2010. jan. 25.

Amit nem látunk előre

Annyi minden jutott eszembe az elmúlt 40 órában. Az például, hogy nem akadályozhatjuk meg azt, amit nem látunk előre, tehát kegyetlen dolog utólag tehetetlenséggel vádolni magunkat. Az is megfordult a fejemben, hogy egymillió "Ha..." kezdetű mondatot összegyűjthetünk, nem lesz közöttük egyetlen egy sem, amely képes megsemmisíteni a megtörtént szerencsétlenségeket. Ilyen közhelyes mondatokon tépelődöm 2 napja.
Ha nem találom ki, hogy kiránduljunk...
Ha nem hívok ismerősöket...
Ha nem jut eszükbe, hogy autóval húzzák a szánkókat... és ha szólok, ha ki merem mondani, hogy ez veszélyes, ne játsszák, mert féltem a gyerekeket...
Ha nem törik el a szánkónk a száguldozásban, és tudok a kutyára vigyázni...
Ha kevésbé bízok a gyorsaságában és az ügyességében...
Ha nincs ennyi "ha", akkor talán nem történik semmi baj, és ma megírom azt a történetet, hogy hetek sora alatt hogyan lett Lolából Lajos, és milyen ügyesen érti ezt is... ért ő mindent, egy zseni, tünemény, és minden idegszálával rám van hangolódva, ismer jobban, mint én magamat.
Így lett volna.
De mi kirándultunk, volt húzatás, én hallgattam, és reménykedtem, hogy nem történik semmi a fiúkkal, a szánkó eltörött, és amíg cibáltuk, Lola elszaladt a csapat után, becsúszott a kocsi alá, és meghalt.

Nem írom le részletesen, mennyire szörnyen érzem magam azóta is, mennyit sírtam, mekkora bennem az önvád és a szomorúság, mert az nyafogósnak tűnne. Nem komoly dolog összeomlani egy kiskutya miatt akkor, mikor millió tragédia történik emberekkel is. Tény azonban, hogy szombat éjjel nem aludtam, és vasárnap is bőgtem, míg végül mr. Darcy mondta, szerinte ez már nem is annyira a kutyáról szól. Szerinte sok mást is most siratok el.
Azt hiszem, igaza van. Belém szorult még régebben olyan gyász, olyan fájdalmak, amiket most indított el ez a váratlan csapás. Sírtam tehát 24 órát. Akkor mr. Darcy felhívta a tenyésztőt, akitől Lolát hoztuk, hogy megbeszéljen vele egy találkozót. Gondolta, rosszabb már úgysem lehet a helyzet, ezért magunkhoz költöztettünk egy másfél éves lánykát, akit Lolonak nevezett el Nagyfiam. A fiam, aki csak azért nem omlott össze, mert látta, hogy mellettem nem teheti meg. Két érzelmi toprongy már túl sok egy családban.

A helyzet abszurd. Úgy teszünk, mintha nem, vagy csak alig történt volna valami. LoliII.- t szeretgetjük, igyekszünk, hogy mielőbb beilleszkedjék. Rettentően félénk, és látszik rajta, hogy eddig nem emberi családban élt. Lassan azért megjön a bizalma, és remélem, hamarosan teljesen jól fogja magát érezni nálunk.
Azon is gondolkodom sokat, hogy nem szívtelenség- e, hűtlenség- e pótolni azt a hatalmas űrt, ami maradt bennem Lola után (ne feledjük el, hogy 4 hónapon át a nap 24 óráját velem töltötte). Lehet, hogy akkor lennék igaz barát, ha szenvednék, gyászolnék, kínlódnék, s elutasítanám a lehetőséget, hogy helyettesítsük őt valamennyire. Szívem szerint azt érezném korrektnek. Azt gondolom, úgy volna tisztességes, ha megbüntetném magunkat- magamat a haláláért. Bár szenvedek így is, mégis túl egyszerű megoldásnak tartom, hogy a kosarába beültetünk egy másik kutyát, és azt képzeljük, ezzel kitörölhetjük azt a délutánt az életünkből. Aztán arra is gondolok, hogy talán mégsem olyan nagy bűn ez. Hiszen, ha ez a lehetőség adott lenne máskor is, vajon nem élnénk- e vele? Vajon nem pótolnánk- e szívesen a számunkra fontos lényeket- embereket, mikor eltűnnek mellőlünk? Amíg itt vannak, könnyedén kijelentjük, nem, nem, nem kellene pótlék, hisz az már úgysem lenne ugyanaz. De mit mondanánk akkor, mikor a szeretett lény hiánya felemészti a lelkünket? Ha akkor kellene döntést hozni, mikor a gyász mardos, vajon mire vágynánk?

Mi... én...mr. Darcy most így döntöttünk. A könnyebb utat választottuk. Ettől én még ugyanúgy sírok, ha eszembe jut a pillanat, mikor Lola a kerék alól kikeveredve próbált eljutni hozzám, vagy amikor sokkos állapotban feküdt az orvos asztalán. Kiszakad a szívem, ha erre gondolok... De talán mégsem sírok annyit, mint mikor a kosár üres volt. Talán vigasztal az új feladat, hogy LoliII- ből is kihozzam a legjobbat. Talán sikerül majd. És talán a sorozatos balszerencséknek is vége lesz egyszer.

16 megjegyzés:

zsizsa írta...

Jaj, Doris, borzasztóan sajnálom! :(

Sziltó írta...

:'(

pudingocska írta...

Több cicát is eltemettünk már. Mindegyik iszonyúan fájt, mert teljes értékű családtagok voltak és végül is azok még ma is. Tökéletesen jogosnak tartom, ha valaki kiborul egy állat elvesztésétől, aki ennyire az élete része volt, aki a szívében él.:((( Aki lekicsinyli egy állat elvesztését, az nem tudja, hogy mekkora érték.
A bűntudat pedig nagyon romboló tud lenni.:(((
Sajnálom, Doris.:(

Blanche írta...

Még az irodában vagyok és pont így olvastam...nem értik, miért folynak a könnyeim.
Sajnálom, annyira sajnálom.... :'(
Kérlek, a Lola blogot hagyd így...

metikus írta...

El sem tudom mondani, mennyire sajnálom.
Nem ítélkezem, de nekem szükségem lett volna több időre a gyászhoz, hogy a következőt tiszta szívből tudjam szeretni, ne csak pótlékként gondoljak rá.

Hawah írta...

Megsirattam. Én is több kutyát temettem el. Nem lehet őket felejteni. De segít az új felelősség, új feladat.

zdora írta...

Doris, végtelenül sajnálom! :((((

Banyuc írta...

Nincs rá szó, hogy mennyire sajnálom, Őt is, téged is és a srácokat akiknek az éltébe úgy hiszem ez volt az első igazi veszteség.
Sajnos pótolni nem lehet őt, de remélem az a másik kiskutya nem csak egy második Lola lesz, hanem Ő is nagy Ő lehet egyszer. És persze haragszom is, de haragszol te is épp eléggé magadra, ekkora baromságot, szerencsére nem gyereknek lett baja! Persze lett nekik is ... - Le kellett írnom, nem én lennék, ha nem mondtam volna ki.
Nekem is van egy "hasonló" veszteségem, ahol én hibáztam: http://banyuc.blogspot.com/2009/02/brendonnak.html

Daniella írta...

jaj, jaj!!!

Zsuzsi írta...

Jaj nagyon sajnálom! A mi szűkebb családunk is karácsony előtt vesztette el a 9 éve velünk élő családtagot.Mi a várakozást választottuk...most már hamarosan hiányozni fog egy újabb kutyus, anélkül hogy elhalványítaná az előző emlékét.

Levena írta...

Úgy sajnálom, Doris..

enigma írta...

:(
megértelek, együttérzek...

Doris írta...

Köszönöm az együttérzést mindannyiótoknak.

Banyucnak: Emlékszel, mikor egyszer egy bizonyos témához kapcsolódva azt mondtam neked, hogy vállald föl, amit érzel. Nekem is ezt kellett volna. Szólni, hogy nem akarom ezt a butaságot. Nem szóltam, mert az olyan izé lett volna: egy mindenki ellen. Pedig a gyerekeket féltettem, mégis csak hallgattam. Hinni kell a megérzésekben.

stali írta...

Doris, nincsen HA. Tények vannak, és érzéketlenül tovább haladó élet. Nagyon remélem, összehasonlítások nélkül Lolo is családtag lesz. Lolának volt néhány vidám és szeretetben megélt hónapja - melyekre Ti emlékezni fogtok. Ha a fiúk jönnének azzal, hogy nekik van komoly lelkifurdalásuk, mint ötletgazdának, mit mondasz nekik? (Ez a ha nem azonos azzal, mi lett volna, ha.)
Egyébként érzem én is: gyász ez. A sírásodban meg alighanem felszabadult sok-sok el nem sírt könnyed. Lola segítsége számodra.

Doris írta...

Köszönöm, stali. Ritkán szólsz, de az mindig fontos.

Molly Bloom írta...

borzasztóan lehet siratni egy kiskutyát, nem kell ehhez egyéb elfojtott gyász vagy más szomorúság...nagyon sajnálom

Related Posts with Thumbnails