2010. dec. 15.

Ágos- bogos lombkoronán

Igen, lassan kezd hiányozni a privát írás is. Néha legalábbis. Mikor mások privát írásait olvasom, olyankor mindig.
Kérdezik tőlem mások, hogy most akkor hol vagyok én abban a történetben, amit éppen élek. Mikor van arra időm, hogy magammal foglalkozzak. Én pedig azt szoktam olyankor mondani, hogy nem tudnék úgy magammal törődni, ellazulni és elégedett lenni, vagy rálegyinteni dolgokra, ha közben azt tudnám, hogy nem tettem meg mindent valakiért, akiért felelős vagyok. Hát ez ilyen. Persze őrült szerencse, ha az érte tevés egyben felüdülés, szórakozás és önmegvalósítás. Olyankor pedig nehéz szétválasztani, hogy érte van az úgy, vagy értem is legalább annyira.
Pár hete még sírtam a tehetetlenségtől, ma pedig állítólag kivirultam az új feladatoktól. Vajon tudnék így virulni, ha mindazt nem tettem volna meg, amit megtettem?
Talán ez a blog volt a bemelegítés... több évnyi tanulás, felkészülés arra, hogy most úgy tudjam a dolgaimat végezni és megfogalmazni, hogy az másoknak is jó legyen.
És vajon ha látnál egy könyvet, aminek a főszereplője egy rőt hajú kisfiú, aki szemlesütve, magányosan ballag minden délben hazafelé, s egy követ rugdal maga előtt senkinek nem nézve az arcába, és a neve Nap Levente, akkor megnéznéd- e merre visz az útja? Ágos- bogos lombkoronán, Nagyarc Úr sötét birodalmán, Ki nem buggyanó könnyek tengerén át küszködve a vállán csücsülő Szivárlánnyal, aki mindig megsúgja neki, hogy merre tovább. Vajon hány gyerek olvasna erről a fiúról?
Vajon van- e értelme mindannak, amit csinálok? Hát nem tudom. Az én vállamon is üldögél valaki és navigál: most erre, most arra. Megyek utána, mert azt gondolom, így helyes. Hogy úgy lesz- e, majd a végén kiderül.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts with Thumbnails