2010. febr. 12.

Üvegtigris

Lassan három hét telt el, hogy volt az a baleset. Azóta most volt kedvem és bátorságom megnézni Loli oldalát. Nem is értem, hogyan fájhat ennyire, hogy nincs velünk. Borzasztóan hiányzik.
A kis "Üvegtigris" teljesen más jellem, mint ő volt. Ahogy már mondtam is, törékeny, finom, és félénk. Szeretni, és óvni való, akiről egyre kevésbé tudom elképzelni, honnét érkezett, és hogyan élt eddig. Azt azért kizártnak tartom, hogy a srác, akitől vettük, bántotta volna- valahogy nem nézem ki belőle (ami persze nem jelent semmit)- , a kutya mégis összerezdül minden hangos szóra, vagy hirtelen mozdulatra. Megszállottan ragaszkodik hozzám, aminek egyáltalán nem örülök. Senkinek nem jó a családban, hogy képes órákon át sírdogálni, ha nem vagyok otthon. Azért lassan a család többi tagjának is odaadja a bizalmát, de csakis akkor, ha én elfordulok tőle. Mikor tüntetőleg nem törődök vele, akkor elmegy a többiekhez is, de a fél szeme mindig rajtam van. A falkában családban leghátra sorolja magát, ami annyiból jó, hogy fegyelmezésre semmi szükségünk, viszont nem jó látni a "bocsássatok meg, hogy élek!" típusú szorongását. Lolo óvakodik mindentől, amivel kétségbe vonná a hatalmunkat, és ha közeledünk hozzá, azonnal a megadás pózát veszi fel. Ez nem normális. Hiányzik széllelbélelt Lolikám vad futkosása, az ügyessége, a játékszenvedélye. Lolo soha nem fog agilityre járni (tavasztól terveztük a kutyasulit), soha nem kéri topogva, hogy menjünk futni, erdőt járni, hogy rejtsem el a babáját, vagy dobáljam a labdát. És egészen biztos, hogy terápiás kutya sem lesz belőle (mely lehetőségről még tél elején elindultak a tárgyalások). Belőle hiányzik a nyitottság, és az az állandó örömérzet, ami a másik kutyusban megvolt.
Lassan nyílik, mint egy kis harangvirág. Már az is nagy előrelépés, hogy a farka (a vágott farka) végre nincs állandóan a lába közé csapva. Meri csóválni, vagy olykor hegyesre felvágni. Ah, micsoda megkönnyebbülés! Érti a nevét, a behívást, vezényszóra leül, tud lépcsőn, és kemény padlón közlekedni (ez sem ment sokáig). Ennyi a három hét eredménye, ami óriási dolog (és 24 órás együttlét gyümölcse) ahhoz képest, hogy a nulláról indult. Nulla önbizalommal, nulla tudással, név nélkül.
Most értem csak igazán, mit jelent, ha egy kutya "szaporítónál" nő föl. Az egészség, és a jó étel nem minden. Ezt tudja az ember a fejével, mégis megdöbben, ha saját szemével méri fel, micsoda különbség van a kétféle nevelés között.

Ps: Gondolkodom, hogy mégis folytatom Lola blogját. A téma persze némileg átalakulna, ha így tennék. Míg eddig egy életvidám kutya felnövekvése volt a megfigyelés tárgya, most a "soha emberekkel nem éltem, de megpróbálom" szocializálódási folyamat éltethetné az oldalt.
Hümm, ez is érdekes, ha úgy vesszük.

4 megjegyzés:

Gabi írta...

Nekem már most tettszik Lolo is, talán mert én is vonzódom az elesttekhez.Lola rövidke élete annyi vidámsággal és játékkal,KALANDOKKAL volt tele, ami más kutyáknak egy "hosszú" élet folyamán sem adatik meg. Épp ezért Lolo is egy nagy feladat, és végre Ő is élhet kicsit. Sok sikert hozzá a család minden tagjának.

metikus írta...

Gondoltam is, amikor azt írtad: "mi most a könnyebb utat választottuk", hogy nem biztos, hogy ez a könnyebb. Nem jó hasonlítgatni. Ha a mostaniak után még lesz kutyám nem veszek ugyanilyen fajtákat, úgysem lesz ugyanaz.
Tetszik az üvegtigris név! :)

Doris írta...

Gabi: Köszönöm, próbálkozunk vele, hogy mindenkinek jó legyen. Azt hiszem, te kedvelnéd Lolot. Tényleg meggondolja kétszer az ember, mit és hogyan mondjon neki, nehogy összeomoljon.

metikus: Nehéz a "tiszta lap", bár esküszöm, nincsenek elvárásaim. Kedvelem őt ilyennek is. Más fajtát meg azért nem szívesen fogadtam volna, mert jelenleg a fajta rajongója lettem. Ha bárkinek kérdései vannak törpe pinscher ügyben, csak keressen engem. Biztos rábeszélem :-)

metikus írta...

Én már is megkedveltem a fajtát :)

Related Posts with Thumbnails