Megjött a levél, hogy Nagyfiam 17- én mehet felvételizni.
Akkor leszek bajban, ha sikerül neki. Akkor aztán agyalhatok, hogy mi legyen tovább. Mert ugye, ha van három gyereked, akkor mindent háromszor kell számolni, vagyis ha őt jobb iskolába íratom, akkor egyértelmű, hogy a többieket is oda illik járatni (majd ötödik osztálytól). Ez így igazságos, főképpen, hogy mindannyian okosak. És az úgy menni fog- e majd? Lesz- e rá anyagi, logisztikai, és egyéb kapacitás? Ha viszont óvatosságból nem engedem a nagyot, akkor az fog bántani, hogy megfosztom a lehetőségektől, amit ez a suli adna neki.
Mert mi is vár rá, ha elmegy oda? Nyugalom, viszonylag válogatott, tudás- orientált társaság, nyelvi, sportolási lehetőségek... Ezekből a számomra leglényegesebb: NYUGALOM!!! Ezzel szemben mi van itt? A beintegrált kisegítő iskolánk sleppje, dohányzás, erőszakoskodás a mosdókban, lelakott tantermek, sivár közösségi élet. Előny azonban, hogy nem kell annyit utaznia, vasárnaponként templomba járni, és továbbra is minimális tanulással lébecolhat majd az élbolyban. Semmi nem lesz, ami kihívás lenne itt számára, ami neki nem gond, hisz nem is szereti a kihívásokat. Én azonban szeretném, ha lennének előtte kihívások. Látom, hogy ellustul, és egyre felületesebb, mert azt képzeli, neki már nem is kell dolgoznia a jó eredményekért. Ez egyáltalán nem tetszik. Tudom, hogy sokat segítene neki, ha egy erős csapatba kerülne, ahol azt látná, hogy menő dolog tanulni, eredményeket elérni.
Azért agyon nem idegeskedem magam. Majd kiforrja magát a dolog, ahogy mindig minden más is.
Gyakran azt látom, hogy az ember valójában olyan, mint egy patak. A valódi természete- tehetsége előbb- utóbb a legkeményebb sziklába is utat váj magának. Én viszont anya vagyok. Szeretném a sziklát homokká morzsolni, és az ujjammal medret húzni belé.
3 megjegyzés:
Nagyon hasonló gondolataim voltak egy éve,amikor a fiamnál kellett dönteni a régi suli,illetve a hatosztályos gimi között.Most, az első gináziumban töltött év útán csak jót mondhatok. Egy kicsit szokatlan volt a srácomnak,hogy itt tanulni is kell a jó eredményért,de egy fél év után belerázódott. Ami pedig a legfontosabb: nagyon jól érzi magát,imádja a tanárait és az osztálytársait,élvezi,hogy itt nem csak a tanároknak érték a tudás.. (Ez sajnos az általánosról nem volt elmondható...) A lánykám most lesz hatodikos.Lelkesen várja a gimis éveit. Vele is megpróbáljuk ,mert nem vehetem el tőle a lehetőséget.Pedig nem lesz könnyű anyagilag (egyedül nevelem őket,nagymamai segítséggel),de ha negatívan gondolkodnék, attól csak rosszabb lenne minden..
Sok erőt ad a hozzászólásod. Egy ideje már óvatosabb vagyok, mint pár éve, nehezebben vágok bele bizonytalan dolgokba. Mégis néha úgy hiszem, valahogy megoldódik minden... ha a jóisten észt adott a fiamnak, akkor talán lehetőséget is ad neki, nem igaz?
Ahogy eddig láttalak, megoldod. Okosan, szeretettel, féltéssel, józan ésszel. Nagyfiadnak megfelelően. Mert Benned ott a képesség: ahogyan a gyerekemnek a legjobb. És ezt fogod előadni Okoskával is, és Picikével is, amikor miattuk fogod leplezni, hogy legszivesebben elhessegetnéd azokat az ágakat az útból/ról. És büszke leszel rájuk. Eszedbe sem fog jutni, talán azért ilyenek, mert Te segítetted ide őket.
Megjegyzés küldése