2010. szept. 26.

Közegek

Elég zajos napok voltak. Hirtelen fordulattal kiderült, hogy pénteken csoportot kell vinnem a solymári barlangba. Mivel a gyerekeim még nem voltak ott soha, ezért úgy döntöttem, kihasználom az általam igazolható napokat, és elviszem őket. 
A barlang csodás kaland, és óriási fejlesztő hatása van minden gyerekre. Szűk réseken kell átférkőzni, koordinálni a mozgást, háton- hason oldalazva tájékozódni a sötétben, amit csak a fejlámpa fénye tör meg valamelyest. Ezt egyszerűen nem lehet kihagyni! Mozgásterápia a javából.
Érdekes látni, ahogy az emberek megváltoznak egy ilyen közegben. Olyan biztonságosan mozgunk a hétköznapokban, és olyan könnyen kizökkenünk ebből a biztonságból. Az angol tanár, aki túl van már az egyetemen, és itt hirtelen azt sem tudja, melyik a bal, és melyik a jobb lába. Nem érzi, mit hová kell pakolnia, hogy át tudjon jutni a réseken... gyakran láttam, ahogy a felnőttek sutává válnak a barlangban. Természetesen a gyerekek is különbözőek. Legtöbbnek természetes és izgalmas egy ilyen túra. A legkevésbé fékezhetők egyenesen kivirulnak, boldogok, mert végre bizonyítani tudják, micsoda nagyszerű küzdők. Van aztán sok olyan gyerkőc, akinek nehezen megy. Teli van görcsökkel, önbizalom hiánnyal, félelmekkel. Furcsa, hogy sokan még akkor sem bíznak magukban, mikor elmondjuk nekik, több száz ember kijutott már előttük. Mégis azt hiszik, ők majd beszorulnak. Van, aki pedig egyszerűen a nehézségektől fél. A vége azonban mindig ugyanaz: Eufória. Az érzés, hogy képes vagyok rá, ott voltam, megcsináltam. És mennék máris vissza.
El kell ismerni, bármennyire próbálunk másoktól elkülönülni, valójában saját értékelésünket másokhoz viszonyítva állítjuk fel. Az átlaghoz képest tudunk viszonyítani, mennyire vagyunk intelligensek, szépek, műveltek, ügyesek. Ehhez képest gyakran hangoztatjuk, hogy nem érdekel mások véleménye, de ez persze nem igaz, hisz alaptermészetünk, hogy szeretnénk a csapatba tartozni. Vágyunk az elfogadásra, a szeretésre. A falka pedig csak azt fogadja be, aki nem túlságosan különbözik az átlagtól. 
Más dolog, mikor felülmúljuk a többieket. Ez boldoggá tesz bennünket, erőt, és önbizalmat ad.  
Azt már tudom, hogy jómagam ügyesebb vagyok az átlagnál (ez erőt, és önbizalmat ad), viszont a gyerekeimet most láttam először ilyen próbatételen. A bátorság és az önfegyelem megvan benük(hurrá!), az ügyességük átlagos. (Ákos nem volt ott, mert péntek délután focibajnokságra ment, és nem akarta a csapatát cserben hagyni. Respekt neki ezért.) Mondom, átlagosak. Még a kicsinél is voltak sokkal- sokkal ügyetlenebb gyerekek, pedig ők kéttanyelvű iskolában teljesítenek átlagos, vagy jó szinten. Jól tanulnak a béna mozgásukkal együtt. Hogyan lehet ez? Hogyan lehet, hogy az én, fejlesztésre készülő fiam lekörözi őket? Újabb kérdés, aminek utánajárok, bár a választ már most is sejtem. Nyilván teljesen más idegi kapcsolatok vezérlik a barlangban mocorgást, mint az írás- olvasást. 
Jó volt már ez a szép, őszi kirándulás, hiányzott nagyon, de alaposan tönkre vágott. Péntek óta nyilvánvaló, hogy a hűvös, nedves közeg csak gerjeszti az ízületi problémákat. Már nappalra sem csillapodik a fájdalom, úgyhogy éppen ideje kijárni az ügy végét.  


Szombaton Bobiék családi napja volt (ja, bocs! Családi napUNK volt!). Izgultam, mert nemcsak Bobi, de én is nehezen illeszkedek be új társaságba. Csak addig van gondom ezzel, amíg valaki nem nyit felém, de mindig tartok attól, hogy majd nem fog nyitni senki sem. Ez hülyeség. Vagyok annyira furcsa, hogy előbb- utóbb valaki mindig észrevesz, és akar velem barátkozni, de a stressz azért bennem van mégis. Szóval most is úgy volt, hogy izgultam, persze feleslegesen. Végtelen kedvesek a szülőtársak. Látszik, hogy összetartó gárdásról van szó. Főképpen szimpatikus lettem nekik, mikor előkerült a fotómasina és a gitár (melyeket barátkozási segédeszköz gyanánt vittem magammal). Jó, hát szeretek fotózni, a gitár is fontos, de volt azért ebben egy kis számítás is részemről. Szeretném, ha könnyen menne a beilleszkedés a gyereknek. Szeretném, ha az önértékelése kicsit jobb lenne, magabiztosabbá válna, és néha van egy olyan ostoba reményem, hogy ebben segíthetek neki. Pedig nem ám, sőt. Ezt a harcot neki kell megvívni, és ahogy elnéztem, nem lesz egyszerű. Amilyen természetességgel megküzd a barlanggal, vagy futás közben a másodpercekkel (úgy néz ki, elég jó futó lesz az atlétikai csapatban), olyan komoly feladat neki az emberi viszonyok útvesztőjén átjutni.

3 megjegyzés:

bodzazsuzsa írta...

Hát csak drukkolni tudok Bobinak és persze neked is. Kell, hogy lássa: az édesanyja a támasza, de vigyázz: vékony a mezsgye ott, hogy meddig avatkozhatsz be.

Banyuc írta...

Hát nekem az a fura, hogy te furának tartod magad- biztos azért mert én is fura vagyok ...

Ördöglyuk:
Egyből lecsapott rá Márkó osztályfőnöke, aki tesitanár és körbeküldte az ismerőseinek a honlapotokat, azt ígérte, tavasszal elviszi a gyerekeket veletek oda! Nagyon tetszett neki a program és az összes kirándulás:D Nekem is!

Doris írta...

bodzazsuzsa: Nem könnyű. Például mikor csapatokat állítottak össze, és létszám miatt mindenhonnan kimaradt, majdnem elbőgtem magam. Mert persze mindig az marad ki, aki elhúzódik. Két napja mondta, mennyire várja AZT a bizonyos játékot, most meg kimaradt. Mondom, miért nem mentél oda? Mert ő fáradt. Biztos? Meg amúgy is megvannak öten.- és már pityergett. A gyerekek meg észre sem vették, hogy ő nincs sehol. Most akkor menjél oda szólni? Mikor már amúgy sem akar (dehogynem). Végül persze megoldódott, de annyira sajnáltam közben, amiért ennyire gátlásos.

banyuc: Jaj, de jó! Akkor Márkóékkal kirándulunk valamikor? Ez nagyon vicces :-)

Related Posts with Thumbnails