Tényleg úgy gondolom, az, hogy hol élünk, hol töltjük a mindennapjainkat, befolyásolja, milyen emberré válunk. Szerintem egy olyan helyen, amelynek különleges atmoszférája van, BIZTOSAN jobb emberek élnek, mint más, teljesen hétköznapi városokban.
Van egy történetem még nagyon régről, amit már százszor elmeséltem az embereknek, de hiába... újra és újra eszembe jut. Közel 15 éve, hogy kirándulni voltam Egerben az iskolai tantestületünkkel. Elcsigázva a hőségtől sétáltam két kollégámmal a belvárosban, mikor megpillantottam egy templomot. Mostanság már úgy emlékeztem rá, hogy magasra kellett mennem lépcsőkön, és a templom fehér volt. Lényeg, hogy az ajtaja nyitva állt, én hívtam a többieket, hogy menjünk be, de ők nem akartak. Egyedül léptem egy pompázatos terembe. Valami elképesztően gyönyörű volt, emellett hűvös és nyugalmas. Leültem a padba, és élveztem a kinti forróság utáni majdnem hideget. Néhány perc múlva, teljesen váratlanul megszólalt a templom orgonája. Bachot játszott.
Elképesztő, egyben megsemmisítő élmény volt. Sírtam, és arra gondoltam, hogy minden "hitetlent" ide kellene hozni, hogy megérezzék, az Isten így vagy úgy, de igenis létezik. Vannak helyek, ahol létezik. Azóta is hordom magamban ezt az emléket, és olykor felidézem, ha emlékezni akarok rá, milyen az, mikor Ő egészen közel van hozzánk.
A napokban újra jártam Egerben, ezúttal egy csapat kisgyerekkel. Amíg az utcákat róttuk, végig azon gondolkodtam, milyen csodás lehet itt élni, ahol minden egyes kő arra figyelmeztet, az ember képes önmagát felülmúlni, képes hőssé válni, becsületes, önfeláldozó tud lenni... ha akar. Nagyon meleg volt, mikor a Minorita templom előtt sétáltunk el. Az ajtó nyitva állt, és hirtelen úgy éreztem, ide be kell mennünk. Ahogy beléptünk, a gyerekek elcsendesedtek, némán sétálgattak a falak mentén, igazi, szent áhítatban. Gyönyörű volt, hihetetlen! Igen, pontosan azt éreztem, amit csak nagyon ritkán életemben: hogy az Isten ott van velünk. Kiszakadtunk a világból, a saját kirándulásunkból. Minden távolivá vált, és az, amit belül éreztem, felemelő, szent nyugalom volt. Sírtam, hát persze. Később felnéztem a hátam mögé, és akkor felismertem a templom orgonáját. Beugrott a régi kép, amely már meglehetősen torzan élt a fejemben, hisz nincsen lépcsősor a Minorita templom előtt, nem fehérek a falak, semmi nem úgy maradt meg bennem, ahogy régen láttam. Csak az érzés volt ugyanaz. És az orgona. Ez volt az az orgona, amely akkor Bachot játszott nekem.
Igen, vannak helyek, ahol az Isten jelen van. Van olyan is, ahol a természet mutatja meg magát úgy, ahogy sehol másutt. Van, ahol hősök szellemei suttognak a fülünkbe, és van, ahol egyszerűen saját múltunk köszön ránk. Ezektől az élményektől jobbá válunk, mert eltépnek minket gyengeségeinktől, hibáinktól, hitetlenségünktől, kételyeinktől, tétovaságainktól. Azt mutatják meg, legbelül milyenek vagyunk, milyenek lehetünk, mi mindenre képes az Ember.
Aki nincs egyedül.
3 megjegyzés:
1997 szeptemberében Immanuelbe kerültem dolgozni, ez egy olyan izraeli település ahol többszöri rendőrkordonon keresztül berácsozott autóbuszal lehet bejutni. Csak betelepített ultra ortodox zsidók és palesztinok lakják.Szamarakkal közlekednek, mindenhol állatok a legelőn, és míg ott éltem minden percben az volt az érzésem, hogy Jézus bármikor feltűnhet egy szikla mögül, talán azért mert minden a 2000 évvel ezelőtti állapotban volt, talán mert a pásztor arab kisfiú olyan földig érő fehér ruhát hordott mint az ókori pásztorok.Miután elkerültem onnan, többször is visszajártam látogatni, és mindig jó érzés volt, pedig bejártam az egész Szent földet, éltem Názáretben is, de olyan atmoszféra mint Immanuelben sehol sem volt!
Nahát, felénk jártál! A Minorita-templom tényleg szép, tényleg nem fehér, de lépcsősor van. :) Szép napot!
Bizonyára igazad van. És emlékem hasonló van, nekem is, innen. Az "egy az Isten" élmény meg Pécsett ért, a Dzsámiban.
A gyerekek nagyon sokat kapnak Tőled. Nem dicséret, tény.
Amikor olvastam a buszos malőrt Taktaharkánynál, reméltem, az egy női sérült nem Te vagy.
Megjegyzés küldése