Kamuznak!

Eddigi elveimet átlépve az elmúlt hetekben hírlevelek tömegére iratkoztam fel, hogy tanuljak. Ahonnét indultam, egyszerű képlet volt, ám olyan dolgokra bukkantam, hogy ma már képeznem kell magamat a gyerekek érdekében is, de azért is, hogy népszerűsítsem, ismertté tegyem az ötleteimet. Egyik weboldalról pattanok a másikra, ha eszembe jut valami, váltok, keresgélek. Az elvem az, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben most beengedek minden információt, és majd eldöntöm, melyikért leszek hajlandó fizetni. Azt gondolom, nincs időm arra, hogy a mások által már megszerzett tudást magam járjam ki, ha van lehetőség, és megtanulhatom őket. A hírleveleket teszt gyanánt válltam be. Aki ezekben értékelhető tudást ad, azzal majd tárgyalok tovább is.
Eddig nem találtam ilyet. Van azonban, amit megtanultam általuk. Hogyan lehet látszólag terjedelmes e- bookban hosszú oldalkon keresztül a semmiről írni. Hantázni, blablázni, süketelni, beetetni, rabolni a páciens idejét- türelmét elhitetve vele, hogy ebből majd bármit is profitálhat. Sorban hullanak ki a lehetséges csatornák, mert nyilván az ilyen hantázóknak egy forintot sem fogok utalni a másik, már nem ingyenes e- bookjukért, a tanfolyamukért, ami- az ő szavaikkal élve- forradalmian új tudáshoz juttatja az olvasót.
Nem hiszek nekik. Maradnak a könyvek, a tapasztalatok és az igazi tanfolyamok. A tudás azonban olyan víz, amely nagyon apró érként indul, s ha belegázolva követed, lassan úgy érzed majd, elsodor az árja. Duzzad egyre vastagabbra, mert egyre több forrás kapaszkodik bele és hizlalja erősebbre.
Pontosan ez az, ahonnét minden útkeresésemet elindítom. Ez az öröm dolgozik bennünk, mikor tanulunk. Ennek kellene a gyerekekben minden reggel zubogni, mikor elindulnak az iskolába. Mindig, mikor egyik könyvet veszem a másik után, arra gondolok, azt a megoldást kellene megtalálni, amivel ezt az eufóriát adhatnám át a gyerekeknek. Nem könnyű, mert rengeteg dologgal kell szembe menni. Ha a módszer működik is, ott a környezet ellenhatása: tanárok, iskolarendszer, stressz, szülők... igen, a szülők. Ahogy én magam is ellensége vagyok a saját elveimnek, mikor tudom, hogy mi az, amit nem kellene megtennem, mert káros, mégis megteszem. Nem mindig tudok megbirkózni az indulataimmal, elvárásaimmal, félelmeimmel.
Az egyik legfontosabb, amit megtanultam ezekben a hetekben: Hogyan NEM fogok majd hírleveleket írni a leendő feliratkozóimnak (bizony, két- három hét múlva indul a saját weboldalam!). Hogyan nem fogok e- bookot készíteni gyanútlan látogatóimnak. Bizonyos, hogy nem fogom az erőmet kamu rizsákra fecsérelni, hogy a leveleim a harmadik alkalom után a kukába kerüljenek. Minden, amiért most én küzdök, hamarosan elérhető lesz valódi tudásként. Emiatt azonban itt jóval kevesebbet vagyok, helyette tevékenykedek ITT, már egy egészen más rendszer szerint.

Nyomok

Újabb szépséges élmény!

Mindenki vágyik rá picit, hogy halhatatlan legyen, tovább élhessen másokban, vagy legalább nyomokat hagyjon maga után.
Én is erre vágyom. Az összes munkám, a blogjaim, az ötleteim mind arról szólnak, hogy érzéseket váltsak ki az emberekből, az életüket valami módon szebbé tegyem, vagy megkönnyítsem. Persze nem tudhatom, hogy ez tényleg megtörténik- e, illetve milyen mértékben vagyok jelen a mindennapjaikban. Ha néha kapok erre visszajelzést, az boldoggá tesz.

Tegnap voltam a stúdióban, ahol majd mozgásterápiát kell tartanom, hogy megbeszéljük a vezetővel (nevezzük A- nak), hogy tudok- e majd foglalkozni a gyerekekkel, és ha igen, mi módon. Azért az hozzátartozik a történethez, hogy ez a feltétel nélküli megkeresés azért is van, mert ez a lány (bocs, nő) valamikor egy párhuzamos osztályba járt, mikor én tanítottam, és... na ezt majd később.
Szóval beszélgetünk ott vele, mikor beröppen egy gyönyörű, fiatal fiú (bocs, férfi), aki valaha negyedikesként bekönyörögte magát a nagyokhoz a színjátszó csoportomba, majd elvégezte a Vörömarty gimnáziumot, aztán... na, ezt is majd később. Szóval Máté be, és nagy boldogan üdvözöl, hogy na, most akkor mit csinálok, és hogyan, és mekkora csoda, hogy itt vagyok, mert éppen ma beszélgetett a mindegykivel (szintén színjátszóm volt), hogy milyen boldog világ volt az, mikor minden délután mentek drámára, és együtt voltak, beszélgettek, és közben játszhattak színpadon. Erre beleszól A. is, hogy neki is az volt a legnagyobb élmény, mikor a március 15- re készültünk, és a keringőt tanultuk, ő pedig színpadra állhatott. Hogy valamikor akkor ült be a fejébe, hogy neki színpadra kell menni. Most több tánciskolát üzemeltet az országban, díjazott versenytáncos. Én pedig nem is emlékeztem arra, hogy vele is "dolgoztam" (arra a darabra több osztályból szedtünk össze gyerekeket). És a fiú? Szintén versenytáncos, és most ugyan nem vették fel a színművészetire , mert "csak" 17- ként zárta a felvételit a 450 jelentkezőből, de most gyakornok a TV2- nél, és jövőre újra megpróbálja az egyetemet.
Azt mondja, milyen jó, hogy itt lát, mert játszani kell, ez fontos, és nehogy abbahagyjam.

Mert az ember nyomokat hagy.
Jókat, rosszakat.
Nagyon kell vigyázni, kivel mit teszünk (főképpen, ha gyerek az illető), mert lehet, hogy kitörölhetetlen foltot hagyunk a szívében. Vagy éppen végleges irányt mutatunk neki. Megtesszük, és még csak nem is emlékszünk rá, melyik volt az a pillanat, ami bevésődött a lelkébe.

Ps: És ez a kis elmélkedés akár ide is kerülhetett volna.
Kedves pedagógus társadalom.

Napfényes napok

Remek. A nap végre kisütött, és ma is hasonlókat várhatunk. A napfény pedig pozitív változásokat hoz magával. Olyat például, hogy hosszasan beszélgettem tegnap azzal a bizonyos drámatanárral, aki már az első pillanatokban elbűvölt annak idején. Csak úgy vége volt az órának, mikor odajött hozzám, hogy mennyire szereti a fiamat, és jobb, ha készülök rá, hogy Ákosból színészt farag-  ehhez ragaszkodik. Szerinte nincs is ilyen kreatív gyerek másik.
Állok elébe, és hurrá. Én is látom már régóta, hogy ez az ő útja. Ez, vagy más, de mindenképpen olyasmi, ahol az érzéseit, gondolatait ki tudja játszani- rajzolni- zenélni magából. És miután ez nem egy egyszerű szakkör, hanem művészeti iskola, még esélyes is, hogy egy jó kis dráma tagozatos középiskola beugorhat utána. Na, jó, na, jó, ne szaladjunk előre, hisz csak negyedikes, az isten szerelmére!
Aztán mondja nekem azt is, hogy "Te! És a Bobi? Ő otthon is ennyire zárkózott?"
Hát nem. Nem az. Otthon biztonságban érzi magát, és gyönyörűen, választékosan beszél. És akkor elkezdett mesélni róla (is). Róla!!! Arról a gyerekről, akit gyakorlatilag észre sem kellene vennie, hisz nem beszél, nem játszik, csak megfigyelő a drámaórán. Aztán hazajön, és azt mondja: hú, de jó volt! Arról mesélt nekem G. "néni", amit lát Bobin (tudod, olyan na'vi- san lát ő. Nem úgy, mint a felnőttek, hanem, mint a kék lények ott, a Pandorán).
Beszéltünk aztán mindenfélékről, és alig tudtam elszakadni tőle, mert őrületes a kisugárzása, az energiája, a gondolatai, a hite. Remek, remek! És LÁTJA a gyerekeimet! Utánuk megy, konzultál a tanítónőkkel, érdeklődik... fontos neki. Még ez a körömrágós, szótlan, szomorú kisgyerek is.

Azon gondolkodtam, hogy mégiscsak különös, hogy most (MOST) találkozom egy csodás drámatanárral, egy elhivatott mentálhigié(nő)- vel, mikor a legnagyobb tervem forgatom a fejemben. Egy gyermeksegítő központ megnyitásán gondolkodom. Egy fejlesztős- tanulós- játszós- beszélgetős- kuckós helyen. Itt ez a nagy irodaház szinte üresen, én pedig egész nap bent vagyok. Szívem csücske lehetne egy menedék az ilyen Bobi- féle kisklambóknak.
Igen, tudom, ne álmodozzak már! Ne képzelődjek, mikor ugye tegnap még a munkámat akartam feladni, hogy Bobihoz alkalmazkodjak. Még az sem lehetetlen, hogy ez az egész éppen, hogy összefügg, és majd szépen kikerekedik a végső megoldás. Még ez sem lehetetlen.

Azért az is jó, hogy eddig azt láttam Atibin, hogy szerinte ez annyira nem is biztos, hogy jó ötlet. Ez a fejlesztő központ. Vannak ilyen gyerekek, Doris? Lesz erre kereslet? Mondta ő, hogy így meg úgy, de mélyebben nem érdekelte a tervem, mert nyilván azt gondolta, ez csak az én kínom. Tegnap aztán mást döntött. Befolyásolta ebben, hogy délután felhívtak, hogy novembertől számítanának rám, mint mozgásterapeutára ott, a lakhelyünkön. Jelenleg nyolc gyerekkel kellene foglalkozni, de már vannak újabb jelentkezők.
Láttam a megdöbbenést szeretett főnököm arcán, mikor ezt elmondtam neki (pontosabban hallotta a beszélgetést). Meglepődött, hogy tényleg szüksége van a gyerekeknek segítségre (és a szülőknek is). És hogy lehet, hogy elmegyek máshová. Mert azért tudom én, hogy nem hiszi igazán, hogy három gyerekkel, ennyi idősen csak úgy megy a munkakeresés(találás) pikpakra. Persze mindig meglepődik, mikor hívnak innen is, onnan is.
Nem baj. Elnézem neki, mert nagyon fiatal. Majd megtanulja ő is. Majd ha odaér, elfogadja, hogy nem ér véget az élet 30 fölött sem. A fiatalság nem dicsőség, csak múló álom.

Verseim

A héten táborom van, úgyhogy átköltözöm IDE.
Egy óra múlva indulok az utolsó simításokat elvégezni, majd a gyerekekért. Izgulok. Mindig izgulok. Addig csak, míg nem találkozunk, amíg el nem kezdődik. Mikor elindul a "kerék", és benne vagyok, már elfelejtem ezt, csak az adrenalin marad az izgalom mögött, ami visz tovább.
Éjjel néztem egy beszélgetést Ákossal, aki kortársam, és egy időben nagyon sokat hallgattam (mostanában egész más típusú zenéken élek). Hallgattam őt, és azon tűnődtem, mennyivel több ő, mint én. Az éveink száma ugyanannyi, mégis mennyivel előrébb jár a gondolataival, a hitével, a tetteivel nálam. Mennyi sok verset ismer, és mennyire sokat ír! Én egyet sem. Aztán meg eszembe jutott a mai nap, a várakozásom, és arra jutottam, ha verseket írnék, akkor ki lenne a gyerekekkel? Ki csinálná a táborokat, ki énekelne nekik, ki mutatná meg nekik így a világot, ahogy én mutatom meg? Minden, ami a fejemben megszületik, végül is egy vers, ha úgy vesszük. Élik a gyerekek a "műveimet", és éppen úgy képes mindez nyomot hagyni bennük, mintha könyvet olvasnának.
Jó ez így. 

Csak a teste

Egyik pillanatban úgy képzelem, hogy jók lettek a bizonyítványok, másik pillanatban meg gyengének látom őket. Mert attól függően, milyen helyzetben vagyunk, a négyes számíthat remeknek, vagy éppen förtelmesnek.
Mikor B. matek hármasával szembesültem, először letörtem, aztán dacos lettem, mivel 3.8 - ra kapott közepest, így azt gondoltam, inkább négyes az, csak elírták. A kiosztón viszont rájöttem, hogy az osztályukban van vagy tíz kitűnő, amihez képest az ő átlaga már csak a középmezőnyre elegendő.
Ő, aki mindig az elsők között volt, most idáig jutott! Hm. Lehet, hogy tanulni kellett volna?
Nem volt időm ezen bosszankodni. Volt még két négyes bizonyítvány emellett, amivel törődnöm kellett. Meg ott volt a fölvételi a kicsiknek. Ami nem sikerült. Tudás miatt, vagy sem, ez rejtély. Vannak ezzel kapcsolatban kételyeim azok után, hogy milyen botrányt csináltak a szülők az iskolában, mely ügyet az SZMK- val kapcsolt össze az igazgatóság. Mely SZMK- nak én voltam a vezetője. Én, aki nem botrányolt, sőt végig a korrekt megoldásra próbáltam a társaságot sarkallni. Igazság ez? Dehogy az.
Nem szeretem, ha a nevem piszkos ügyekbe keverik. Nem szeretem, ha gondolkodnom kell azon, hogy a gyerekeim bejutása- vagy nem bejutása- összefügg- e ezekkel a piszkos ügyekkel.
A tiszta ügyeket szeretem.
Amúgy meg már nem számít ez sem, mert Doris megszokta az örökös újratervezést, és ráadásul olyan, mint egy igazi véreb: SOHA NEM ADJA FÖL. Nem az iskolában tanulta ezt, hanem az életben. Nem lehet feladni, mert akkor hirtelen eltűnünk- ezt tanulta itt kint. Aki feladja, az nincs többé.
Szóval D. megrázta magát, és egyetlen nap alatt lerendezte a gyerekei sorsát, így most ők is egy szintén jóhírű, patinás iskolába fognak járni ott, Kecskeméten, ráadásul kettő percre az irodától, ahol D. dolgozik. És ez itt a lényeg. Együtt mennek, együtt jönnek, és ez az eszeveszett futkosás, ami az elmúlt tanévben volt, az végre megszűnik. Ebben a fényben nem is olyan rossz ez a két négyes bizonyítvány, hisz elvileg nem is vagyunk körzet, sőt nem is vagyunk városi lakosok, mégis fogadják őket, és örömmel. Na jó, na, jó, vagy hat osztály kirándult velünk onnét, ismernek jól, de tudod, mit? Ha ezért, akkor ezért. Tojok rá, ha ezért. Ez legalább kompenzál a másik oldal igazságtalan megkülönböztetéséért. Jól csinálom ezt, jól bánok a srácokkal, és csodás kirándulásokat adok nekik, ezért pedig járhat nekem ennyi bónusz. Tiszta ügy? Nem, viszont ez mossa tisztára a másikat itt a lelkemben.

Rettentő idegi állapotban indultunk Egerbe, és Szilvásváradra, ahol egy művészeti iskola 40 táborozójának csináltam két napos kalandot. Rettentő azt jelenti, hogy le voltam gyöngülve. Folyamatosan fojtogatott sok-sok lenyelt könnycsepp, akik csak arra vártak, hogy valahogy kijöhessenek.
Ez az egri a legkedvesebb kirándulásom, mert ebben aztán minden van, ami a gyerekeket megfogja. Keresés, rejtélyek, alkotás, zenélés, romantika.
Mivel itt a vakáció, végre a fiúk is eljöhettek velem. Tanulni. Néha azt gondolom, egy ilyen kiránduláson többet tanulnak, mint bent az iskolában. Pedig én nem is osztok nekik bizonyítványt. Ad az élet.

A legjobb az volt, mikor éjszakai túrára mentünk. Az ég halványan fénylett, így csak fáklyákat vittünk magunkkal. Sétáltunk fel a hegyre halkan beszélgetve, mikor megszólalt a Négy évszak. Kezdte az Ősz, majd szépen sorban minden részt hallottunk. El tudod ezt képzelni, ahogy a félhomályban ballagsz az erdőben, és Vivaldit hallgatsz? Szerintem mindenki azt gondolja, hogy ezeket a történeteket csak úgy kitalálom. Pedig nem. Szilvásváradon 26- án egy lovasfesztivál volt, és annak a próbája ment a falu szélén ezen az éjszakán. Mikor leértünk a hegyről, akkor tudtuk meg, hogy a hegedű szólókat Mága Zoltán egy lovaskocsin állva játszotta.

Másnap az egri várban, kiérve a kazamatából éppen  Gárdonyi Géza sírjánál bukkantunk fel. "Csak a teste"- ez van a keresztre írva. Leültünk a lépcsőre, elő gitárt, és Egör vár summáját, amit még előző este tanultunk meg, ott elénekeltük. Zengett a vár foka, ahogy az a sok gyerek együtt énekelt. Csak én álltam ki néha, mert elcsuklott a hangom. Persze, gyenge vagyok. Vivaldi is könnyeket csalt a szemembe, és attól is meghatódom, ha érzem Gárdonyi lelkét, amint hálásan körülfon. Talán mert- e remélni, hogy egyszer majd szeretett vára lépcsőjén új idők gyermekei énekelnek Tinódi dalt?
Remélhetem- e, hogy ezek a gyerekek majd felnőttként eljönnek Egerbe, és ott dúdolgatnak az ő gyerekeik fülébe néhány foszlányt a vár summájából? Mind ebben bízunk. Hogy nyomokat hagyhatunk mások lelkében. Szeretnénk, hogy az úton, amin járnak, kis kavics legyünk, amit felemelnek, zsebre raknak, és magukkal visznek. Vagy inkább szomjat oltó patak legyünk, híd, menedék, árnyat adó fa, útjelző tábla. Valami, ami sok év múlva halvány emlékként megborzongatja őket. Ezt szeretnénk. Hogy a sírunkra elég legyen annyit felvésni: Csak a teste.

Ki a király?

Ültem a padon elcsigázva. Csak bámultam magam elé. Napok óta nem volt más rajtam, mint terepszínű alsó- fölső, bakancs, sapka nagy ellenzővel. Nem láttam mást, mint hegyeket, agyagot, sarat. Nem aludtam 3 óránál többet. Még öt óra van hátra, aztán néhány nap pihenő. Még itt bóklásznak a kölykök, aztán felrakom őket a vonatra,hogy egyik csapat indulhasson Pécs felé, a másik Miskolcra. Fáradtan ők is, kialvatlanul, telve élményekkel. Mi is hazamegyünk, hétfőn meg kezdjük elölről. Talán el kellene dőlni kicsit itt a padon. Nem lát senki, csak alszok egy pillanatot, észre sem veszik, hogy eltűntem- ezen gondolkodtam, mikor egy csapat óvodás érkezett. Két asztalt elfoglaltak, hogy uzsonnázzanak, de az én területemmel nem boldogultak. Csak kerülgettek, nézegettek, míg végül egy bátor tökmag leült a túloldalamra, és odaszólt a gyáva többinek: Én ideülök. Kicsomagolt, és falatozni kezdett. Szép lassan megtelt a pad, majd átjöttek az én oldalamra is. Mikor látták, hogy ártalmatlan vagyok, már vígan zsibogtak, taszigáltak, hogy kényelmesen elférjenek. Nem volt kedvem nőcisen- anyukásan rájuk nevetni, vagy megkérdezni, hogy érzik magukat, mit láttak eddig; csak bámultam tovább a semmit. Később szólt az óvónő, hogy pakoljanak, mert indulnak. Már mindenki felállt sorakozni, csak hárman kuncogtak még mellettem. Na, jó, legyen akkor! Odafordultam, és rájuk néztem. A kis tökmag szólt hozzám:
-Te nem vagy katona, ugye?
- Nem. De majdnem. Fent voltam a hegyen, és katonásat játszottam.
- Igen?! Lőttél is?
- Igen. Íjjal és pisztollyal.
Erre odaszaladt a kicsi a sorba, és elbűvölten mesélte a többieknek:
- Nem katona a néni, annál sokkal jobb! Katonásat játszott a hegyen, és még lőtt is! ÍJJAL!
Mindenki felém fordult. Láttam a szemükben a csodálatot. Hihetetlen! Egy felnőtt, aki játszik, lő, és mindezt a hegyen fenn. Erre még az óvónő is odanézett. Mi több, köszönt nekem. Hirtelen olyan nagyszerűnek éreztem magam. Rettentően gyerekesnek, és nagyszerűnek.

Lavinaveszély

Valójában az van, hogy végül elvállaltam ezt a táboros dolgot. Azért, mire a döntésem megszületett, sikerült  több körben hülyét csinálni magamból az örökös hezitálásaimmal, meg a "jaj, mi lesz"-szekkel.
Gyanúsan kezdek mostanában óvatossá válni, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Lefékez, megfojt a saját mérlegelési kényszerem. Még nem is olyan régen volt, hogy minden alaposabb megfontolást mellőzve ugrottam bele dolgokba, most meg ráment az egész hétvégém, hogy kiizzadjam magamból, hogyan lehetne megoldani, hogy mindkét feladatomat normálisan elvégezhessem. A tábor miatt ugyanis rengeteget kell majd utaznom, ami a családra ró plusz terheket, viszont a nyár nagy részét a Mátra szívében tölthetjük, ami éppen a fiúknak lesz egy óriási élmény (tudod, egyik tábor a másik után).
Abban sem voltam- vagyok biztos, hogy az eddigi munkám nem sérül majd. Végül Atibi volt, aki ezt a kérdést rövidre zárta azzal, hogy "majd megoldjuk". Na, persze, mindig megoldunk mindent.
Vasárnap reggel aztán felvettem a telefont, és belenyögtem egy halk igen-t. Óriási kő gördült le rólam (tudjuk, hogy az ilyen helyzet addig a legnehezebb, amíg a döntést meghozod- bármi legyen is az), így hát egész nap röpködtem, ujjongtam, és végre tudtam örülni mindannak, ami majd ezután következik. Igen, a kétkedés egy sötét verem. A hitetlenség, a félelem, a túlságos előrelátás- ezek mind olyan béklyók, amik lehúzzák az embert.
Miután a döntést meghoztam, őrült lelkiismeretesen vetettem magam bele az új munkába. Már hétfőn reggel ott púposkodtam az intézményben, hogy összeszedjem az információkat a kezdéshez. Gyorsan rájöttem, hogy sürgősen le kell rúgnom a tűsarkúkat, ha idomulni akarok valamelyest, mert itt aztán annyira színes világ van, hogy én ebbe (ebben a formámban) cseppet sem illek bele. Kopogni a csendes folyosókon, hogy mindenki hallja messziről, mikor közelítek? Nem, nem. Ideje lesz puha bőrtalpút szerezni, bokáig érő szőttes szoknyával, kézileg gyúrt kerámia ékszerekkel. Valahogy ezt érzem odaillőnek. Mint ahogy szegény Lolot sem érzem odaillőnek. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mikor, és milyen formában fogom kivitelezni, hogy csatlakozhassék hozzám munkaidőben. Erre külön tervet kell kieszelnem, mely terv egyébből nem fog állni, mint hogy egy szép napon azt mondom: Ő itt a kutyám. És velem dolgozik. Bedugok az íróasztalom alá egy puha üldögélőt neki, és úgy teszek, mintha ez a világ legtermészetesebb viselkedése lenne.
Tehát a megszokott fóbiáim most is menetrendszerűen jelentkeztek a saját alkalmatlanságomat illetően (miért lenne már ez a helyzet egyszerűbb, mint bármi más?), de újra bizonyítást nyert több éves okoskodásom, miszerint nem az számít, ha szorongasz, csak az, hogy ezt senki ne vegye észre.
Apropó, íróasztal(om)! Egyelőre egy bazi nagy fikusz terpeszt rajta, mely állítólag hamarosan távozik, és talán a szgépem is képes lesz betöltődni egyszer. Talán majd ott fogok ügyködni egy szép napon teljes joggal felvértezve (és telefonkóddal, ami szintén lényeges mérföldkő a beilleszkedés útján).
Mikor minden jelentős helyiséget végigkopácsoltam, elégedetten távoztam, megerősítve abbéli hitemben, hogy mi, itt a kilencedik emeleten semmivel sem vagyunk szétszórtabbak, mint mások egy menő kultúrális intézményben. Kaptam ugyanis egy rakás áttekinthetetlen iratot, megrendelést a tábor eddigi életéről. Ettől azonnal pánikba estem, és egy teljes napig próbáltam kibogarászni, hogy mi hova való. Elrendeztem mindent,  majd újra nyomulni kezdtem, hogy mennék még információkért. És akkor kiderült, hogy nem is kell annyira nekiugrani a dolgoknak. Mert persze fontos ügy ez, de most van ennél fontosabb is. Fesztivál, pályázatok, meg olyan egyebek, amik miatt rám (RÁÁÁM!!!) nem jut elég idő.
Na, tessék! Így akarja megváltani az ember a nagyvilágot!
Egyelőre nem ér rá a világ egy jó kis megváltásra. Sebaj, majd néhány hét múlva jön a szezon, és akkor... na, akkor fogok megőrülni. Erre gyúrok most Herkulessel, hogy végre eltakarítsa belőlem ezt az átkozott szorongást, ami éjjelente a fogaimat (a szépséges fogaimat!) csikorgatja.

Miért érzem úgy, mintha egy magas sziklaszirt alatt állnék, ahol csak idő kérdése, hogy valami őrületes méretű lavina elsodorjon?
Igen, igen, tényleg le kell tenni a tűsarkút...
Hogy tudjak majd szaladni.

Fészkelő

Már évek óta vágyom szarkákra. Még fiatalon megszerettem őket, mikor egy kifosztott fészek egyetlen életben maradt lakóját szelídítettük meg otthon. Ő aztán- ha kedve tartotta- félelem nélkül billegett a kerti asztalon, vagy csipegetett a reggelinkből, vagy kicsente a klipszet a fülemből. Soha nem élt kalitkában, de néhány hónapot így, szabadon is kitartott mellettünk. Akkor aztán egy másik madár néhány nap alatt elcsalta magához, s ő elhagyott minket. Nem volt könnyű neki a döntés. A társa odajárt nap nap után, hosszasan hívogatta a mi madarunkat, aki egyre inkább kíváncsi volt, vajon mi várna rá, ha elmenne. Ki- kireppent a közeli erdőbe, de mindig visszatért, mert azt képzelte, csak mellettünk van biztonságban. Aztán egy napon a szabadságvágy legyőzte az óvatosságot, és ő elment végleg.
Nohát, azóta rajongok a szépséges szarkákért. Itt is élnek a közelünkben néhányan. Volt néhány hatalmas nyárfa az utca végén- azok tetejében rendszeresen építkeztek. Tavaly azonban az emberek kivágták a fákat, s akkor néhány házzal odébb, egy elöregedett diófán vertek tanyát a madarak. Most azt a fát is lecsonkolták. Mostanára nem maradt biztonságos hely, ahol fészkelhetnének, így hát keringenek, röpködnek a környéken. Lassan meg kell építeniük a várat, ahová a tojásokat lerakhatják, egyelőre pedig a legmagasabb fák nem másutt vannak, mint itt nálunk, a házunk mellett. Most még kopasz mind, de ha ilyen meleg marad az idő, hamarosan lombot növesztenek árnyas, biztonságos kuckót adva a madaraimnak.( Igen, egy ideje sajátomnak tekintem őket.) Keresik a biztonságot a szabadságban, s én úgy képzelem, csak idő kérdése, hogy ők is felismerjék, jobb helyük sehol nem lesz, mint itt, a mi ablakunk előtt. A feltételezésem beigazolódni látszik. Időről időre itt csörögnek a nyárfákon, én pedig lesem őket a tetőablakon át éppen úgy, ahogy figyeltem télen a tengeliceket, és a pintyeket. Aztán egyszer csak arra eszmélek, hogy hosszú percek óta nem csinálok semmit, csak bámulok kifelé. A gondolataim elkalandoznak, s már egészen más jár a fejemben, mint madarak, fészkek, fák. Talán pihenek, talán csak próbálom rendbe tenni azt a rengeteg eseményt, feladatot, ami (megint) a nyakamba szakadt.
Itt állnak a fáim előttem; magasak, sudárak, én meg nem tudok választani közülük, így hát hordom mindre az ágakat, építem a fészkeimet. Ide is egyet, oda egy másikat. Innét a kilátás jobb, ott a nap süt melegebben. Lehetetlen bármelyiket kihagyni, elszalasztani- akarom mindet.
Szabadságot, és biztonságot.
Több fa, több fészek.
Hálás vagyok az életemnek, hogy ekkora erdőbe vezérelt, és ekkora szárnyakat adott hozzá.

Lehetőség

Mindig, egész életemben a Nagy Lehetőségre vártam. És persze mindig azt hittem, hogy az, ahol vagyok, az a Nagy Lehetőség. Aztán rendszerint elértem, amit akartam ott, és valami új után néztem. Más azt mondaná, felelőtlenül felrúgtam mindent, és eljátszottam a lehetőségeimet. Én azt mondom, kerestem AZT, ami tényleg a "lehetőség" (bár voltak pillanatok, mikor olyan szinten lenulláztam magam a nagy keresgélések közepette, hogy abból már felállni is művészet volt).
Atibivel lassan két éve dolgozom együtt. Nem kell bővebben kifejtenem, miért jó ez nekem. Vannak azért mélypontok, mikor elkezdek arról képzelődni, hogy váltani kellene. Volt ilyen januárban is, mikor nem ment úgy a meló, mint szerettem volna, összekaptunk nap mint nap, anyagilag sem éreztem magam biztonságban. És akkor jött a Nagy Lehetőség. Egy táborvezetői állás Kecskemét egyik közművelődési intézményében. Nagy kihívás, nagy feladat, nem nagy, de biztos pénz. Pályázat beadva, az élet meg halad tovább. Hetek telnek, már el is felejtődik a dolog. Atibi hazajön Pestről, nyugodtabb lesz ő is, én is, a tavasz meg mintha mutatná magát, tengernyi munka kerül kilátásba, és helyreáll a harmónia. Teljesen váratlan a telefon, hogy menjek interjúra.
Elmegyek.
No, igen. Aki megkapja, annak hosszú heteket kellene a hegyekben tölteni, plusz menedzselni a tábort, pályázatokat írni... Szép feladat, ha elfelejtem a családot, a fiúkat, az egyesületünket, a kirándulásainkat.
A beszélgetés után még mindig vannak kételyeim, hogy talán elszalasztok valamit, ha nemet mondok.
Még mindig tétovázok. Mert annyira megszoktam azt a különös érzést, hogy mindenben, ami elém toppan, valami izgalmas, új kihívást véljek felfedezni.
Aztán mire újra visszahívnak, a kételyeim lassan szétoszlanak. Nem lehet már mindig mindent újrakezdeni. Ha rágondolok, hogy új közösség, új munkatempó, új főnök vár rám- hát, nem vagyok elragadtatva. Közben pedig bizakodom, hogy mindössze azért nem tölt el valódi izgalommal a lehetőség, mert valójában ez itt a Nagy Lehetőség. Ez, amiben most vagyok. Egy éppen akkora lehetőség ez, ami rám van méretezve, amit kezelni tudok, ami belefér a világomba.
Ha belefér...

Ps: Mert amúgy meg mutasson már valaki egy főnököt, aki fitness bérletet (!) biztosít a fizetés mellé? (Csak remélni merem, hogy nem azért, mert annyira szembetűnő a súlygyarapodásom, hogy ez már a cég jóhírét veszélyezteti.) 

Ps2.: Mellékesen: Lehet- e valakitől  komoly munkát, lojalitást, kreativitást, elkötelezettséget, kitartást várni, ha az ambícióit röviden úgy jellemzi: vágyom egy jó kis napközis állásra, ahonnét már áprilisban táppénzre mehetnék, hogy veletek kirándulGASSAK.
Hát ez az! Mi nem kirándulGATunk! Ez annál sokkal komolyabb feladat. És sokkal nagyobb lehetőség. Nekem pölö a Nagy Lehetőség. És kikérem magamnak, hogy bárki ilyen félvállról, és alázat nélkül beszéljen róla!

Gödörben

Tényleg vicces a Zélet...Vicces... Atibi ezt most nem így mondaná, azt hiszem. Gyakorlatilag ugyanis tönkre mentünk (ő ment tönkre), miután csodás haszonnal zártuk a kiállítást. Ő mindenkit kifizetett a teljesítés után, ahogy azt illik, most pedig az anyacég nem fizet ki minket. Hoppáré...
Nagyon nagyon sok pénzzel tartoznak neki- nekünk, és megmondták azt is, hogy nem kell számítani arra, hogy belátható időn belül ezt kiegyenlítik.
Hogy most mi van?
Sírunk.
Gondolnád, hogy sírunk? Nem, nincs sírás. Megyünk tovább előre, és megpróbáljuk a rosszból kihozni a lehető legjobbat. Ő ugyan nem alszik, és én sem vagyok halálos nyugalomban, de a pánik nem uralkodott el bennünk. Megrázza magát az ember, és lép tovább- csak így lehet életben maradni.
Aztán ebben a helyzetben néhány napja jön egy telefon Pestről, hogy aszongya: Újra indul az RTL klubon a Széf, ahová kiválasztották mr. Darcyt, valamint engem ( a Dorist) egy szereplőválogatásra (majd egy éve jelentkeztem emilben).
Volt már ilyen, túl vagyunk rajta, siralmas húspiac az első forduló, melyen túl nem is jutottunk, így hát mr. Darcy ezúttal nem túl lelkes. Azt mondja, inkább behordja a téli tüzelőt, amíg egy napon el nem viszik a ház mellől. Annak több haszna van.
Kivel menjek? Nincsenek barátaim, tesóm hol itt, hol ott. Úgy döntöttem, megyek Atibivel.

Arra gondoltam, milyen furcsa ez az egész... Mert olyan, mintha éppen akkor nyúlna feléd valami, mikor kapaszkodni akarsz. Még ha rosszul is fogja meg az ember azt a kapaszkodót, és nem úgy jön össze, ahogy szeretné, ha újra kiesünk, akkor is úgy lesz, hogy azért már senki nem lesz hibáztatható. Egy véletlennek tűnő lehetőség itt van most. Egy remény, hogy nyerünk pénzt, ami kihúz a bajból, ami segít, hogy betemessük ezt a gödröt, amit ideástak elénk.
Hogyan tudsz akkor játszani, mikor a "lét a tét"? Azt hiszem, csakis úgy, ha belül tudod, NEM EZEN MÚLIK. Semmi nem múlhat csak "valamin". Egy kapaszkodó "csak" egy kapaszkodó, viszont a valódi megoldások mindig bennünk vannak.
Ha a gödröt nem tudjuk betemetni, majd hidat verünk fölé.

Goldenblogtali

Azt gondoltam, idén nem indulok a Goldenblogon. Nem, mert tavaly sem volt semmi számottevő eredménye. Azt hiszem, nem igazi blog az enyém. Túl személyes, igazán nem szól kifelé... inkább napló. Aztán ma reggel olvasgattam másokat (ritkán van erre időm, de igyekszem azért követni a kedvenceket), és mégis feltámadt bennem a versenyszellem, mert rájöttem, hogy ha ez nem is, de a kirándulós talán indulhatna. Azt azért be lehet préselni a szórakozás kategóriába, és talán még érdekes is lehet a maga nemében. Így hát kérlek benneteket, hogy nézzétek meg, és ha úgy ítélitek, akkor nevezzétek, majd szavazzatok. Talán, talán lesz belőle valami.

Nos, éppen tegnap kaptam levelet egy édes, okos "kislánytól", aki még télen keresett meg azzal, hogy használhatja- e a blogomat az OKTV dolgozatához. Azért igencsak feszült a mellem, mikor elolvastam a kész művet, és szembesültem vele, hogy többek között Polcz Alainnel vagyok egy lapon említve. Juj! Kicsit sok volt ez nekem. Nem mellékes információ, hogy a lány azóta megnyerte az OKTV- t, amihez innét is millió gratuláció neki, most pedig Franciaországba készül jogot hallgatni (áh, így veszítjük el nagy reményeinket!).
Azt írta nekem, hogy a zsűrizésnél többek között arról témáztak az irodalmár urak, hogy valószínűleg nem is igaz, hogy az vagyok, aki, hanem inkább valami kortárs író szórakoztatja magát álnéven. Hehe! Azt pedig teljesen kizárták, hogy az illető NŐ! Nem nagyon értem a miérteket, és erősen visszafogom felcsattanó öntudatomat, így csak halkan jegyzem meg, hogy legjobb tudomásom szerint NŐ vagyok, és (még) könyvem sem jelent meg (majd a Napló úgy száz év múlva).
Azt hiszem, augusztusban meg is csinálom az első blogtalit a kertünkben. Ideje megmutatni, hogy van cipőm, szoknyám, rúzsom, és három gyermeket készítettem a testemmel.
Jelentkezőket várok arra nézve, hogy ki vállalna egy lajosmizsei utat egy egész napos fürdős, kareokes, főzős, nevetős buliért. Itt alvás megoldható!