Amúgy nem ám... szoktam sajnálni magam, meg depressziózni, de ezekre kár a szót vesztegetni. Úgy igaz, ahogy Atibi mondja: szerencsés vagyok.
Például elmegyek virágot venni, mert ugye folyamatos átalakítás alatt áll a kert, ráadásul állandóan van itt valaki, mert ez most olyan kertipartis nyár lett, ezért hát egy napon eszembe jut, hogy több év után végre újra hozzak ilyen egynyári apróságokat. Bemegyek a kertészetbe, mondom a nőnek, hogy mi bajom. Összerakok 5- 6 kis gazat, nem sokat, mert valójában sajnálom rá a pénzt. Őszre úgyis halottak, a pénz meg mindig kell valami másra.Van azért erre is egy kevés. Nem lehet folyton spórolni. Belefárad az ember az állandó odafigyelésbe. A kukacoskodásba.
Már éppen indulnék, mikor utánam szól a virágos hölgy, hogy adna még növényeket, ha nem sért meg velük. Lassan vége a szezonnak, talán már el sem tudja adni őket, hát vigyek, amennyit nem szégyellek- ezzel védi magát. Jelzi, hogy nem tolakodni akar, csak a kukától félti a virágait. Muskátlit, fuxiát, petúniát, napvirágot, meg még a jó ég tudja, mit szed össze. Két nagy ládát tömünk meg, és én távozom. Ültetek, rámolok, a kertem pedig virágban úszik (majd lesznek fotók).
/Mondtam már, hogy egyre jobban utálom a strandot? Már ott el van cseszve ez a strand- project, hogy le kell vetkőzni. Ráadásul mindezt egy rakás ember előtt. Fényes nappal./
Kivédhetetlen volt az ügy, ezért hétfő óta treníroztam magam a Hernád áttörésénél, hogy csütörtökre készen álljak. Mit nekem 30 méterrel a szakadék fölött vigyázni a mások gyerekére (meg a sajátomra), mikor pár nap múlva tömeges meztelenkedésen kell részt vennem???
Reggel mentünk, este jöttünk- ilyen strand volt. Vittem négy gyerkőcöt, Atibi is négyet. Bezártam a kocsi ajtaját, majd kinyitottam. Újra bezártam, de akkor is valaki valamit bent felejtett az ülésen, hát újra kinyitottam, becsuktam, aztán végre elindultunk befelé. Egy teljes napot visongtunk, pancsoltunk, végül este az autó mellett állva túrni kezdtem a kulcs után. Persze, hogy nem volt ott. Se itt, se ott. A gyerekek álltak, vártak, mert NEM HITTÉK EL, hogy ez megtörténhet. Én viszont tudtam, hogy igen.Újra elveszett a kulcsom. Volt már ilyen. Ismerem ezt a helyzetet. Igaz, a házunktól 70 km- re még nem esett meg velem. Végül berohantam a pénztárhoz, hogy érdeklődjek, bízva a csodában, hogy mégsem lesz rossz vége a történetnek. Mélyen bennem a jól ismert nyugalom, a tudat, hogy nem lehet baj. És mi történik? A kulcs ott van leadva a portán, mellette kis cetlire felírva a rendszám. Valaki megtalálta az ülésen, kivette, az autó ajtaját bezárta, és a kulcsot bevitte. Nem tudni, ki volt, de legyen áldott minden lépése (ennyit tehetek érte).
Ilyenek vannak. Közben persze elvesznek dolgok, összecsípnek a szúnyogok, és kétszer visszamegyek a nagy Sales programra, mert sajnálom magamtól azt a több hete kinézett ejtett fenekű nadrágot, amit most féláron megvehetnék. Csodálom az embereket. Kedvelnek, és jót tesznek velem. Kapok mindenféle ajándékokat, vagy csak visszakapom azt, ami az enyém. Számít egy nadrág, ha ilyen szép történeteim vannak? A stranddal is megbékélek, és dacosan mondom magamnak: Barátocskám! Ez a test 3 fiút hordott ki, és táplált. Bármikor felvisz téged a legmagasabb sziklára, úszik akár egy kilómétert is, tűr hideget, meleget, és próbál megfelelni neked. Ezt tudnod kell mindig. Tiszteletre méltó ez a test itt, amiben élsz. Ideje megbékélni vele.
Ui: Mellesleg azok ott mi vagyunk a sziklákon.
2 megjegyzés:
Fogadd már el végre, hogy TE vagy! Én szeretlek, de ezzel akár tapétázhatsz az álmok mezején. Mert TUDNOD magadnak kell az értékeidet.
Tapétázhatok...muhaha!
Megjegyzés küldése