Karácsony

Örök közhely, hogy a gondolatnak ereje van, és azt vonzzuk magunkhoz, amin a legtöbbet morfondírozunk. Ezt tudja az emberek legtöbbje, mégsem alkalmazzuk, vagy ha igen, akkor jobbára pusztító gondolatokkal mérgezzük magunkat. Gyakran gondolunk arra, ami úgysem (!) sikerülhet, gondolunk a szegénységre, betegségre... minden olyasmire, amit nem szeretnénk magunknak. Nem gondolunk viszont azokra a dolgokra, amik örömet hozhatnak  nekünk.
Ez arról jutott eszembe, hogy a karácsony közeledtével egyre inkább előtérbe kerülnek nálunk ezek a vágyak, és a fiúk gyakran témáznak a leendő ajándékaikon. Természetük szerint különbözően. Ott van például a céltudatos, kitartó Ákos fiam. Igazi példája lehetne azoknak az agykontrollos és sikertanító könyveknek, amik arról szólnak, hogy miképpen képzeld el, rajzold le a kívánságodat, gondolj rá nap nap után, hogy végül elkezdd vonzani magadhoz. Ákos írja a levelét a Jézuskának, szó szerint azzal kel és azzal fekszik, hogy a leendő karácsony estén gondolkodik. Elképzeli, ahogy a templomból megjövünk, szól a zene, égnek a gyertyák, és a fa alatt ott várják a kincsei.
Ezzel ellentétben Nagyfiam viszi tovább a családi karmát, ami úgy szól: nem hiszem el, hogy velem ez megtörténhet, én úgysem kaphatom meg, inkább el is felejtem, és hagyom a pislákoló vágyat kihunyni. Ez ugyanis még mindig kevésbé fáj, mintha a vágy után a csalódás következik.
Ugyanazokat látom rajta, amiket én is ösztönösen megélek nap mint nap. Már miért is sikerülne? Hogy is gondolom ezt?
Szóval arra gondoltam, hogy ezek az attitűdök ott eldőlnek a karácsonyoknál. Vágyakozni fárasztó dolog. Igénybe veszi az elmét a folytonos álmodozás, képzelődés, így igazán kijár érte a jutalom. Milyen csodás lenne, ha sikerülne mindhármuk vágyait teljesíteni (teljesen normális, kedves ajándékokra vágynak), és megerősíthetnénk őket abban a hitben, amit amúgy folyton szajkózunk nekik: Ha elég erősen vágyakozol valami után, akkor azt el is éred bizonyosan. Nyilván később, nagyobb korukban  majd a vágy mellé oda kell tenniük a munkát is, de gyerekként a pozitív gondolkodás megerősödhet bennük (vagy nem) ezekkel a karácsonyi előkészületekkel (vágyom rá, gondolok rá és lám,  megkapom).
Nekem is van vágyam (megint egy új), amiben hiszek, amiért küzdök- már csak azt kell beprogramozni, hogy meg is tudom valósítani.
Nem. Több vágyam is van. Az egyik és legfontosabb, hogy a fiúk vágyait teljesítsem. Hogy a gondolat hatalmába vetett hitüket bizalmukat ne veszítsék el (illetve kapják vissza). Merjenek álmodni, vágyakozni, hinni abban, hogy bármi sikerülhet, és ne gondolják, hogy méltatlanok arra, hogy elérjék a céljukat.

Nők Lapja nekem

Ahol dolgozom, az egyszerűen gyönyörű. Lassan térdig járunk a falevelekben,a nap pedig még hozzáteszi a maga varázsát. Nem bírok ellenállni a zörgő avarnak, folyton benne kell csatangolnom,és hallgatni a zizegését.

Ez itt az egyik kedvenc helyem. Annyi szín van egy rakáson, hogy szinte lehetetlen befogadni. Szívesen sétálok itt, mikor a fiúkért megyek (akik már csak délig vannak iskolában).
Néhány napja is a látványban gyönyörködtem, mikor a padon egy könyvet vettem észre. Nem akartam hinni a szememnek. Egy 1971- es Nők Lapja évkönyv volt.
Szépen megálltam, nézelődtem, hátha van itt valaki, csak én nem látom. Aztán felvettem, lapozgattam, a szemem sarkából lestem (periférikus látás fejlesztése, hoppá!), rám kiabál- e valaki, hogy egy ilyen értékes, muzeális darabot készülök elcsenni.
Hát nem. Nem jelentkezett senki, én meg bevágtam a táskába, és uzsgyi!
Azóta olvasgatom, és imádom.

Emlékszel ezekre a ruhákra? És az a betűforma, azok a képek, amik voltak ezekben a könyvekben! A lelki segély, ahová az elhanyagolt háziasszonyok írtak tanácsért. Döbbenettel olvastam például, hogy már akkor is ismerték a rákot, tudták, hogy a dohányzás káros az egészségre, és próbáltak is kampányolni. Én teljesen azt gondoltam, hogy ezek az információk a nyolcvanas években kezdtek nyilvánvalóvá válni. Azért hihettem így, mert az én magam akkor hallottam erről..
Én gyerekkoromban mindig féltem. Hogy mitől, az összetett és sok minden benne van, de például emlékszem arra, mikor a hidegháború a tetőfokán volt, és folyton arról volt a beszéd, hogy miképpen pusztul el a föld, ha valami félreértés miatt valaki megnyomja a gombokat, amik az atombombákat fogják indítani. Vagy csak nekem volt ez ekkora probléma? Tudom, hogy folyton ezen agyaltam. Elképzeltem, ahogy elevenen elégek, és a tesóm is, meg mindenki. Őrület volt.
Mikor ez a könyv megjelent, én 1 éves voltam. Gyakorlatilag nem is éltem még, mégis imádom a hetvenes éveket. Ugyanazt az őzike szemet festem magamnak, mint az akkori nők, és a ruhákat, bútorokat is szépnek látom. Különös.

Erre például tisztán emlékszem:

Melinda sampoo!







Legkedvesebb nekem a könyv címlapja:

Elég sokat nézegetem, és felfedeztem, hogy ezen a képen a nőnek vannak kis szarkalábai! Ráadásul a fogsora sem tökéletes! A haját is megkuszálta a szél!
Nem tökéletes!
Hoppáré!
Kérlek szépen, ha ma előveszem az újságokat, nézem a ragyogó címlapokat, akkor az 50 éves celebeken nem látom nyomát a változásnak. Olyanok, mint 30 évvel ezelőtt. Aztán felmegyek az Erzsébet kilátóba tavasszal, és bökdösnek többen: Nézd'a, ott van ezmegaz, én pedig nem ismerem meg az illetőt, mert egy konkrétan lelakott öregasszonyt (bocs tőlük) látok.
Ez jó? Neki biztos, hisz így kevesebb autogramot kérnek tőle.

 Ez a kép szép. Hihető.
Kaptam.

Gyógyuló

A pszichológusom (khm... igen, most van egy ilyen affektálós hajlengetés) azt mondja nekem mindig, hogy szerinte fan tasz ti kus nő vagyok. Jó van na, tudom, hogy ez a dolga, mert neki kell engem erősíteni, de a technikáját akkor is nagyon bírom. Először jól meggyúrja az embert, szépen leomlasztja a védőfalait, aztán bedob egy ilyen csali falatot.
Egy akármilyen hétköznapon ezt a mondatot meg se hallod. Hallod persze, de nem úgy igazából. A füled hallja, belül nem hallod. Csak akkor hallasz ilyeneket, ha ezt is érzed. Különben mosolyintasz, legyintesz, és kész. Mikor azonban az érzések mélyére mész valakivel (amit én speciel nem szoktam csinálni), akkor bejutnak a vékonyodó falak résein ezek a szavak. Elkezded hallani (a szíved hallja), ahogy mondja, hogy légy büszke magadra, mert más ember mindennek a felétől megroppanna, te meg tehetséges, szép, okos, blablabla (igen, ez is az ön!el!nem!fogadás tünete, mikor a saját értékeid fölött így átblablázol) ember vagy. Hogy tanul tőled ő is- ezt mondja. Hmmm... mit is? Furcsa egy eset lehetek, nyilván, hehe. És persze eszedbe sem jut közben, hogy emberként tanul tőled, hanem csak addig jutsz el, hogy mint ESET lehetsz számára érdekes.
Nem baj.
Röpülsz.
És a harag is mintha engedne.
Mintha a nap is sütne, pedig valójában az eső esik.
Eszedbe is jut valami. Ráírsz egy régi ismerősre, aki amúgy meg olyan okos és klassz ember, hogy  nem is mered mérni magad hozzá, mert mindig azt gondolod, hogy mindaz, ami a te fejedből kipattan, az csak valami különös véletlen szerencse lehet, de bezzeg MÁSOK (például ő), ők aztán tényleg tehetségesek. Szóval írsz neki, mert rég beszéltetek, és ahogy megy a szó ide- oda, eszedbe jut valami (persze véletlenül), ami remek ötletnek tűnik. Írod neki, mutatod, mire gondolsz, közben persze biztosítod, hogy nem kell részt vennie benne, nem haragszol, ha nem (mintha már előre a "nem"re készülnél), de nézze meg a témát, mert ő ért ehhez, és ha úgy véli, hogy...Induljunk el együtt!- mondod neki egy nagy levegőt véve. Persze még hozzáteszed (hogy biztosítsd magad egy esetleges elutasítás esetére), hogy nem kell igent mondani, csak ha hisz abban, hogy ez jó ügy. És akkor ő azt mondja- írja: hiszek benned. Érted? Ezt így.
Te, ott a képernyő előtt nem tudod elképzelni, hogy ez a mondat egy ilyen ragyogó- esős napon mekkora adag orvosság.
Én sem tudom elképzelni. Mert azt sem sejtettem, mennyire beteg vagyok.

Befejeztük, és indul valami új

Kész. Remek volt. Mostantól tudok vizsgálni és terápiázni olyan gyerekeket (vagy éppen felnőtteket), akiknek az idegrendszeri fejlődésében valami picit félrement, elakadt, és emiatt kerültek nehéz helyzetbe.
Tényleg alig várom, hogy elkezdhessem, sőt, ez a két hétvége újabb ingert (stimulácót- ahogy Kulcsárné Pannika mondaná) adott arra, hogy talán tanítani is jó lenne. Úgy kipróbálnám egy csapat picivel a rendszeres tornázást, és azokat a tanítási ötleteimet, amik az elmúlt évek során megértek bennem!
Majd meglátjuk, hogyan lesz. Azért az is furcsa, hogy míg tanultam, arra gondoltam, merre kellene továbblépni. Jóga, kineziológia, agykontroll- mind tökéletesen illik a rendszerbe, kiegészítője kézzelfogható és misztikus énünknek, egyben a mozgásterápiának, melynek amúgy is van egy mélyre néző szemlélete. Az, hogy azt mondja, nem a gyerekkínzás a megoldás, hanem a mélyben lapuló fejlődési blokkok szintre hozása, már eleve egy komplexebb gondolkodást kíván, mint a "tessék többet gyakorolni, anyuka!" szemlélet. Az, hogy ebbe beépítjük a gyermeki stresszek oldását (azokét, amik olyan erősen ott vannak még a felnőtt életünkben is, hogy mikor egy egyszerű kis gyakorlattal oldani kezdik, az ember zokogásban tör ki miattuk), hogy a gyereket működő egészként szemléljük, mely egésznek része az anyukája, a múltja, az álmai és a félelmei... Hát mindez valami egészen üdítő azok után, amiken a fiam, és vele én is keresztülmentünk.
Szóval gondolkodtam, hogy nem állhatok meg itt, mert ez így kevés. Tovább kell lépni, fejlődni és tanulni. De merre? Kineziológia? Gyógymasszázs? Vagy csak a drámajáték hozzáillesztve a terápiához? Mi legyen? Aztán este mit hallok a tévében? Egy cikket az agykontrollról és az elme hatalmáról.
Van kérdés?
Nincs. El van döntve. Jógázni hamarosan elkezdek- ez kell nekem is, és kell a terápia miatt is, hogy még inkább megismerjem az ősi mozgásainkat, mellé pedig záros határidőn belül egy agykontrollos könyvet szerzek. Azt hiszem, erre kell indulni.

Ps: Köszönöm a leveleiteket, igen jól estek, és igen el is érzékenyültem tőlük (amúgy is nagyon bőgős vagyok mostanában). Úgy terveztem eredetileg, hogy ezt az előző bejegyzést ma este leveszem. Vannak néha ilyen egynapos posztok, amik megszületnek, aztán mennek titkosba. A leveleket olvasva, és a könnyimet törölgetve pedig azt gondoltam, bármennyire "veszélyes" egy ilyen írást nyilvánosban hagyni, végül mégis maradjon. Ezt érzem most, de holnap talán már nem. Bizonyosan sokan mások is éreznek olykor ilyet, akkor hadd maradjon így, leírva. Elég volt már az önbecsapás, a felmentések keresése, a rejtőzködés. Ami fáj, az fáj. Aztán megyünk tovább, hisz- mint ahogy Pannika mondta-, legnagyobb kárt bennünk a düh és az önsajnálat teszi.

Az út

Egyre inkább kezdem azt hinni, hogy mindaz, ami a fiammal történik, az leginkább értem történik. Azért, hogy elinduljak a saját megismerésem útján. A tanfolyam (mozgásterápia) persze gyerekekről szól elsősorban, de én is voltam gyerek, így hát rólam is. Az én foltjaimról is. Az én rég elfelejtett nehézségeimről is. Az én nyomoromról is.
Nem jó ezzel szembenézni. Szörnyen tud fájni. Azt is megtanultam, hogy könnyű addig megbocsátásról beszélni, míg az ember nem látja, hogy mekkora sebeket ejtettek rajta mások, mikor még kicsi volt, védtelen, és nem tudott kiállni magáért. Mikor arra sem volt bátorsága, hogy megszólaljon.
Míg tudtam azt mondani könnyedén, áh, nem volt akkoriban egyszerű, addig egészen könnyű volt. Most, mikor szóhoz sem jutok a felismerésektől, akkor kezdek el fulladozni.
Pont most kerültem ide, mikor amúgy is kezdek összeomlani. Talán ez sincs véletlenül. A legfurcsább, hogy közben a gyerekem elkezdett gyógyulni, valószínű, hogy néhány hét- hónap alatt rendbe tud jönni akár magától is.
Ő igen.
Én  pedig eldönthetem, hogy tovább is élek így (Kérdezed, hogy mi az az "így"? Hát így! Állandó kételyek között, napról napra dühösebben, azzal a titkos képpel magamról a szívem mélyén, amit évtizedekkel ezelőtt egy füstös konyhában vertek a fejembe arról, hogy egy lúzer vagyok. Értéktelen kis ... ezt le sem bírom írni. Olyan vagyok, akit még szeretni sem lehet)
Vannak ilyen eldugott babáim, amikkel a tudatalattim játszadozik, és mikor előveszi őket, a fejem leblokkol, és csak azt hajtogatja: egy senki vagy. Mehet ez így tovább, vagy lehet olyat, hogy felépítek egy szabadabb életet, amiben már elhiszem, hogy tehetséges vagyok. Mindkét út nehéz. Főleg így, hogy ezt a mérhetetlen dühöt érzem már egy ideje.
Nem tudok mit írni.  Furcsa dolgok történnek velem, furcsa helyzetekbe kerülök, furcsa emberekkel találkozok. Minden képlékeny körülöttem.
A tanfolyam ma véget ér, és félő, hogy csak elindított valamit, én pedig itt maradok most egyedül, és képtelen leszek megoldani a helyzetemet. Addig eljutottam tudásban, hogy a mozgásterápiát elkezdhessem. Azt már értem valamennyire. Ez azonban csak az út legeleje. Magamat (a képet, amit magamról láttam) most veszítettem el. Merjem- e a lábam tovább rakosgatni, vagy csukjam be a szemem, és ne vegyek tudomást arról, hogy itt vezet egy ágas- bogas ösvény is, ami hívogat? Ha elindulok, az is furcsa lesz, mert az út felülírja a kapcsolataim jó részét, kezdve rögtön a szüleimmel és befejezve a saját gyerekeimnél.
Azt tudom, hogy ami most van, az nem jó, és az már fáj is. Ha a stresszt oldom, akkor nem fáj annyira, viszont kibukkannak azok a félelmek, amiket eddig el tudtam takarni. Ez aztán a pszichodráma!

Néha azt gondolom, nincs visszaút, néha meg azt, túl késő már ehhez.

Változnak az idők

Változnak az idők. Néha észre sem vesszük, mikor változik meg körülöttünk a világ. Körbefordulunk, és már nem azt látjuk, amit tegnap.