2009. jún. 12.

Az ágy

Mikor két éve nagy bajban voltam, akkor talált meg. Gyenge voltam, és azon ritka pillanataim egyike volt, amikor szükségem volt egy barátra. Neki is szüksége volt rám, hát támaszkodtunk egymásra. Sokat beszélgettünk azokban az időkben, ugyanaz a korosztály, ugyanolyan "besült" művész lélek... jól megvoltunk egy ideig. Aztán később lazult a kapcsolat. Én kezdtem magamhoz térni, terhes volt már a sok együttlét, ő még mindig ugyanazokat a köröket futotta, untatott is sokszor, kiszámíthatatlan volt, váratlanul ráförmedt az emberre, máskor meg szinte negédesen kedves volt. Fárasztott a labilitása, és lazábbra vettem a kötődést. Azért néha megittunk egy kávét, és mikor befészkeltem a céghez, szóltam neki, hogy talán ő is megpróbálhatná. Akkor azt hittem, jó ötlet, segítek is neki, tud pénzt keresni, kiélheti a kreatív hajlamait, minden rendben lesz vele. Sajnos nem így lett. Teljesen más az ő hozzáállása, ráadásul nem is ment úgy neki, és talán nem is akarta úgy csinálni, ahogy ez a munka működőképes, így egy idő után feszültségek támadtak, és Atibi is egyre inkább szabadulni akart tőle. Nyilván ezt ő is érezte, és egyszer csak már nem dolgozott ott. Megkönnyebbülést éreztem akkor. Ezzel egyidőben a barátság maradéka is elpárolgott, néhány hónapja nem is kerestük egymást.

Ma tudtam meg, hogy három napja műtötték, mert az agyában egy daganat van. Most nem tudok semmi másra gondolni, csak a gyerekeire, a házára, amit egyedül újított fel, és arra, ahogy az ágyán fekszik, és várja a szövettan eredményeit. Annyi dolgot csináltam ma, és közben semmi másra nem gondoltam, csak arra a szörnyű ágyra... hogy mennyire magányos lehet ő ott.

4 megjegyzés:

Blanche írta...

Látogasd meg, Doris. Nem csak miatta, magad miatt is.

Andi írta...

Doris, nem tudom... Nekem volt egy "baratom", aki sosem volt az. Mai eszemmel tudom, hogy mindig valamifele versenges volt koztunk, aminek semmi, de semmi ertelme nem volt. Aztan, mikor nalam melegedett a pite, hogy ugy mondjam (akkoriban leveleztem veled is parszor), vegeztunk egymassal. O aztan (bar elotte mindennek lehordott es csupan az eletemet teregette ki, fitymalta le), par honap mulva kommentelgetni kezdett a blogomban. Egy kozos imeros azt mondta, ne hagyjam, hogy gyulolet legyen bennem - es hallgattam ra, irtam az illetonek. Bar ne tettem volna. Annyi energiam elment arra a semmilyen kapcsolatra, hogy azt nem tudom elmondani. Semmit nem adtunk egymasnak, elvenni annal tobbet vettunk. Aztan egyszer mar nem lehetett tovabb folytatni ezt az idegorlo, idegesito "kapcsolatot", szerencsere. Jo ez igy, van, hogy valakit az eletedbe sorol az elet, de nem kell am mindig elfogadni. Vagy fogadd el, de legyel vele tisztaban, hogy ez egy feladat. En tudom, mi az en dolgom ezzel: az onuralom megtanulasa. Jo uton jarok, sokat fejlodtem ezen a teren.

De most a te ismerodrol: nem veheted mas problemajat a nyakadba. Ember vagy, meghozza jo ember, gondolsz ra, de semmi szukseg arra, hogy lelkifurdalast okozz magadnak. Az, ami vele tortenik, nem miattad van. Latogasd meg, ha ugy erzed, hogy tenyleg szukseg van erre, de ne azert tedd, hogy kipipald, mint egy kotelezo tennivalot, hiszen ezzel nem valtozik a kettotok kozotti viszony. (Talan csunyat mondok, de: ha valoban maganyos, azt valahol maganak koszonheti. Ha maganyos, akkor magat tette azza. Talan masokkal is "ugyanazokat a koroket futotta" - ez iszonyuan idegesito, ld. az en fent peldamat. Az ilyen ember elol menekulnek a tobbiek...)

Doris írta...

Nem hiszem, hogy rám lenne szüksége. Azt gondolom, gyakorlatilag nincs egyedül, csak éppen... szembenézni a halállal, ez akkor is magányra ítél, ha ezren vannak körülötted. Erre gondolok leginkább. Úgy képzelem, hogy egy ilyen helyzetben mindenképp egyedül van az ember, ugyanis ilyenkor hirtelen a másik oldalra kerülünk. Ők, akik az ágyunk mellett szorongatják a kezünket, az élet oldalán állnak, mi pedig (ő pedig) legalábbis a választó vonalon.
Nem tudom, keresem- e, és ha igen, hogyan, hisz ő sem szólt, mikor megtudta, hogy bajban van. Ebből gondolom, hogy nem vagyok annyira fontos neki. Mindenesetre megrázott, felkavart a dolog, mert soha nem voltam még ilyen helyzetben. Nagyon szorítok neki, és bizakodom abban az egy százalék esélyben, ami majd kimondja, hogy semmi komoly baj nincs, csak egy kis valami volt, amit kidobtak a fejéből, és minden mehet tovább, ahogy eddig. Akkor majd visszalép ide, a mi oldalunkra, és a magánya is elpárolog.
Így képzelem.

stali írta...

Doris, valaki nagyon okos ember azt mondta egyszer nekem, hogy soha olyan magányosak nem vagyunk, mint születésünkkor és halálunkkor.
A barátság meg - ha igazi - bizony sosem egyoldalú, de mindig megérzi, mire van szüksége a másiknak. Ha nem így működik, lehet, csak annak tűnt.

Related Posts with Thumbnails