2010. okt. 9.

Nyomok

Újabb szépséges élmény!

Mindenki vágyik rá picit, hogy halhatatlan legyen, tovább élhessen másokban, vagy legalább nyomokat hagyjon maga után.
Én is erre vágyom. Az összes munkám, a blogjaim, az ötleteim mind arról szólnak, hogy érzéseket váltsak ki az emberekből, az életüket valami módon szebbé tegyem, vagy megkönnyítsem. Persze nem tudhatom, hogy ez tényleg megtörténik- e, illetve milyen mértékben vagyok jelen a mindennapjaikban. Ha néha kapok erre visszajelzést, az boldoggá tesz.

Tegnap voltam a stúdióban, ahol majd mozgásterápiát kell tartanom, hogy megbeszéljük a vezetővel (nevezzük A- nak), hogy tudok- e majd foglalkozni a gyerekekkel, és ha igen, mi módon. Azért az hozzátartozik a történethez, hogy ez a feltétel nélküli megkeresés azért is van, mert ez a lány (bocs, nő) valamikor egy párhuzamos osztályba járt, mikor én tanítottam, és... na ezt majd később.
Szóval beszélgetünk ott vele, mikor beröppen egy gyönyörű, fiatal fiú (bocs, férfi), aki valaha negyedikesként bekönyörögte magát a nagyokhoz a színjátszó csoportomba, majd elvégezte a Vörömarty gimnáziumot, aztán... na, ezt is majd később. Szóval Máté be, és nagy boldogan üdvözöl, hogy na, most akkor mit csinálok, és hogyan, és mekkora csoda, hogy itt vagyok, mert éppen ma beszélgetett a mindegykivel (szintén színjátszóm volt), hogy milyen boldog világ volt az, mikor minden délután mentek drámára, és együtt voltak, beszélgettek, és közben játszhattak színpadon. Erre beleszól A. is, hogy neki is az volt a legnagyobb élmény, mikor a március 15- re készültünk, és a keringőt tanultuk, ő pedig színpadra állhatott. Hogy valamikor akkor ült be a fejébe, hogy neki színpadra kell menni. Most több tánciskolát üzemeltet az országban, díjazott versenytáncos. Én pedig nem is emlékeztem arra, hogy vele is "dolgoztam" (arra a darabra több osztályból szedtünk össze gyerekeket). És a fiú? Szintén versenytáncos, és most ugyan nem vették fel a színművészetire , mert "csak" 17- ként zárta a felvételit a 450 jelentkezőből, de most gyakornok a TV2- nél, és jövőre újra megpróbálja az egyetemet.
Azt mondja, milyen jó, hogy itt lát, mert játszani kell, ez fontos, és nehogy abbahagyjam.

Mert az ember nyomokat hagy.
Jókat, rosszakat.
Nagyon kell vigyázni, kivel mit teszünk (főképpen, ha gyerek az illető), mert lehet, hogy kitörölhetetlen foltot hagyunk a szívében. Vagy éppen végleges irányt mutatunk neki. Megtesszük, és még csak nem is emlékszünk rá, melyik volt az a pillanat, ami bevésődött a lelkébe.

Ps: És ez a kis elmélkedés akár ide is kerülhetett volna.
Kedves pedagógus társadalom.

2 megjegyzés:

stali írta...

Tanárként, szülőként, embertársként.
Mert mi is hatunk a környezetünkre, s a környezetünk is hat ránk.
Mindenben benne van, hogy formálni képes. A kölcsönhatás jegyében.

Doris írta...

Napok óta gondolkodom, mit válaszoljak erre, ugyanis éppen annyira állok a pedagógusok oldalán, akiket ostoba rendeletekkel védtelenné tettek, és elvették a becsületüket, kitéve őket a kiskorú gengszterek garázdálkodásainak. Mikor én ilyeneket írok- ilyen nagyon gyerekpárti gondolatokat- akkor mindig egy ártatlan gyerekre gondolok, akinek mondjuk nem jó sora van.
A lenne jó, ha egy oldalon állna mindenki- a szülő, a tanár, a gyerek. Ilyen ideális állapot viszont nagyon ritka.

Related Posts with Thumbnails