2010. aug. 8.

Kurultaj

Ahogy már megszoktam, ez az "elmenés" sem volt zökkenőmentes. Már az internetre is felírták, hogy Bugacra ne azon az úton menjünk, amin egyébként szoktunk, és ami a legrövidebb, de mivel úgy írták : ez a megközelítés "nem ajánlott", mi mégis megkockáztattuk. Ha csak "nem ajánlják", akkor biztosan nem fognak fejbe lőni, ha mégis ezt választjuk- erre gondoltunk. 
Nagyfiam már reggel jelezte, hogy ő inkább maradna itthon, én meg gondoltam: hurrá! Így akkor nemcsak azon kell egész nap aggódnom, hogy melyik gyereket veszítem el,  melyik lesz éhes, szomjas, túl fáradt és hisztis, hanem azon is, hogy ez az egy, aki itthon van, vajon mivel múlatja az időt. Nem akartam azonban erőszakosnak tűnni, így hát fogcsikorgatva ráhagytam a gyerekre a döntését (már az óriási stresszt okozott, hogy a döntést ő hozta meg). Közben egy kósza pillanatra az jutott eszembe, talán érez valamit abból, mi vár ránk, és nekem is addig kellene visszalépnem, amíg még lehet. De miért is hoznék helyes döntéseket, mikor hozhatok rosszat is? Eldöntöttem, hogy igényesen fogunk szórakozni, akkor pedig ennek így kell lennie.
Így is lett.
Nekivágtunk a "nem ajánlott" útnak, és örömmel láttuk, hogy valószínűleg nem a vihar mosta alá az aszfaltot, csak annyi a gond, hogy a célpont előtt 15 km- rel már áll a sor, és nem is kíván mozdulni. Remek. Ezek szerint mások is hozzánk hasonlóan gondolkodtak. Az autó megállt, ami azonnal előhívta, hogy a két gyerek unatkozni kezdett. Eleinte viháncoltak, később verni kezdték egymást (ez az info később még fontos lesz).
Az ajtók egymás után nyíltak ki előttünk- mögöttünk, és a tömeg magyarságának legmélyebb tudatában olvadt össze egyetlen várakozó masszává. Minél több autós nyitott ajtót, az én gyerekeim annál hangosabban unatkoztak, én pedig próbáltam őket túlharsogva fegyelmezni. Ordítottam, hogy ne ordítsanak, röhögjenek, és verekedjenek. Később valamelyik utánfutóban egy ló felnyihogott, mire Ákos kerekre tágult szemmel jegyezte meg: Jaj, milyen furán nevet ez a bácsi! Erre viszont én törtem ki hisztérikus vihogásban, ami fölöttébb hasonlított egy ló röhögésére. Próbáltam megnyugodni, de elég nehezen ment. Végül megpillantottam a parkolót, és rádöbbentem, hogy a megpróbáltatások még csak most kezdődnek.
20 évesen egy fesztivál parkolója a következőket mondta el nekem:
-Mekkora buli várható,
- arányaiban hány hímneművel,
- milyen alaphangulatra számíthatok.
Manapság ez átalakult. A következőkről kapok infót egy rendezvény bejáratánál:
- Mekkora esély van rá, hogy egy, vagy két gyereket elveszítsek,
- Mekkora plénum előtt fogok leégni egy esetleges balhé esetén,
- Hány olyan bódé lesz, ami előtt el kell magyaráznom, hogy légylepte gumicukorért kár volt ilyen sokat utazni, mikor otthon feléért megkaphatjuk.
Szóval tegnap láttam, hogy nem túl jó esélyekkel indulunk neki a napnak, mivel a járművek végeláthatatlan sorokban parkoltak. Hímnemű volt elég, de ez ugye jó 15 éve már nem számít, a sör már a bejáratnál csábítón és hidegen pislogott felém, de ez sem számít, hisz a kölyköknek jó példát kell mutatni, ergo marad a teszkós ásványvíz a hátizsákból.
Hömpölygő tömeg, egy részük őrületes jelmezekbe öltözve. Hosszasan magyarázom a fiúknak, mennyire fontos öltözékek ezek nemzeti identitásunk szempontjából, majd belefutunk a "fekete ingesekbe", mondom, ez egy teljesen más, Attilához, Árpádhoz nincs köze, jaj, de nézzétek csak, ott lesz valami rendezvény.
Az emelvényre kb 200 ember fért fel, ők már reggel hatkor letették magukat, mi, többiek pedig a porban fetrengve vártunk a nagy felvonulásra kb. 30 percen át. Pofátlanul furakodtam előre, hogy a fiúknak helyet biztosítsak, siettem is, nehogy lemaradjunk valamiről, így hát már elég sokan utáltak, mire esélyessé vált, hogy a rendezvény elkezdődik.
És akkor vártunk...
Megfújták a kürtöket, de nem történt semmi.
A mikrofonban folyamatosan beszélt egy férfi méltóságról, és méltóságról, és megint csak méltóságról. Én ezt a szót annyiszor hallottam tegnap, hogy tán eddigi életemben sose. És még azt is, hogy szeretet. Szeretet, szeretet, szeretet. De az én gyerekeim nem tudják, mi a méltóság, és a huszadik percben már hangosan vinnyogtak. Haza akartak menni, vagy legalább fagyit venni, és azt mondták, semmi érdekes nincs abban, hogy ez a két szerencsétlen, jelmezbe bújtatott fiú áll itt a rét közepén. Én meg pisszegtem, hogy hallgassanak, mert még nyakon vágja őket ez a fickó itt mögöttünk, aki az imént leb...tt egy komplett, többgenerációs családot, amiért szóvá tették, hogy jó lenne, ha történne már valami. Azt mondta, élvezzék a jó időt az izzó napot, meg amúgy is ingyen jöttek egymillió olyan árus közé, akik csak a pénzükre várnak, és bezzeg tegnap ömlött az eső ehhez meg nekem mi közöm van?.
Végül tényleg lett felvonulás, szép is volt, át is éreztük a méltóságát (ha már felhívták rá a figyelmünket), majd nem nagyon tudtuk, hogyan tovább. Elkezdtünk kóvályogni az árusok között, kerestünk volna valami programot, de evésen, vásárláson kívül nem találtunk. És akkor jött az, amiről soha nem hittem volna, hogy valaha megtörténik velem: fizettem azért, hogy a gyerekeim verekedjenek. Nem hittem abban, hogy tíz percig képesek lesznek ennyi cuccban izzadva ütni egymást. Azt hittem, a helyzet nem ennyire súlyos velük kapcsolatban, de tévedtem. Örömmel, és boldogan csapkodtak a szörnyű fegyverekkel, majd  gyöngyöző homlokkal és büszkén mutogatták a harcban szerzett sebeket. Ide- oda futkostak, cserélgették a szerszámokat, hol egy nagy szablyával, hol baltákkal ütlegelték egymást, és mindezt számomra érthetetlen vidámsággal.
Később ihletet merítettem a nyilvános sütödékből (majd otthon én is sütök "feliből"), a ruhaárusok megfizethetetlen portékáiból (majd otthon én is varrok "feliből"), vettünk szappant levendulást, körömvirágost (olyat még nem tudok csinálni otthon "feliből"), majd ettünk- ittunk, és mikor már a hazajövetet fontolgattuk, megtörtént az, amitől végig rettegtem: Ákos elveszett. Nem, nem a kicsi, aki állítólag öntörvényű, szófogadatlan, és alkalmi süket, hanem a talpraesett, okoskodó "nagy". Mr. D. már régebben elveszett, és most várt ránk a zászlók alatt, de én nem akartam hiányos létszámmal megjelenni előtte, nehogy sokkot kapjon. Keresgéltem összevissza, de mr. D. közben megtalált minket sajnos, így higgadtságot erőltetve magamra akasztottam rá Bobit, és indultam megkeresni a másik gyereket. Közben azon aggódtam, mr. D. nehogy túlaggódja a dolgokat, és valami őrültségre ragadtassa magát, mikor meghallottam a színpadról, hogy bemondják személyleírással, névvel, hogy a gyerekem elveszett (pont ezt akartam elkerülni).
Hogy enélkül nem múlhat el egyetlen rendezvény sem!!! Ebben a pillanatban feltűnt a távolban az akkor már megrettent fejjel keringő fiú, én pedig elkaptam a karját: Remélem tanultál belőle!
Hát nem, mivel két perc múlva újra leszakadt rólam, hogy valamit megvizsgáljon, de szerencsére ez már csak egy szösszenetnyi eltűnés volt.
Később kifelé hömpölyögve Ákosnak magyaráztam, hogy ha már egész nap, és mindenütt beszél, ráadásul sokszor értelmetlenségeket, legalább ne üvöltve tegye, mert most is MINDENKI MINKET NÉZ. Egyszer hangot hallottam a hátam mögül:
- Szerinted nekünk még van esélyünk erre?
Hátrafordultam, és mögöttem egy 40 körüli párocska ballagott szerelmesen összebújva. Igen, az én gyerekeimet nézték. Ezt a locsogót itt mellettem, akire legközelebb nyomkövetőt szerelek, és amazt a 30 kilósat az apja nyakában.
Gondoltam, biztatom őket egy kicsit:
- Esély? Esély az van, de ezt a nyugodalmas andalgást felejtsétek el.

3 megjegyzés:

Orsi írta...

Hát nekünk nem volt ennyire izgalmas, és ennyire rossz sem!Az autót már a faluba letettük és végig sétáztuk az utat!

Mi nagyon jól láttunk és igazán élveztük! Még egy üzbég házaspárral oroszul is beszélgettem!
Jövőre is megyünk, legalább nem nagyáruházi bóvli lesz idén karácsonykor az ajándék!

Doris írta...

Cseppet sem mondanám "rossz"nak. Kalandos volt, az igaz. Fel kell még nőni a feladathoz, és úgy tűnik, a ti családotoknak ez könnyebben megy. nehéz elképzelnem, hogy nyafogás nélkül telt el a napotok, ha pedig igen, akkor külön gratula. Jó, hogy ott voltunk, és megyünk is még.A többit meg nálad megírtam.

Banyuc írta...

Húúú de jó, hogy itt falunap volt, és csak a szomszédba kellett menni tömegelni, én így is besokalltam. Nálunk nekem is fel kell nőni a feladathoz, nem csak a gyerekeimnek:)

Related Posts with Thumbnails