Ültem a padon elcsigázva. Csak bámultam magam elé. Napok óta nem volt más rajtam, mint terepszínű alsó- fölső, bakancs, sapka nagy ellenzővel. Nem láttam mást, mint hegyeket, agyagot, sarat. Nem aludtam 3 óránál többet. Még öt óra van hátra, aztán néhány nap pihenő. Még itt bóklásznak a kölykök, aztán felrakom őket a vonatra,hogy egyik csapat indulhasson Pécs felé, a másik Miskolcra. Fáradtan ők is, kialvatlanul, telve élményekkel. Mi is hazamegyünk, hétfőn meg kezdjük elölről. Talán el kellene dőlni kicsit itt a padon. Nem lát senki, csak alszok egy pillanatot, észre sem veszik, hogy eltűntem- ezen gondolkodtam, mikor egy csapat óvodás érkezett. Két asztalt elfoglaltak, hogy uzsonnázzanak, de az én területemmel nem boldogultak. Csak kerülgettek, nézegettek, míg végül egy bátor tökmag leült a túloldalamra, és odaszólt a gyáva többinek: Én ideülök. Kicsomagolt, és falatozni kezdett. Szép lassan megtelt a pad, majd átjöttek az én oldalamra is. Mikor látták, hogy ártalmatlan vagyok, már vígan zsibogtak, taszigáltak, hogy kényelmesen elférjenek. Nem volt kedvem nőcisen- anyukásan rájuk nevetni, vagy megkérdezni, hogy érzik magukat, mit láttak eddig; csak bámultam tovább a semmit. Később szólt az óvónő, hogy pakoljanak, mert indulnak. Már mindenki felállt sorakozni, csak hárman kuncogtak még mellettem. Na, jó, legyen akkor! Odafordultam, és rájuk néztem. A kis tökmag szólt hozzám:
-Te nem vagy katona, ugye?
- Nem. De majdnem. Fent voltam a hegyen, és katonásat játszottam.
- Igen?! Lőttél is?
- Igen. Íjjal és pisztollyal.
Erre odaszaladt a kicsi a sorba, és elbűvölten mesélte a többieknek:
- Nem katona a néni, annál sokkal jobb! Katonásat játszott a hegyen, és még lőtt is! ÍJJAL!
Mindenki felém fordult. Láttam a szemükben a csodálatot. Hihetetlen! Egy felnőtt, aki játszik, lő, és mindezt a hegyen fenn. Erre még az óvónő is odanézett. Mi több, köszönt nekem. Hirtelen olyan nagyszerűnek éreztem magam. Rettentően gyerekesnek, és nagyszerűnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése