valaki, aki használja a módszert, és kérés nélkül felajánlotta a segítségét, hogy addig is tudjak a gyerekemmel foglalkozni, amíg ez a pár hét eltelik.
Mit gondoljak?
Szerencsés vagyok, azt gondolom.
Eszembe jutott még néhány dolog, ahogy Bobit figyeltem, tanítottam az elmúlt napokban. Természetesen rettentően sajnálom őt, mikor a küszködését látom, de valahol ez az állapot- a figyelemzavar, a hiperaktivitás- (talán a személyes érintettség miatt) őrületesen elkezdett érdekelni. Nagyon várom a tanfolyamot, és bizony éppen előző bejegyzésemhez kapcsolódva (hogyan teremtsek egzisztenciát az otthonomhoz igazodva) az is benne van ebben, hogy gyakorlatilag egy újabb szakmát készülök elvégezni.
Novembertől amellett, hogy a fiamat tudom segíteni (hurrá!), jogom lesz más gyerekekkel is törődni.
Nem látom még előre, mi minden sülhet ki ebből, mégis úgy tekintek a lehetőségre, mint egy ajándékra. Kissé drága ajándék persze, hisz nekem nem finanszírozza egy háttérintézmény a tanfolyam árát, mint kötelező továbbképzést, de valahogy majd ezt is megoldjuk. Szerencsére mr. D. teljesen egyetért velem, és támogatja az elképzelésemet.

Ps: Virág ötletei nyomán kitaláltam a fiúknak egy lapbook- ot, melynek elkészítésén kb. 3 órát dolgoztunk tegnap délután. Ezalatt az idő alatt kellett nekik írni, olvasni, színezni, ragasztani, vágni, szavakat értelmezni és szétválogatni. Ja, és némi önismeretet gyakorolni, hisz a kis lapozókönyv (kicsi, hahaha!... egy óriási, szétnyitható szív) róluk szól (talán azért annyira kedves nekik). Míg elkészültek, összegyűjtöttük a külső- belső tulajdonságaikat, megírták a személyes adataikat (többek közt a kedvenc étel- ital stb., vagyis olyasmiket, ami a gyereknek fontos), családrajz készült, valamint saját kézzel rajzolt önarckép.
Talán délután tudok fotót tenni a művekről, és már az is bizonyos, hogy további lapbookokat fogok készíteni, ugyanis ilyen örömmel még nem láttam tanulni a fiúkat.

Újra bizakodom.

Miért is jó?

És természetesen kérdés, hogy miért jó hír az, ha a gyerek beteg.
Azért kérem szépen, mert valójában nem az (nem beteg, csak picit náthás), vagyis a tanító néni túlbuzgósága néhány nap pihenőhöz juttatja, amely nem ágyban fekvős, lázas szenvedés, hanem lehetőség arra, hogy megnézzem, mire jutunk, ha itthon tanulunk. Ezt próbálgattuk a napokban és még ma is kaptunk haladékot tanítási szünet okán.
Mit is mondhatnék? Nincs koránkelés, itt kezdődik. Ő nagyon nehezen ébred, így eleve minden napja rosszul kezdődik. Igyekszem sok- sok mozgást és játékot, ezzel együtt kevesebb elvont gondolkodást kínálni neki. Tudom, hogy már (!) másodikos, ezért ennek a folyton tevékenykedtetésnek lejár az ideje, de erről a szabályról nem veszek tudomást. Véleményem szerint még a nagyoknak is szüksége van a megtapasztalásra, sőt, ha úgy vesszük, én magam is mindent megfogdosok, megszagolok, és azt tudom jól megtanulni, amit a lehető legtöbb érzékszervemmel megtapasztalok. Nem veszem el a figyelemzavaros gyerekemtől ezt az élményt.
Nem voltam felkészülve arra, hogy most itthon marad, így csak ötleteltem a tanulását illetően, de azért volt remek környezet- és matek óra a piacon, a kertben, aztán helyrepakoltunk néhány matematikai hiányt pálcákkal, popcornnal, gyümölccsel, olvastunk Shrek mesét, majd másoltunk a könyvből. Mikor láttam, hogy fárad, játszottam vele néhány kinezológiából lopott gyakorlatot, hogy újra tudjon figyelni. Minden jól ment, amíg nem hagytam magára. Amint a hagyományos formában kellett dolgoznia, újra nehézségei támadtak.
Mit mondjak erre? Valahogy háttérbe szorultak a gyönyörű kirándulásaim, az ambícióim, és folyton azon jár a fejem, hogyan teremthetném meg a lehetőséget, hogy negyedikig (de legalább ebben az évben... hm, és a következőben) itthon tanulhasson a gyerek. Jelenleg ezt látom esélynek arra, hogy felzárkózzon.

Nagyon érdekes dolog történt. Nagyjából sejtem, hogy hol csorbult Bobinak az a fajta mozgáslehetősége, ami az idegpályák kapcsolódását segíti (nem akarok felelőst keresni, de azért muszáj elgondolkodnom, hogy miképpen lehetséges, hogy 3 gyerekből kettő tehetséges, egy pedig- aki családi okok miatt évekig meg volt fosztva a fesztelen mozgás lehetőségétől- ilyen problémákkal küzd), és most, mikor szeretném ezt pótolni, eszembe jutott az a nagy, gumis gimnasztikai labda, amiről  mindenféle jókat hallottam már. Vettem (igen, most, ÉPPEN MOST kapni is lehet nálunk), és döbbenten láttam, hogy a gyerek úgy vette birtokba, mintha mindig is erre vágyott volna. Ezzel kel és ezzel fekszik, gurigatja magát rajta, egyensúlyoz fáradhatatlanul. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezúttal nem érdekel, apósom hogyan dúlfúl az alsó lakásban az esetleges zaj miatt. Mondhatni, szarok rá, kit mennyire bosszant a labdán hempergő gyerek hangja, mert ez most jár neki. Nyolc évesen  éppen ideje megélnie ezeket a kezdetleges, egyszerű mozdulatokat. Így talán esélyt kap, hogy a fejében helyre kerüljenek a dolgok. Ezzel együtt persze elindultak hivatalosan is a fejlesztésre irányuló előkészületek, és itt is mondom, hogy neten végezhető, otthoni munkát keresek (már ha valakinek van valamilyen ötlete ezzel kapcsolatban, örömmel fogadnám akár privátban is), hogy tudjak lépni az itthoni tanítás irányába.
Nincs most jobb ötletem.

A legigazibb

"Én mindig értem, amit a tanár mond, de ő sose érti, amit én csinálok."

Elfogadni

Nagyon ciki már tényleg, hogy lassan ilyen gyereknevelde blog leszek. Régebben mintha sokfélébb lettem volna, manapság meg csak munka és a fiúk. Nem jó, nem tetszik. Azt jelzi, hogy alaposan beszűkültek a gondolataim.
Gyerek van most is.
Úgy érzem, megváltozott a hozzáállásom Bobi problémáját illetően. Ezt a változást leginkább a pedagógusok váltották ki bennem. Tudod, mikor azt mondja nekem a tanárnő, hogy szerinte nehéz helyzete van ennek a kisgyereknek (mármint az enyémnek), hisz minden eredményért tízszeres küzdelmet kell vívnia, mint másoknak, akkor az olyan másabb, mint mindig azt hallani, hogy nem figyel... hát nem figyel az a gyerek, (ergo ROSSZ a gyerek). Ez utóbbitól dacos leszek, és azt mondom, hogy el van túlozva a gond. Hagyják a fiamat békén, szeressék, "lássák", és majd azután én is nyitottabb leszek a "rosszaságát" illetően. Ha azt hallom, hogy a figyelmét nem tudja koncentrálni, csak ember- ember kapcsolatban, akkor ettől megértem, miért nem veszem én annyira észre, hogy hátráltatva van. Nem látom, hisz itthon állandóan kontrollálom, követem, amit csinál, folyamatosan utasítom, ezért nem zavarodik össze. Nagyságrendekkel jobban teljesít ebben a felállásban, mint akkor, mikor 28 gyerek közül ő az 1 (vagy inkább ő csak 1). /Figyelem, és olvasom Virágot, és egyrészt respekt neki, hogy fel tudta- merte vállalni az otthontanulást, másrészt irigylem is végtelenül, mert egyértelmű, hogy az én fiam is jobban tudna tanulni, ha otthon maradhatna. Ez persze nálunk kivitelezhetetlen. Az ok végtelen egyszerű: a keresetemre szükség van. Pont/.
Amúgy meg olvasok erről a Bobi- típusú figyelemzavarról, és azt kell mondjam, meglehetősen alattomos, és aljas. Miután nem párosul mondjuk hiperaktivitással, könnyen gondolnánk, hogy figyelmetlenség (amit amúgy is gyakran használunk olyan gyerekekre, akik túlzott magabiztosság, vagy sietség okán összecsapják a feladataikat, és olcsó hibákat ejtenek). Bobinál ez ennél komolyabb. Bármi képes elvonni a figyelmét a feladatról, valamint három- négy egymást követő utasítást már összezavar, elfelejt. Ilyenkor vagy szidalmazzák, vagy kigúnyolják, vagy - mint jelen esetben - látva a problémát, igyekeznek segíteni neki (köszönet érte Á. néninek).
Mit tehet ilyenkor a "nemősanya" Doris? Kérlek szépen, jobb híján olvasok a neten, és olyan technikákat, játékokat keresek, amik segítenek az összpontosításban. Ezeket csinálgatjuk otthon tanulás és gyakorlás közben, úgy tűnik, sikerrel. A gyakorlatok után mindig jobban megy a feladatmegoldás. Aztán ott van még a tarsolyban a kézzel fogható jutalmazás.  Nagy divat az iskolában a Bakugan, aminek az értelmét nem szeretném most kifejteni, mert különösebben nem ismerem. Gyűjtik a gyerekek a figurákat, majd cserélgetik, erőpontokat nézegetnek, harcokat vívnak. Egy figura 500 Ft- tól indul, és mehet egyre feljebb. Mostantól olykor kapnak egyet a gyerekeim. Vagy a zsebpénzükből a felét fizetik, én a másik felét (ezt a módszert szeretem legjobban, mivel nekem spórolós, ők meg érzékelik a pénz súlyát). Több haszonnal is bír a szörny- őrület: egyrészt így nem lógnak ki a (bakugan)közösségből, küzdenek a jó jegyekért, hogy gyűlhessenek a figuráik.
A gyűjtés amúgy is jó dolog szerintem. Kitartás kell hozzá, elszántság és összpontosítás. Ott a cél, meg kell szerezni, ügyelni rá és hasonlók. Hogy éppen most bakugánnak hívják az áhított kincset? Mit tegyünk, ha ma már nem a kártyanaptár a divat? El kell fogadni a szörnyeket (IS).

A lényegi lényeg

Tegnap nem volt internet az irodában, így csak egy worldben lett eltéve az a szomorú bejegyzés, ami álmokról, félelmekről, szorongásról szól (hogy miért a munkahelyemen blogolok, az is benne van). Majd azt is ide applikálom, ha bemegyek ma, és már készen lesz a rúter, meg a modem, meg minden t- homeos ziziség. Ki voltam borulva, és ideges voltam a gyerek miatt, aztán délután szülői értekezletre mentem, és akkor megvilágosodtam. Köszönet érte K. Gabriellának, aki drámatanár, és csak úgy beröppent az értekezletre, hogy én végre megérthessem, hogy miért is ide lettek az én gyerekeim irányítva. Miért nem vették fel őket az eredeti helyre, és miért igen ide. Mi az OK? Mindig van OK, csak nem mindig látjuk azonnal. Szóval jött ez a nő, és én azonnal megszerettem. Csillogó szemek, elhivatottság, lelkesedés, és mellette a DRÁMA! Régi olvasóim tudják, hogy ez nekem szívügyem, végzettségem, és többször kipróbált tanítási módszerem. Tettem én már csodát ezzel. Hoztam én már ki gyereket a némaságból, mikor még naponta használtam.
Nos, ezúttal művészeti iskola keretében lesz jelen itt, és várják oda az én körömrágós, gátolt, önmagába zárt fiamat.
Láttam ezt a nőt, ahogyan mozgott, beszélt, kifutott a teremből, utána vissza, mert valamit bent felejtett, majd rájött, hogy nem, és újra elrohant. Igen!- gondoltam- Éppen ilyen a jó drámatanár. A külső világ eltörpül amellett, ami a fejében van, és képes megállíthatatlanul beszélni arról, amit csinál. Ő majd tudja, mit kell tennie a fiammal.

Nem ez a lényeg (de, baromira lényeg). Az a lényeg (a lényegi lényeg), hogy mikor már elkeserednék, már feladnám, akkor mindig történik valami, ami elmozdít. Mikor már kezdtem azt gondolni, hogy ostobaságot csináltam, mikor idehoztam a gyereket, akkor küldenek nekem egy embert, akiben meglátom a segítséget. Óriási lehetőség ez, amit csak az ért igazán, aki látott már drámával fejlesztett gyerekeket. Ez a nő mindent megváltoztathat, ami eddig történt a fiammal.
Nem tudok egyebet mondani.

Nyaralunk (I. fejezet : Megérkeztünk)

Egy teljes nappal hamarabb kellett hazajönni, természetesen. Most itt ülök az éppen aktuális felfordulás tetején, és firkálgatok, pedig éppenséggel pakolhatnék is.
Szóval teljesen jól időzítettem mindent. Akkor túráztunk, mikor ezerrel tűzött a nap, és akkor erőltettem a strandolást, mikor az ég alja püspöklilára váltott a közelgő vihartól. A rengeteg szervezés ellenére sikerült néhány nem túl előnyös választást eszközölni, például már a megérkezéskor a szállásunkat, mely 50 méterre van a pályaudvartól, kb. fél órás sétával értük el egy rossz döntés miatt. Jobbra, vagy balra- ennyi volt a kérdés, és mi a kevésbé barátságos választ mondtuk. Igaz, út közben megtekintettük Balatonszemes parti látványosságait, úgy, mint ital diszkont, strandfelszerelés, tetováló szalon, pékség, Kishalász  vendéglő (később még fontos lesz). Már minden utószezoni hangulatban lustálkodott, épp csak pillantásra méltatva a vidéki nagycsaládot az ő gurulós utazótáskájukkal. Nem tétel az már, amit mi a végelszámoláshoz hozzáadunk azzal a pár doboz sörrel, és kólával, amit magunkévá teszünk. Azért az öröm nagy volt (részünkről legalábbis), hogy épségben megérkeztünk 5 (!) órai utazás után. Határtalan boldogságunkban megálltunk a már pihenő üzemmódba kapcsolt szökőkút mellett, és énekelni kezdtünk: "Ifiúság gyöngykoszorú, ki elveszti, be szomorú, jajjajajjjajajajjaaja...", meg hogy "A szerelem köszörű, nagyon ritkán gyönyörű...". Ez jutott eszembe, no. Vidám dalok csokra tánccal kísérve.
Szállásunk a valaha jobb napokat látott Lido kemping bódéházaiban volt foglalva. Kiválóság! Tető van a fejünk felett, minden a szánkban, és saját part, hogy fürödjünk. Társaság vegyes, nyugdíjasok, gyereknyaraltató elvált apukák, balatoni körtúrások és természetesen nagycsaládosok. Ja, és kutyák. Rengeteg kutya. Pont. Utószezon erről szól. Nincs pergés, tömeg, nyüzsi, viszont a gyereked sem veszíted el annyira könnyen, mint júliusban. Mondom, annyira könnyen. Azért nekem sikerült természetesen. Rájöttem viszont, miért van ez így néha. Bobi tűnt el most is a hajókikötőben, én meg futkostam utána, közben képzeletben vadul ráztam ki belőle a szuszt, ordítva, hogy "Te gyerek! Micsinálsz te gyerek?! Elveszöl, gyerek?!" 40 perc keresgélés után az x- edik léghokinál megtaláltam, és kezdtem tényleg a rázogatást, mikor rájöttem, hogy végül mégsem vagyok annyira ideges, mint előbb még gondoltam, így hát összevont szemöldökkel csak annyit kérdeztem tőle: Mégis miért vesződöl el állandóan, te gyerek? Ő meg azt mondja erre, hát mert nehéz a fejem, és mindig lefelé nézek.

Ps:
(- Mondd csak anyám, Miért veszítel mindig el?
- Mert gyors a léptem, és csak előre nézek.)

Barkochba

- Barkochbázzunk!
- Jó. Az mi?
- Hát, hogy gondolok valamire, te kérdezel, én válaszolok igennel, vagy nemmel, és te meg kitalálod, mire gondoltam. Játszottunk már ilyet.
- Értem.
- Gondoltam.
- Szőrös?
- Úristen! Még azt sem tudod, élőlény- e, vagy tárgy, vagy mi!
- Élőlény?
- Igen.
- Szőrös?
- Hm. Igen.
- Mekkora?
- Így nem kérdezhetsz!
- Mekkora? (Más hangon kérdezi)
- Nem jó. Csak igennel, vagy nemmel válaszolhatok, úgy kérdezz! Például: kisebb, mint egy elefánt?
- Kisebb, mint egy elefánt?
- Igen.
- Kutya!
- Nem.
- Majom.
- Nem!!!!!!! Kérdezz még mást! Hol él például... azt sem tudod.
- Hol él?
- NEM KÉRDEZHETSZ ÍGY! Például megkérdezheted, hogy van- e nálunk olyan állat.
- Van- e nálunk olyan állat?
- Igen.
- Egér.
- Látod. Tudsz te, ha akarsz.

Bobi világa

Szeretem, mikor csendben elvonul, és szemlélődik. Az emberek olyankor furcsállják, vagy sajnálják. Úgy gondolják, talán szomorú, talán magányos, talán beszélgetni szeretne. Nyaggatni kezdik, szórakoztatják, igyekszenek bevonni őt a tömegbe. Azt képzelik, csak úgy lehet valaki boldog, ha elvegyül a többiekkel.

Teremtéstörténet

"Én úgy képzelem, hogy amikor az isten teremt bennünket, akkor egy papírból kivág minket ollóval. Így szépen körbevág. Ha valakinek három ujja lesz, vagy nem lesz lába, mikor születik, az azért van, mert isten az ollóval véletlenül levágta neki...
Azt is el szoktam képzelni, hogy mi mind sakkfigurák vagyunk, és az isten, meg az ördög tologat minket egy táblán."

Bobiságok

- Nekem csak egy gyerekem lesz.
- Úgy is van! Ez remek döntés... De azért azt gondold végig, milyen lenne neked, ha nem volna testvéred. Eléggé egyedül éreznéd magad.
- De az a baj, hogy nem látok egyetlen nőt sem olyan szépnek, amilyen te vagy! Hogyan lesz így feleségem???

"De ha jobban szemügyre veszem, láthattam volna, hogy ... fuldoklik..."

Bobival összevesztünk. Amúgy is "rettenetes" hétvége van mögöttünk, ugyanis mindkét napunk a Született feleségekbe fulladt bele. Az intenzív tévé előtt heverésbe csak némi kajálás, és egy kis futás fért bele. Olykor kommunikáltunk egymással, de ez igazán elenyésző volt. Talán annyit beszéltünk, hogy kész a kalács... Ki viszi ki a kutyát ... Belefér ebédig még egy epizód.
Mostanára a fejünk zsibog Bree, Susan, és Gabi kalandjaitól. Hozzájuk képest egymást meglehetősen sivárnak és idegesítőnek látjuk. Azt hiszem, nem vagyunk elég türelmesek és megértőek. Például mikor a lecke körül próbálunk ügyködni, akkor Bobi előveszi a jól bevált "nem tudom, nem értem, és nem is akarom csinálni" énjét (csak, hogy bosszantson), én pedig rögtön a plafonon vagyok, mert nem bírom a nyávogást, hisztit, nyüszögést (és ezt Bobi tudja jól, így hát érthetetlen, hogy miért pengeti újra és újra ezeket a húrokat). Eközben szem előtt tartom minden percben, hogy ne elégedetlenkedjek, hisz Lynette életéhez képest az enyém mindössze egy wellness hétvége, és hogy ne legyek nagyravágyó, hisz esélyem sincs egy Gabrielle Solis - féle, bevásárlásokkal és házvezetőnővel fűszerezett kényelemre (még nem tartunk a "Solisék elszegényednek" évadnál!). Látványos, és idétlen (Susan Mayer típusú) érzelmi kitörést produkálok, mire Ákos fiam követeli, hogy hagyjam békén az öccsét. Az öccsét, aki- nem tartva igényt a hirtelen jött segítségre- most vele ordít, hogy ne szóljon bele a mi ügyeinkbe. Azzal megfogja a ceruzáját, és némán a füzete fölé hajol. Abszurd, igazán abszurd. Szinte hallom, ahogy Marie Alice Young bölcsen kommentálja az eseményeket:
- Mindannyian vágyunk megértésre. Szeretnénk, ha valaki törődne velünk, és hallaná azt is, ami a szavainkon túl kiabál belőlünk. Azt, hogy simogatásra vágyunk, hogy elfáradtunk, hogy szükségünk van néhány megértő szóra. Vagy csak hallgatás-meghallgatásra, odafigyelésre. Valami olyasmire, ami kinyitja összeszorított ajkainkat, megszelídíti indulatainkat. Amiből érezzük, hogy mindaz, amit nap nap után teszünk, fontos, és elismerésre méltó, és akár köszönetet is érdemel. Előfordul, hogy valaki olyan hallja meg titkos kérésünket, s akarja enyhíteni vágyunkat, akinek nem szántuk, s mi - ahelyett, hogy elfogadnánk a segítségét- meg nem értettségünk minden tehetetlen dühét őrá zúdítjuk. Mert NEM MINDEGY, kinek nyílik meg a füle felénk.

Új Jézus

Bobi nagy titokzatoskodva egy képet hozott haza az iskolából. Dugdosta egy darabig, végül nem bírta ki, hogy ne mutassa meg. Egy fénymásolt színező lap, rajta Jézus születése, háttérben fény, pásztorok, királyok, mindez az ő kis vonalaival színezve. Nekem készült a mű hittanon. (Hídtan- ahogy én hívtam gyerekkoromban azt a titokzatos tantárgyat, ahová nekem nem volt szabad járnom. Oda csak olyan kivételezettek járhattak, akiknek szülei a politikai fejcsóválás ellenére bevállalták a hitoktatást.) Szóval a kép nekem készült, de Bo' nem bírta ki, és már ma megmutatta. Később azt is hallottam, ahogy Ákosnak magyarázza a jelenet lényegét:
- Ez itt Ádám és Éva. Ez a baba meg itt az Új(!) Jézus... Igen... Itt meg hátul a régi Jézus van.
Fordítom:
- Ádám és Éva= József és Mária.
- Új Jézus= Úr Jézus.
- Régi Jézus= Áh! Annyi használt pasi lébecol a képen, igazán belefér egy régi Jézus... ha már megszületett az újabb.
Valamelyest helyre tettük Ádámot, Évát, és a többieket. A legfontosabb dologgal azonban nem boldogultunk. Képtelen vagyok meggyőzni, hogy a világtörténelem folyamán egyetlen Jézus született. Nincs másik. Az a bébi ott a képen a régi és az új Jézus egyben. Aki ÚR is, amúgy meg. Komoly, mi?
Ennyit még én is tudok, pedig sose jártam hídtanra.

Küzdés

Annyira utálom azt már, hogy mikor hetek- napok óta vacakolunk az olvasással meg az írással, és már úgy tűnik, hogy lassan behozza a lemaradását, mert összeolvas, érzékeli a vonalrendszert, és nem kell minden délután kisütni az idegrendszeremet, neki meg bőgni, mindezt "gyakorlunk, hogy szeressük az iskolát" felkiáltással, akkor rövid kihagyás után átlapozom a matek füzetet, és kiderül, hogy fogalma sincs valami bontásokról, pótlásokról, és amúgy is olyan a matek cucca, mintha nem értene semmit.
De basszus!
Most írt egy kiváló felmérést! Jó, a múlt héten, de ez akkor is túl rövid idő az elhülyüléshez.
Félre magyar, írjuk újra a matek füzetet!
És tudja.
Pótol, bont, összead. TUDJA! Én pedig azt tudom, hogy ma bemegy, és megint nem fog produkálni semmit. Csak firkálgat, pislog, idétlenkedik. Mint akinek fogalma sincs, melyik bulira tévedt be. Mikor megyek érte, a tanító néni panaszkodni fog, ő pedig elhúz mellőlem, hogy ne is hallja, amit mondanak róla, majd mikor kimegyek, azt mondja, ő semmit nem tud. Nem ért semmit. Aztán megint hazajövünk, elmagyarázom a leckét, ideges leszek, ordítok is, ettől megvilágosodik, és hirtelen tudni fogja. Ja, nem! Először nyávog. Én meg keményen az asztalra csapok, hogy ne p...öljön, taknyozzon és könnyezzen. Munka van, ezt nem siratni kell, hanem összeszedni magát, és állni a sarat.
Férfi vagy te, vagy mi a franc?
Összeszedi magát, mert MUSZÁJ. Mert hiába minden. Ha fáradt, akkor még belefér 3 példa, mert nem az első akadálynál kell kiszállni. Rá kell jönnie, hogy mikor azt érzi, hogy nem megy tovább, akkor még csak a felénél van a valódi képességeinek. Ezt meg kell tanulnia akkor is, ha közben százszor elátkoz, szenved, és úgy érzi, kegyetlen vagyok, rossz anya, aki nem gyengül el a nyafogásától. Aztán van egy pont, mikor megtörik. Feladja, hogy bebizonyítsa, mennyire NEM KÉPES megoldani a feladatot, és szépen elmélyül a munkában. Olyankor nyílik ki az esze. Már nem azzal törődik, hogy mit nem tud, hogy hogyan lehetne megúszni a tortúrát, hanem a megoldás felé halad. Olyankor szépen elcsendesedik minden, elsimul az elgyötört, kudarcoktól megszomorodott pofija, és mire végez, rájön, hogy olykor képes átlépni önmaga árnyékát. Képes küzdeni könnyek nélkül, anya simogatása nélkül, csak a saját erejéből. Fiúhoz (férfihoz) méltóan. Ez talán fontosabb, mint hogy végre kétfelé tudja bontani az ötöst.

Okos baba

Rettenetes gyanú költözött a fejembe. Olyan gyanú, amire nem is akar az ember- egy anya- gondolni. Én viszont még akkor elhatároztam, mikor az első gyerekemet vártam, hogy reálisan fogom a fiaimat nézni... Nem leszek olyan, aki mindig a külvilágot hibáztatja, és felmentéseket keres a csemetéinek. Úgy gondoltam, ha "rosszak" lesznek, akkor azt is látni fogom, és ha... jaj, ez legszörnyűbb!... Ha nem lesznek okosak, hát azt is elfogadom.
Lett, ugye a Nagy. Ment minden, mint a karikacsapás: bébik gyöngye, ártatlan szépség, csend, nyugalom. Aztán megtanult olvasni egyedül, eminens lett az iskolában, körbehordták a fogalmazásait... én meg fürödtem a dicsőségben, és hálás voltam neki, hogy ilyen jól mennek a dolgok.
Jött Okoska fiam. Nyüzsis, kibírhatatlanul mozgékony, de OKOS. Ez előtt a tény előtt minden felnőtt fejet hajt. Hipp- hopp, vág az esze, szépen ír, szépen beszél... ebbe nem lehet belekötni.
Bobi elsős. Nem megy neki. Különös a természete, az egy dolog, ráadásul még mindig "baba". Erről én is tehetek. Mivel ő a legkisebb, elfelejtettem, hogy időközben ő is felnőtt. Még ma is segítek neki öltözni, ügyelni a dolgaira, néha ringatom, ő pedig azt mondja, soha nem akar felnőni. Azt mondja, ő akkor is baba lesz, ha majd igazi felnőtté válik. Akkor legalább mindig velem lehet.
Nem megy tehát az olvasás, amely jelenleg nem egyéb, mint hangok összekapcsolása képek alapján, vagy szavak hangokra bontása, azaz értelmetlen makogás. Nem érti, hiába vergődünk vele. Én meg ingerült vagyok, formálom a számmal a betűket: Hát nem igaz, hogy nem hallod! Végül elfáradok, és szomorúan nézek rá. Látja a szememben, hogy most nem jó baba. Hogy arra gondolok, talán buta.
Mr. Darcy is aggódik.
Anya nem aggódik. Jó, hogy beszéltem vele. Elmesélte, hogy amikor kicsi volt, sokáig éppen így nem értette ezt az egészet. Gyakorolt éjjel- nappal, de hiába. Látta a szülei szemében a tehetetlen dühöt, hogy hiába minden erőlködés, ez a gyerek menthetetlenül ostoba, mert nem érti, nem és nem... ez már soha nem fog olvasni. A pici Anya pedig félt, izgult, akart, máskor meg feladta, és elfogadta, hogy nincs mit tenni, ő már ilyen, és kész. Ilyen buta. Aztán mire leesett a hó, valami történt. Egy napon üldögélt a konyhában, Mama piszkálta a sparhelt parazsát, és Anya elkérte az olvasókönyvet. Felütötte, odaillesztette az ujját a betűkhöz, és elkezdte összeolvasni őket. Szépen, folyamatosan. Mama összecsapta a kezét, felragyogott, és végre eltűnt a szeméből az addigi lemondó fénytelenség.
A tél meghozta a változást.
Ez ad reményt nekünk is. A tél. Gyakorlunk Bobival, este pedig úgy búcsúzom tőle: Meglásd, karácsonyra menni fog. A karácsony megold mindent. Olyankor még a levegő is megváltozik, és ha nagyon akarod, sikerülhet bármi.
Ebben hiszünk, mikor cirógatom, ringatom esténként.
Az én kicsi, okos babámat.

Bobiságok

- Anya, én megfigyeltem, hogy vannak olyan nők, akik nagyon furán járnak. Így riszálják a feneküket (és mutatja).
- Jaja. Vannak.
- Te is úgy jársz.
- Nem tudok másképp járni. A nők teste úgy van kitalálva, hogy csak így tudnak járni.
- De MIÉRT?
- Valaha, mikor még ősemberek voltunk, a nők így csábították magukhoz a férfiakat. Ha meggondoljuk, ma is így van ez... Aztán annyira megszokták ezt a mozgást, hogy a testük úgy alakult, hogy már nem is tudnak másképpen menni.
- A mama nem megy úgy.
- Persze. A mama már idős. Ha megöregszünk, már nem vagyunk annyira NŐK, mint fiatalon.
- Igen... hm... elhervadtok, mint egy virág.

Majd én megmutatom!

Bobinak sem felhőtlen az iskolakezdés. Ha már a tanító néni úgy kezdi: "Az eszével semmi gond", akkor én fordulnék ki az ajtón legszívesebben. Tudom, hogy azután jön a problémák áradata. Bobinak sincs az eszével semmi gond.
Hurrá! Tehát a gyerekem nem azért szétszórt, gondatlan, öntörvényű, mert szellemileg alulfejlett, hanem ez a zsenialitását tükrözi. A problémák olyan apróságokból állnak, mint hogy széthagyja a holmiját, minden folyamatot másképp ütemez, mint a többség, a hazulról kicsent kinder tojás műanyag labdacsát tömi a szájába OLVASÁS ÓRÁN(!!!), süketnek tetteti magát (vagy süket?), ha elunja az iskolát, és nem vigyáz a ceruzáira.
A radíroktól már a falra mászok. Minden nap újat kell betenni, de délutánra nincs soha sehol. Én reggelente hegyezek, pakolok, radírt teszek, este pedig félig üres tolltartóban összerágott írószerek figyelnek kifelé.
A radírt belekötöztem a tartóba.
-Bobi, ha ez eltűnik, letépem a fejedet. Ezt jól jegyezd meg!
Másnap jön haza, és újra csak a fent említett kép fogad. A zsineg üresen árválkodik a színesek között.
Ott öntötte el a sz... az agyamat.
- LETÉPTED??? Kiszaggattad a radírt?
Elő a fakanál, majd mókás kergetőzés, Bobi visít, és közben elordibálja, hogy a padtársa tépte ki, aki amúgy is használja a cuccait. Kérés nélkül elszedi, és nem adja vissza.
Áhá.
Ezek után egész estét betöltő álmodozás kezdődött arról, hogy hogyan fogom a padszomszédot eligazítani. Majd én adok neki, a kis szarházi radírtolvaj ezt most nem ússza meg!
Felfuvalkodva trappoltam be másnap, a gyerek már szerencsére ott volt:
- Van teneked ceruzád?
- Ööö igen.
- Mutasd!!!
Már nyitom ki a tolltartót, melyben van:
1 db tompa piros- kék postairon,
1 db toll (tilos használni),
1 db kitört hegyű grafit, és
10 db másik, mely még soha nem volt hegyezve, tehát SOHA nem volt hegyezve.
Radír? Az nincs.
- Mi ez? MI EZ???
- ...
- Bobi azt mondja, hogy elszeded a cuccait. Ez nekem nem tetszik (már nem fújtatok, és nem villogtatom a szemeim). Mondjad anyukádnak, hogy vegyen neked! Milyen ceruza ez?
- Ez az enyém.
- De ezzel nem tudsz írni!
- ...
- Na, várj csak! Majd én most adok neked egyet, ami jó.
- Nem kell! Van ceruzám.
- Nem baj. Nézd csak, milyen szép hegye van! Ezzel egész nap írhatsz. Neked adom. Holnap meg hozok hegyezőt, és rendbe rakjuk a tolltartódat.

Nnna. Most jól elrendeztem a fejét neki. Merje csak ezután piszkálni a gyerekem holmiját!

Bobiságok

- Tényleg úgy van, hogy a Jézuska csak 5000 Ft- os ajándékot hoz? Nagyobbat nem hoz?
- Ööö... Nem is tudom.. Jaj, hát hol van még karácsony? Addig még a te vágyad is változhat...
- De TÉNYLEG nem hoz nagyobbat? Apa azt mondta, nem hoz. De hát a Jézuskánál nincs világválság!!!

- Mit jelent az AIDS?
- Ez egy angol szó. Nem tudom magyarul mondani.
- De mi okozza az AIDS- et?
- Egy vírus. A HIV vírus.
- Áhá. Szóval a HÍM vírus.
...
Kicsit később:
- Nem lehet jó meghalni. Szűk ott a hely a szikla alatt...

Érett

Minden kétely szertefoszlott. A Gyermek igenis iskolaérett!

Származási hely:

Paparazzi

- Ez mi? Fegyver?
- Nem. Ez olyan videó. Ráteszem a sztárokat. Jackot már nem, mert az már meghalt. Ráteszem LL Juniort, meg a Britnit is.