Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy mindaz, ami a fiammal történik, az leginkább értem történik. Azért, hogy elinduljak a saját megismerésem útján. A tanfolyam (mozgásterápia) persze gyerekekről szól elsősorban, de én is voltam gyerek, így hát rólam is. Az én foltjaimról is. Az én rég elfelejtett nehézségeimről is. Az én nyomoromról is.
Nem jó ezzel szembenézni. Szörnyen tud fájni. Azt is megtanultam, hogy könnyű addig megbocsátásról beszélni, míg az ember nem látja, hogy mekkora sebeket ejtettek rajta mások, mikor még kicsi volt, védtelen, és nem tudott kiállni magáért. Mikor arra sem volt bátorsága, hogy megszólaljon.
Míg tudtam azt mondani könnyedén, áh, nem volt akkoriban egyszerű, addig egészen könnyű volt. Most, mikor szóhoz sem jutok a felismerésektől, akkor kezdek el fulladozni.
Pont most kerültem ide, mikor amúgy is kezdek összeomlani. Talán ez sincs véletlenül. A legfurcsább, hogy közben a gyerekem elkezdett gyógyulni, valószínű, hogy néhány hét- hónap alatt rendbe tud jönni akár magától is.
Ő igen.
Én pedig eldönthetem, hogy tovább is élek így (Kérdezed, hogy mi az az "így"? Hát így! Állandó kételyek között, napról napra dühösebben, azzal a titkos képpel magamról a szívem mélyén, amit évtizedekkel ezelőtt egy füstös konyhában vertek a fejembe arról, hogy egy lúzer vagyok. Értéktelen kis ... ezt le sem bírom írni. Olyan vagyok, akit még szeretni sem lehet)
Vannak ilyen eldugott babáim, amikkel a tudatalattim játszadozik, és mikor előveszi őket, a fejem leblokkol, és csak azt hajtogatja: egy senki vagy. Mehet ez így tovább, vagy lehet olyat, hogy felépítek egy szabadabb életet, amiben már elhiszem, hogy tehetséges vagyok. Mindkét út nehéz. Főleg így, hogy ezt a mérhetetlen dühöt érzem már egy ideje.
Nem tudok mit írni. Furcsa dolgok történnek velem, furcsa helyzetekbe kerülök, furcsa emberekkel találkozok. Minden képlékeny körülöttem.
A tanfolyam ma véget ér, és félő, hogy csak elindított valamit, én pedig itt maradok most egyedül, és képtelen leszek megoldani a helyzetemet. Addig eljutottam tudásban, hogy a mozgásterápiát elkezdhessem. Azt már értem valamennyire. Ez azonban csak az út legeleje. Magamat (a képet, amit magamról láttam) most veszítettem el. Merjem- e a lábam tovább rakosgatni, vagy csukjam be a szemem, és ne vegyek tudomást arról, hogy itt vezet egy ágas- bogas ösvény is, ami hívogat? Ha elindulok, az is furcsa lesz, mert az út felülírja a kapcsolataim jó részét, kezdve rögtön a szüleimmel és befejezve a saját gyerekeimnél.
Azt tudom, hogy ami most van, az nem jó, és az már fáj is. Ha a stresszt oldom, akkor nem fáj annyira, viszont kibukkannak azok a félelmek, amiket eddig el tudtam takarni. Ez aztán a pszichodráma!
Néha azt gondolom, nincs visszaút, néha meg azt, túl késő már ehhez.
