Csak a nevetés maradt...

Van itt a fejlécben ez a szolgáltatás, amely minden napra véletlenszerűen feldob egy idézetet. Már megfigyeltem, hogy az esetek nagy részében olyan idézet jön, ami éppen passzol a naphoz, az eseményekhez, mindahhoz, ami velem történik. Igen, ez olyan véletlenszerű.
Vagy mégsem.

"Két szamár találkozik egy oszlophoz kötve egy vadnyugati városban. Egyikük hátán nincs más, csak egy nyereg. A másik az aranyásó szamara, zsákokkal megrakodva, táborozó- és főzőfelszereléssel és négy huszonöt kilós, érccel teli zsákkal. Háta harmonika szerûen legörbül a teher alatt. A városi szamár így szól: No, te aztán jó sok terhet cipelsz. Mire az aranyásó szamara ezt mondja: Teher? Miféle teher?"

(Stephen King)

Az különös legalábbis, hogy már tényleg annyira fáradt vagyok, hogy minden szóra és gondolatra sírnom kell, miközben azért mégsem sírhatok, mert örökké nem sírhat az ember. Nem tud egy igazit sírni, hát szíre szóra kibuggyan belőle egy apró darabja a nagy- nagy fájdalomnak.

Sok- sok egyeztetés után ma jutottam el a beszélgetésre, amiről írtam is már. Na, persze, rólam beszéltünk, de aztán nagyon gyorsan más is lett. A betegség, a fájdalmaim, aztán nyilván a gyerek. Sírtam megint, mert most azt kell siratnom, hogy mennyire boldogtalan is ő, meg hogy sorozatban hallom vissza MOST, hogy tavaly mennyi megalázás, és bántás érte. És én ezt nem tudtam. Nem szóltak a szülők, akiknek a gyerekei elmesélték otthon, nem szólt Bobi sem, én pedig elfojtottam a gyanúmat.
Sírok most mindig, és csak vergődök, hogy valamiképpen kárpótoljam, helyrehozzam a sok szomorúságért, amit át kellett élnie. Persze te azt mondanád, hogy túlfeszülöm a dolgot, ami igaz is- éppen ezért mondom, hogy fáradt vagyok, mert nem tudom már ezt irányítani. Beszélgettünk mindenfélékről, a terveimről, a mentőakciómról, amit tervezek, az ötleteimről, munkáimról...és a gyerekekről.
Meg a betegségről.
Arról, hogy hol a lábam fáj, hol meg a karom, vagy a hátam.
Aztán megint másról.
És sírtam.
De megint nem úgy, ahogy szeretnék, hanem úgy, mikor igyekszel visszanyelni gyorsan, mert abszolut nem alkalmas semmi rá, hogy most itt szabadjára engedd az érzéseidet.
Akkor ő azt mondta: "No, te aztán jó sok terhet cipelsz! Nem csoda, ha fáj már belé mindened.
Teher? Miféle teher?"

Később a nyári gyerekváros miatt bementem az iskolába, ahol rendezni szeretnénk. Egy iskola, amilyenből talán négy van az országban. Egy igazi befogadóiskola a Bobihoz hasonló gyerekeknek. Kis létszámban, erre kiképzett tanárokkal, terápiákkal, elfogadással, szeretettel, beírások nélkül egy teljesen újszerű tanítási módszerrel. És ahogy beszélgettünk, egyszer csak azt mondja nekem az igazgatónő, hogy őneki lesz jövőre egy állása, ahová szeretne engem meghívni. És én meg azt mondtam neki: na, jó, ezen elgondolkodom, de tudd azt, hogy én már soha többé nem fogok úgy tanítani, ahogy azt mások csinálják. Én azt egyetlen gyerekkel sem teszem meg, amit az enyémmel tettek. Hát hogyan akarnál tanítani?- kérdezte ő. Én meg elmeséltem neki. És akkor azt mondta, szeretné nagyon, ha jönnék, és éppen így tanítanék. Csinálna helyet Bobinak is, ott lehetnénk együtt, egész nap. Az egész intézményben 100 gyerek van, a tanárok név szerint ismerik őket. Hétfőre meghívott egy belső továbbképzésre, és óralátogatásokra, hogy tájékozódjak, és érleljem a gondolatot.
Én meg kijöttem, és persze sírtam megint.
Hogy ilyen van.
Hogy talán ez is ilyen iránymutatás nekem, és segítség, hogy végre egy szösszenettel kisebb teher nyomja már a lelkemet.
Persze bőgtem, hát hogyne bőgtem volna...