2010. ápr. 6.

Csak egy próba

Hónapokig azt képzeltem, hogy én gondolom rosszul a dolgokat, és túl nagyok az elvárásaim a fiam extra iskoláját illetően. Valahogy úgy képzeltem, hogy valahol, ahová több órán át tartó felvételi volt, ahol az osztály 80%- ának négyesnél rosszabb jegye soha nincs, ott azért vannak elvárások. Vannak feladatok, próbatételek, edzik az elméjét a gyerekeknek. Mielőtt bárki azt hinné, hogy híve vagyok a "versenyistállóknak", azonnal cáfolok. Nem szeretem a túlterhelt diákokat, a stresszt, a túlzott követelményeket. Viszont nem gondolom azt sem, hogy egy ilyen (vagy bármilyen) iskolában felezve kellene venni a tananyagot, tévét kellene nézni föci órán, és a leckét negyedóra alatt kellene összecsapni a gyereknek. A fiam osztályában értelmes gyerekek vannak jó családi kondíciókkal. Ha csak a saját gyerekem nézem, egy érdeklődő, szivacs- agyú fiút látok, akinek a kapacitásai parlagon hevernek. Ebben az osztályban pedig van még ilyen legalább húsz.
Egy darabig magamban dohogtam, aztán saját kútfőből kezdtem a gyereket "dolgoztatni". Eleinte persze morgott, mikor hétvégén külön feladatra szorítottam, de ma már ő az, aki kéri, hogy ügyködhessen. A dolog nyitja a következő: Az internetet szereti, így hát kap egy témakört, amiben néhány segítő kérdés nyomvonalán kell keresgélnie. Összegyűjt, megszerkeszt, kiemel, képet keres, összefogalmaz, majd rajzprogrammal illusztrál, vagy saját fogalmazást ír a megszerzett ismeretek alapján. Feldolgozta már így az 1848- as szabadságharcot, az Országházról készített komplett anyagot, vagy Kodály munkásságáról, a görögökről, hegységek keletkezéséről, és most hétvégén átvette az egész római császárságot elejétől végéig. Vagy 5 órán át küszködött, végül egy izgalmas, és áttekinthető esszét "adott le" nekem. Még középiskolában is elmenne a megoldása. Nem beszélve róla, hogy ezzel egy komplett anyagrészt (!) vett át teljesen egyedül (velem).
Bosszant ez az egész.
Azért ugyanis, mert én azt szeretném, hogy a gyerekeim élvezzék a tudás megszerzését, későbbi életükben pedig a munkájukat. Az életük része legyen a törekvés valami jobb felé. Legyen természetes a küzdelem, és az ezzel járó katarzis nekik. Azt is szeretném, hogy lássák ezt a hozzáállást itthon, és lássák az iskolában is. Ne legyenek persze agyonnyomva, tudjanak játszani, de legyen életre hívva a kíváncsiságuk, és kihasználva a tehetségük.
Meddig tartana egy ötödikes osztálynak péntek délben 5- 6 átfogó kérdést adni egy témában? Főképp ha ezek a kérdések érintenének több tantárgyat- témakört is egyszerre. Nem ez a kompetencia alapú oktatás lényege? (Lehet, hogy nem. Csak tippelek most.)
Mi lenne, ha a gyerekek úgy tanulnák az internet használatát, hogy nem (csak) egy idióta játékot nyomogatnának, hanem keresnének- másolnánk- szerkesztenének- összefüggéseket keresnének- rajzolnának- összegeznének? Mindezt egy tanár kérésének eleget téve, s az ő felügyeletével, ami persze megadná a feladat súlyát. Nem volna ez jó? Nem nekem (nekem nagyon), hanem éppen a tanárnak. Olyankor például, mikor hétfőn könnyedén beszélgetnének a témáról az osztállyal, ő pedig örülhetne, hogy több heti tananyaggal mindössze annyi a dolga, hogy átnézi a diákjaival együtt mindazt, amit ők már feldolgoztak. No, és a diákoknak? A fiamat elnézve ez a munkaforma valóban örömmel, és sikerrel jár. Ő azért nem ujjong hangosan (nem szokott), de már ő maga kéri az újabb feladatot, és szemmel láthatóan szívesen mélyül el a munkában. Ehhez nem kellett, csak két- három alkalom, hogy érezze, mennyi klassz dologgal találkozhat a tanulás ebben a formájában. Éppen így érezhetnének a többiek is az osztályában. Ámbár lehet, hogy nem. Lehet, hogy én naív vagyok, és a többség unná, és utálná, és inkább játszana valamit a gépen... csak úgy. Biztos lenne a gyerekek közt ilyen is, én elhiszem. Egy próbát nem érne meg?

9 megjegyzés:

oximoron írta...

nagyon helyesen latod.
szerintem vesd fel a temat a dirinek. ő tuti tamogatni fogja! ha mégsenem tenné, mondd neki, h. én javasoltam! :)

enigma írta...

de...

márta írta...

Nem azért mondom, hogy dicsérjelek (de azért), de te egy nagyon jó anya vagy. És a fiad sem egy mindennapi gyerek.

Gabi írta...

És az ilyen pedagógusok nem tanítanak. Ez a baj:-(((

ivan írta...

Jelenleg egy ötödikes lány és egy másodikos fiú unokával tanulunk együtt,hát bizony sokszor gondolok arra , hogy legszívessebben kivenném őket az iskolából, mert onnan csak a"hülyeséget" hozzák haza.Annyira gyenge a szinvonal, hogy azt már leirni is nehéz.Teljesen azonosulok a szemléleteddel.

hamburgfoto írta...

én sem értem azt, hogy miért mindig a gyengébbekhez igazítják a szintet. a jobbak meg halálraunhatják magukat, ahelyett, hogy a tudásvágyat szítanák. ami ugye gyerkeknél egyébként is természetböl adódólag meg lenne....

Doris írta...

oximoron: Szegény ig.bácsi. Egyéb más okból is fogják keresni a szülők, úgyhogy én inkább megoldom.

enigma: Te meg aztán főleg benne vagy ezekben a dolgokban ugyebár :-)

márta: Próbálkozom legalábbis. Amit meg szarul csinálok, arról hallgatok mélyen :-)

Gabi: A fene egye ki a belit nekik, mi? :-D

ivan: Ez az egész rendszer el van rontva. Szar a képzés a fősulin (illetve bárki bejuthat), az integrációk lezüllesztették az iskolai színvonalat, a tanárok jogait elvették, ettől kiszolgáltatottá váltak, ami megalázó, és elveszi a kedvüket a munkától. A szülők sok dologhoz nem értenek, de mindenbe beleszólhatnak; egy pedagógust felülbírálhat egy hat elemit kijárt analfabéta is, és ez így rendjén van. Hibás a ped. társadalom, a szülői társadalom, legfőképp pedig ez a marha nagy liberalizmus, ami szétzüllesztette a már bejáratott viszonyokat, viszont nem adott helyettük egy működőképes újat.

hamburgfoto: Ez azért van, mert a gyengének teljesíteni kell a minimumot, de az nincs az iskolán számon kérve, hogy a tehetségesnek megadta- e a maximumot. Így hát a mrce az alja. Az pedig már láthatatlan mélységekbe csúszott.

Levena írta...

Tudod anno, amikor ezt a bejegyzést olvastam, nagyon sokat gondolkodtam a testvéreimről, magamról és a szüleimről. Tudom, hogy nem túlzás, és nem elfogultság azt állítanom, hogy ebben a családban kivételes képességű emberek vannak. Azt is tudom, hogy egy picivel több törődéstől szárnyat kapnának mind. Borzasztó belegondolni, mennyi jó dolog veszik és veszett el amiatt, hogy az iskolában nem voltak képesek ezeket kihozni belőlünk - de legfőképpen azért, mert azt hiszem sokkal lényegesebb - hogy a szülők sem tudtak tenni értünk. Nem tehetnek róla, nekik se mutatta meg senki, hogyan kell. Ahogy a szüleim életét ismerem, tulajdonképpen csoda, hogy normális emberek lettek... Nem volt mintájuk, így tovább sem adhatták. És most én sem tudom, hogy kell. Gyakran érzem, hogy valami többet, valami mást kéne adnom a lányomnak, de igen kevésre telik. S olyan jó ilyenkor, hogy kárpótlásul találkozunk olyan emberekkel az életben, akikre lehet és érdemes figyelni, akikről mintát lehet venni. Nekem most ilyen például a te blogod, és ilyen a lányom egy osztálytársának az anyukája (szintén pedagógus egyébként). És nemcsak az jó, hogy a jó dolgokról mintát lehet venni, hanem az is, hogy látom, olvasom, tudom, hogy ezzel együtt nálad/nálatok is elszakad a cérna, vannak gondok, vannak másféle vágyak, olyasmik, amikkel én is küzdök, s ilyenkor a tökéletlenségem sokkal elviselhetőbb. Meg az ilyen bejegyzéseket olvasva mindig ráébredek, hogy milyen kevés az amit én eddig adtam, s amit magamtól gondoltam arról, hogy hogyan is kéne nevelni, tanítani, szeretni egy gyereket, törődni vele. Reménykedem, hogy sosem késő, és hogy ha csak egy picivel leszek ezáltal jobb, okosabb, törődőbb anya, akkor a gyereknek már az is sokat számít. Néha nem is értem, miért született hozzám? Mit remélt egy velem való élettől? Annyi kincs van benne is, hogyan fogok tudni segíteni neki, hogy felfedezze ezeket? Na mindegy, reménykedem, hogy ha felnőttként nem is fog majd rajongani értem, azért bánni sem fogja, hogy én vagyok az anyja.

Doris írta...

Köszönöm, Levena. Addig forgattam magamban a kommentodat, hogy még majdnem szó nélkül hagytam. Én mostanában gyakran gondolkodom azon, vajon miért alakultak úgy dolgok az életemben, ahogy alakultak. 3 gyerek nekem! Család, felelősség- ezek nehéz feladatok. És a fiúk olyan tehetségesek, meg érdekesek. Sokkal jobb anya járna nekik. Úgy értem, sok dologban jó vagyok én is, de sok hiányosságom van. Ahogy mindenkinek. De mikor kritizál valaki (persze a hátam mögött, soha nem szembe) akkor mindig dacolok, és azt mondom: csinálj utánam. Így mindenestől, férjjel, munkával, gyerekkel, kutyával, házzal, kerttel. Mindannyiónknak van valami vigasza a nehéz napokon, igaz?

Related Posts with Thumbnails