2009. máj. 30.

Búcsú

Megkértek az anyatársak, hogy Nagyfiamék tanító nénijének búcsúztatóját találjam ki, hogyan legyen. M. néni négy évig tanította az osztályt, most pedig elmennek tőle.
Nekem ekkor az jutott eszembe, hogy az emberek úgy képzelik, ez a tanárosdi leginkább arról szól, hogy a pedagógus jó esetben mindenféle okosságokkal megtölti a gyerkőcöket. Neveli őket, tanítja, törődik velük. Ő tehát mindig csak ad és ad.
A legtöbb pedagógus is valahogy így képzeli magát, ezért aztán sokuk gyorsan el is fárad, kiég.
Én úgy gondolom, hogy akkor jó ez a hivatás, ha az adás és a kapás kölcsönös. Mindketten töltögetik egymást jó és rossz dolgokkal. A diák is ad, tőle is sokat lehet tanulni, még akkor is, ha nehéz vele együtt lenni. Ha mást nem kaphatunk tőle, az egyénisége mindenképpen tesz valamennyi színt hozzánk.

Nos, ebből a gondolatból kiindulva azt találtam ki, hogy a nagy napon mindenféle színes kavicsok legyenek a gyerekeknél. Nagyon sokféle kavics. Ezek a kövek jelképezzék majd őket. Emellett gyűjtöttem olyan bölcsességeket, idézeteket, amelyek az életről, a tudásról, a jellemről szólnak. Alapigazságok, amelyekből összeáll egy ember valódi tudása. Olyanok, amelyek nem matematikáról, olvasásról szólnak, hanem annál sokkal többről.
Alakul bennem egy szertartás is. Látom, ahogy M. néni bejön a félhomályos terembe, Leonard Cohen szól halkan, ő pedig kap maga elé a szépen feldíszített asztalra egy gyönyörű kehelyt. Aztán a gyerekek elmondják egyenként az idézeteket, és szépen beteszik a kehelybe a maguk kövét.
Magukat.
Végül egy szülő, aki akkor még nem bőg nagyon, megköszöni a munkáját, és elmondja, hogy bizakodunk, amiképp ez a kehely több lett a sok színes kövecskétől, úgy lett ő is több a mi gyerekeinktől.

Annyira bőgnöm kell az egésztől már így előre.
Szomorú, hogy minden elmúlik, mindenkitől el kell búcsúzni előbb- utóbb. Ilyen alkalmakkor jobban átérzem ezt, mint a hétköznapokon. És ilyenkor emlékszem arra is, mikor én búcsúztam az osztályaimtól (kettő volt nagyon jelentős). Úgy éreztem, mintha a szívemből kitéptek volna egy darabot. És gondolok arra, ahogy a napok elmúlnak, és a legszebb dolgok is elvesznek szép sorban.
Mindennek az adja a súlyát, hogy elmúlik. Mindenki azért fontos, mert egyszer biztosan elveszítjük. Az az élet legszebb varázsa, hogy nem tart örökké.
Ez annyira misztikus, szomorú, és értékes, hogy éppen ettől kell sírnom.

Discover Leonard Cohen!
Related Posts with Thumbnails