2010. márc. 14.

Lehetőség

Mindig, egész életemben a Nagy Lehetőségre vártam. És persze mindig azt hittem, hogy az, ahol vagyok, az a Nagy Lehetőség. Aztán rendszerint elértem, amit akartam ott, és valami új után néztem. Más azt mondaná, felelőtlenül felrúgtam mindent, és eljátszottam a lehetőségeimet. Én azt mondom, kerestem AZT, ami tényleg a "lehetőség" (bár voltak pillanatok, mikor olyan szinten lenulláztam magam a nagy keresgélések közepette, hogy abból már felállni is művészet volt).
Atibivel lassan két éve dolgozom együtt. Nem kell bővebben kifejtenem, miért jó ez nekem. Vannak azért mélypontok, mikor elkezdek arról képzelődni, hogy váltani kellene. Volt ilyen januárban is, mikor nem ment úgy a meló, mint szerettem volna, összekaptunk nap mint nap, anyagilag sem éreztem magam biztonságban. És akkor jött a Nagy Lehetőség. Egy táborvezetői állás Kecskemét egyik közművelődési intézményében. Nagy kihívás, nagy feladat, nem nagy, de biztos pénz. Pályázat beadva, az élet meg halad tovább. Hetek telnek, már el is felejtődik a dolog. Atibi hazajön Pestről, nyugodtabb lesz ő is, én is, a tavasz meg mintha mutatná magát, tengernyi munka kerül kilátásba, és helyreáll a harmónia. Teljesen váratlan a telefon, hogy menjek interjúra.
Elmegyek.
No, igen. Aki megkapja, annak hosszú heteket kellene a hegyekben tölteni, plusz menedzselni a tábort, pályázatokat írni... Szép feladat, ha elfelejtem a családot, a fiúkat, az egyesületünket, a kirándulásainkat.
A beszélgetés után még mindig vannak kételyeim, hogy talán elszalasztok valamit, ha nemet mondok.
Még mindig tétovázok. Mert annyira megszoktam azt a különös érzést, hogy mindenben, ami elém toppan, valami izgalmas, új kihívást véljek felfedezni.
Aztán mire újra visszahívnak, a kételyeim lassan szétoszlanak. Nem lehet már mindig mindent újrakezdeni. Ha rágondolok, hogy új közösség, új munkatempó, új főnök vár rám- hát, nem vagyok elragadtatva. Közben pedig bizakodom, hogy mindössze azért nem tölt el valódi izgalommal a lehetőség, mert valójában ez itt a Nagy Lehetőség. Ez, amiben most vagyok. Egy éppen akkora lehetőség ez, ami rám van méretezve, amit kezelni tudok, ami belefér a világomba.
Ha belefér...

Ps: Mert amúgy meg mutasson már valaki egy főnököt, aki fitness bérletet (!) biztosít a fizetés mellé? (Csak remélni merem, hogy nem azért, mert annyira szembetűnő a súlygyarapodásom, hogy ez már a cég jóhírét veszélyezteti.) 

Ps2.: Mellékesen: Lehet- e valakitől  komoly munkát, lojalitást, kreativitást, elkötelezettséget, kitartást várni, ha az ambícióit röviden úgy jellemzi: vágyom egy jó kis napközis állásra, ahonnét már áprilisban táppénzre mehetnék, hogy veletek kirándulGASSAK.
Hát ez az! Mi nem kirándulGATunk! Ez annál sokkal komolyabb feladat. És sokkal nagyobb lehetőség. Nekem pölö a Nagy Lehetőség. És kikérem magamnak, hogy bárki ilyen félvállról, és alázat nélkül beszéljen róla!

6 megjegyzés:

Lepkevár írta...

Hmm, nagyon ismerős gondolatok, főleg az első bekezdés.

Ilyen főnököt én sem ismerek, ezért amikor a jövőre gondolok, mindig valami kellemes, főnökmentes munkáról álmodom. :)

(Amúgy az én exfőnököm egy közismert kecskeméti személy. :))

Gabi írta...

Éreztem hogy maradni fogsz! Ne vagy Vízöntő hogy vágyakozol az Új után?

Doris írta...

Lepkevár: Én viszont nem szívesen lennék főnök. Egy jó főnökkel dolgozni nyugalomban- ez a legjobb.

Gabi: Nem. Az állandóság jelképe, a bika vagyok. Ez a legjobb bizonyíték, hogy a horoszkóp ostobaság.

oximoron írta...

Doris
kivetelsen tudom, hogy milyen állásról van szó, vagyis hogy hol...
szerintem ne valts! ez nem AZ a lehetoseg, mely egyszer jon az ember eletebe!!

(perzse te dontesz. es ez csak egy velemény)

:)

Lepkevár írta...

Doris, nem is úgy értettem. Főnök én sem lennék soha, az biztos. Legfeljebb a magamé. :)

Az ideális főnöktípussal is egyetértek. (Csak sajnos én olyannal még nem találkoztam.)

Doris írta...

oximoron: Az élet megoldotta. Ketten voltunk az utolsó körben, addigra már én sem annyira akartam, végül ők sem mellettem döntöttek (szerintem, mert hogy nem hívtak vissza). Én továbbra is azt mondom, hogy nagyot lehet alkotni egy ilyen helyzetben, ismerem ezt a tábort, és élvezném a feladatot, de... de. Mindegy úgy van, ahogy lennie kell.

Lepkevár: Nekem meg mindig szerencsém volt a főnökeimmel (majdnem mindig).

Related Posts with Thumbnails