Teljesen jól alakulnak a dolgok a kutyával.
Semmiben nem hasonlít Lolára, ergo naponta sóhajtozhatok, hogy "Jaaaj, emlékszel, mikor Lola ezt meg azt csinálta?" Egyetlen dolog, ami közös és hasonló bennük: pisi a szőnyegen+ alaptalan ragaszkodás hozzám.
Ah, emlékszem, mikor gyerekkorunkban Ádám nevezetű keverék német juhászunkat tartottuk a panelben, és gyakran levittük sétálni öcsémmel. Remek móka volt, és "mérhetetlen befolyásom" fitogtatása, mikor szegény kisgyerek feszült a póráz végén, én meg szép halkan odaszóltam az ebnek, aki erre megrántotta magát, és otthagyta tesómat. Virtus volt ez is, mint annyi minden közöttünk. Elmúltak ezek az idők. Most elfordítom a fejem Loloról, és titokban küldöm el a bokám mellől (Láttad a csodás jelenetet, mikor az undok Melvin próbálja magától elhessegetni a szomszéd kutyáját? Na, valami ilyen van nálunk is). Nem nézek rá, és sugdosom a fejébe: Menjél mr. Darcyhoz! Játsszatok a fiúkkal! Megy is ez addig, míg a szobából ki nem húzom a lábam. Akkor ugyanis otthagy csapot- papot, és teker utánam. Nincs bennem pedig virtus. Nem akarom bizonyítani, hogy remekül értek a kutyákhoz (mert nem is), és jó szarul is érzem magam attól, hogy így tapad rám a kicsike, miközben a többieket hanyagolja. Mint ahogy az is kellemetlen, mikor az iroda előtt mézet áruló nénike, akit Lola minden reggel körbeszimatolt, most nap, mint nap megjegyzi: Fázik a drága, azért nem olyan virgonc. Hajaj! Eljön majd az idő, mikor színt kell vallanom, és elmondani, hogy nem a hideg, hanem a bizalmatlanság fogja vissza a kutyámat. Meg hogy ez nem is az a kutya. És nem is lesz soha olyan. Majd elmesélem neki, hogy míg Lolánk egy feszülő íj volt, addig Lolót talán üvegtigrisnek titulálhatnánk. Törékeny kívül belül. Nehéz elképzelnem, hogy lesz olyan idő, mikor majd örömmel trappol mellettem "völgyvidéken és hegygerincen át". Mondjuk, én türelmes vagyok...
azon kívül vonzódom az elesettekhez...
és képes vagyok csodát tenni(!)
Emlékszem például*, mikor nagyon régen átvettem a 2- os osztályfőnöktől az osztályomat, ő pedig észrevétlenül rámutatott egy gyerekre: A Robi... na, ő nem beszél. Nekem rögtön megtetszett a gyámoltalan kisfiú, és nekiláttam, hogy véghez vigyem rajta (akár erőszakkal is) az én saját csodámat. Ő nem szívesen, de idővel elkezdett azért beszélni, bár tagadhatatlan, hogy mély és sokatmondó megnyilatkozásai sosem voltak. Ma már felnőtt, és gyakran összefutunk. Egyszer meséltem neki arról, micsoda hatalmas pedagógiai feladat volt ő az iskolában, és mekkora sikernek könyveltem el, hogy hajlandó volt velem kommunikálni. Csak nevetett. Azt mondta, az agyára mentek a felnőttek (többek közt én is), amiért örökösen nyaggatták. Nem volt kedve, hát nem beszélt.
Velem azért igen. Engem bírt, hát tett nekem egy szívességet. Hogy jobban érezzem magam.
Ez volt a nagy csoda (Köszííí, Robííí!).
Lehet, hogy így van ez most is. Lehet, hogy ez a félénknek tűnő üveglányka éppen így érzi jól magát, ilyen visszafogottan, óvatosan, látszólag magányosan, s a ragaszkodása mindössze szívességtétel nekem. Bír engem, hát járkál utánam. Hogy elhiggyem, baromira fontos, értékes, és nélkülözhetetlen egyede vagyok a társadalomnak.
És csodatevő is persze...
* Feltűnt valakinek, hogy túl sok emlékem van mostanában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése