2010. ápr. 5.

Kiránduljunk!

Na, mégis hol voltunk szombaton?

A megoldás természetesen itt rejtezik, az első fotón.
Kirándultunk, ahogy azt kell.
Persze tudtam előre, hogy lesznek problémák, lesznek eltévedések (nagyjából csak eltévedések), és reménykedtem, hogy megoldódnak majd különösebb háború nélkül. Mikor már félő volt, hogy nagy dúlás- fúlás közepette visszafordulunk, és hazatérünk, akkor végre rájöttem, hogy (TE JÓ ÉG!) éppen jó helyen vagyok. Végre megtaláltam! Ott keringek fél órája, ahol lennem kell, egyszerűen csak nem ismertem fel. Igaz, voltam itt kb. 3 hónapja, de akkor sötét volt, és sötétben ez az egész teljesen másképpen fest, mint a húsvéti napsütésben, így bizonyára ezért tudtam most nehezen felismerni.

Nem jól tájékozódom, és? Állítólag a férfiak ezt jobban csinálják, hát én meg szeretném ezt a "jobban"t  látni egyszer egy ilyen családi kiruccanáson.

Azért van abban valami abszurd, hogy most, a szokásos húsvéti kirándulásunk tárgya egy olyan program előkészítése volt (kellemest a hasznossal), melynek során majd megtanítom a gyerekeket a természetben eligazodni, térképet olvasni, és talán a csillagok állásából kisilabizálni a térben elfoglalt helyüket. Ez utóbbira nyilván akkor fog sor kerülni, mikor majd éjszakáig bolyongunk a Budai- hegység lankáin, keresve a hazavezető utat.
 Hahaha, nem rettenek semmitől! (Azért igyekszem beszerezni saját, ösztönös irányérzékem mellé egy tájolót is).

Szeretném megjegyezni, hogy mérhetetlen igazságtalanságnak tartom, hogy dacára mindenféle testedzéseimnek valami olyan elképesztő izomlázzal küzdök azóta is, hogy lenyomtuk ezt az alig tíz (húsz?) kilométert, melyhez hasonlóról rajtam kívül csak Nagyfiam tud beszámolni, aki (velem ellentétben) egy közismerten lusta kiskamasz. Ennyit akkor az edzőteremben eltöltött véres órákról...
Úgy látom, a fiúk tavaly óta igazi természetjáróvá váltak. Jó ezt látni rajtuk. Mindig beleborzongok, ha esetleges jó tulajdonságaimat, vagy nevelésem- küszködésem eredményeit látom beérni, vagy kiütközni rajtuk. Míg tavaly sok volt a nyafogás, szombaton már zokszó nélkül taposták az utat, és élvezték az erdő nyugalmát. Illetve bocsi, bocsi, ez így nem pontos megfogalmazás...az erdő nyugalmának élvezése nem pontos. Őszintén szólva már az is meglep, hogy sikerült egyetlen fekete harkályt látnunk. Nyilván süket volt a szerencsétlen, hisz egy tengerészgyalogos flotta keresztülvonulása a fák között  nem csapott volna akkora zajt, mint az én középső fiam végeláthatatlan karattyolása. Ez a gyerek folyton beszél! Ha nem "kijelent", akkor kérdez, ráadásul gyakran idegesítő, és zavarba ejtő dolgokat. Olyasmiket, amikről az ember amúgy nem szívesen ejt szót, sőt, inkább nem is gondol rájuk. Ó, igen, Okoska még csak 9 éves. Ő még nem ismeri a szabályt: Ha valamit nem mondunk ki, akkor azt a hallgatásunkkal kapuk mögé zárjuk, nem engedjük be a valóságba, ergo bízhatunk abban, hogy talán nem is létezik.
Hogy ez önámítás? Hogy egy jó pszichológus most a szívéhez kapna, Cs. I. pedig leordítaná a fejemet? Bizony, bizony.  Én pedig hagyom, hadd mondja az a gyerek, ami eszébe jut. Ömöljön csak belőle a szó gátlástalanul, szabadon. Addig sem jut eszébe kérdezni, én pedig nyugodtan tévelyeghetek azt képzelve, hogy ez itt az az út, ami az enyém.

1 megjegyzés:

ivan írta...

Doris.
Ebben a téma körben ami az Okoskát illeti, azt hiszem egy "cipő"-ben járunk,mivel a fiú unokám 8 éves.
Igaz, hogy én már "megettem a kenyerem javát," de azért egy jó párszor "bevisz az erdőbe."

Related Posts with Thumbnails