2010. szept. 19.

A kendő

A minap betévedtem valamelyik turkálóba. Egyre jobban utálok bármit vásárolni, de ha olyat látok kiplakátolva, hogy minden darab 200 Ft, az azért felkelti a figyelmem. Nyilvánvaló, hogy túl sokat nem várhat az ember ennyi pénzért (konyharuhát vettem 180- ért, akkor milyen ruhára gondolhatok 20 ft- tal többért?), viszont ezúttal két olyan "rongy" azért a kezembe akadt, amiket megpillantva a szívem hevesebben dobogott. Két hosszú muszlinsál, melyek a bokámig képesek lengeni, de úgy a fejemre tekerhetem akár, ahogy az iszlám nők rejtik el a hajukat. Az egyik sál rózsaszínű és mélykék- csodaszép darab. Ahogy a szél néha alákap, a jellegzetes Kis Herceg képet juttatja eszembe. A másik kendő élénk fűzöld, teliszórva apró, ezüstös pöttyökkel.
Mikor megszereztem őket, a kéket rögtön fel is vettem, és belibegtem benne dolgozni. Üldögéltem az asztalnál, s Atibi elmesélte, hogy eszébe jutott neki róla(m) egy film. A főszereplő egy nő, aki szerencsétlen vásárlás- mániás, ezzel együtt persze vicces és tehetséges, és akinek sehogy sem akar bejönni az élet. Egy napon egy zöld sálnak köszönhetően valami kalandba keveredik, s végül (természetesen) megoldódnak a problémái (mer' ez így szokott lenni, hahaha).
Azóta elolvastam a film történetét, és rájöttem, hogy a kendő csak egy kis szelete a történetnek (egy morzsányi momentum, ráadásul mint mondottam, én gyűlölök vásárolni), de akkor jót vigyorogtam azon, hogy milyen érdekes, hogy a táskámban ott a zöld sál is (bár erről akkor még Atibi mit se sejtett). Arra gondoltam, hogy talán tényleg rossz ómen a kendő, talán ő maga a szerencsétlenség szimbóluma. Teljesen abszurd a párhuzam, semmi alapja a történet és a kendő ilyen kapcsolatának, de ez meg mindegy.
Nézegettem, rakosgattam a sálat, végül pár nap múlva mégis felvettem.
Aznap elszakadt az autó ékszíja, s én kora reggel az autópálya szélén várakoztam, míg Atibi értünk jött, hogy bevigyen Kecskemétre. Telefon persze nem volt nálam, mert azt otthon felejtettem, csak a fiaméról tudtam ide- oda szólni, viszont ahhoz a készülékhez nem értek, s a számaim sincsenek benne, tehát gyakorlatilag a külvilágtól elzárva tengődtem. Miután beértünk a városba, és mindenki megfelelően elkésett, dolgoztunk egy picikét, majd megkezdtük az autóm hazavontatását. Beugrottunk Atibi kocsijába, s lám, nem indult. Betoltuk, elgurultunk a szerelőhöz, aki kimondta ítéletét: önindító.
Remek.
Remek, hisz legalább tolásra indul, ergo ha nem állítjuk le, akár örökké mehet. Szerencsésen hazahúztuk az én kocsimat, majd magamhoz vettem a telefont, és visszarobogtunk az irodába. Néhány óra nyugalom következett, ám eddigre a zöld kendő már gúnyolódások, rossz ízű megjegyzések céltáblája lett, én azonban tartottam magam, és kihívva a sorsot magam ellen, szorosabbra húztam a nyakam körül.
A nap lassan véget ért, már csak a fiúkat kellett összeszednem, hogy egy kellemes autóbusszal hazajussunk. Nagy baj már nem lehet. És tényleg nem. Sőt, ha úgy vesszük, az iskolában remek hír vár: Bobit vigyem orvoshoz, mert csúnyán köhög. Nos, ez volt az a pillanat, mikor szép csendesen lehúztam a nyakamból a kendőt, és a táskába csúsztattam. Nem mintha babonás lennék. Nem vagyok az. Csak éppen úgy éreztem, olyan szorosan tekeredik rám, hogy menten megfulladok... de legalábbis elbőgöm magam.

1 megjegyzés:

Banyuc írta...

Oké, akkor ehhez tartom magam, zöld kendőt sosem veszek, pedig abba a színbe én is beleszerettem volna egész biztosan!
Köszi, hogy megosztottad velünk!

Related Posts with Thumbnails