Ez egy katasztrófa lesz így. Szerintem meg fogok őrülni, de legalábbis az életem beszűkül az iskola- munka síkra.
Tanulunk és gyakorlunk. Hajnalban kelünk, az autóban kántáljuk az abc- t, beérünk, dolgozás, futás haza, kántáljuk a szorzótáblát, később gyakorlunk, pótoljuk a meg nem tanult anyagrészeket, majd fekszünk, hogy reggel kezdhessük újra.
Kettő dolog jut erről eszembe:
Félelmetes, ahogyan az életünk elmúlik. Görgetem a napokat, és néha megrémülök attól, ahogy telik az idő. Gyerekként folyton vártam valamit (leginkább azt, hogy felnőjek), és ettől úgy éreztem, cammognak a percek. Most kicsit lassítanám a folyamatot, de képtelen vagyok. Máskor azt gondolom, nem is fogy az élet, inkább telik... nem eltelik, hanem megtelik. Van egy karcsú palackom, és abba színes köveket gyűjtök. Mikor a hétköznapokat élem, olyan, mintha hatalmas szürke kavicsokat dobálnék a palackomba. Gyönyörködni kevéssé tudok bennük, a helyet mégis foglalják. Máskor találok valami ragyogó apróságot, és becsúsztatom a színtelenek közé. Ezek teszik a palackomat egyre értékesebbé. De sajna, amíg gyűjtögetek, néha megfeledkezem arról, hogy ez nem tarthat örökké. Felemelem a szemem egy percre, és ámulok: Te jó ég! Már így eltelt az idő!
A másik, ami eszembe jut, hogy emlékszem még, milyen gyakran hallottam kicsiként: Addig örülj, amíg gyerek vagy! Én persze lázadtam: Dehogy örülök! Nem akarok gyerek lenni! Kiszolgáltatott vagyok, gyenge vagyok, és nem is túl boldog. Felnőtt akartam lenni. Most, mikor a gyerekeimet figyelem, ugyanezt gondolom. Nem könnyű, sőt, nagyon nehéz az ő világuk is. Sok a kötelezettség, sok a feladat, sok a parancs, ismeretlen helyzetek, utak, emberek veszik körül őket, és valahogyan el kell tájékozódniuk. Tanulniuk kell minden percben... ÉLNI. Ez talán könnyű? Nem, cseppet sem.
El is határoztam, hogy ma moziba viszem őket. Színes gyöngyöcskéket görgetek a markukba.
Ps: Bocsi a melankóliáért! A régi, hőn szeretett Hiperkarma került elő a napokban. Ez rendszeresen magával hozza ezt az édes, őszi mélabút bennem.
2 megjegyzés:
Nos, úgy tünik, hasonló gondolatokat görgewtünk magunkban. Èn a Kicsinek egy vadiúj iskolatáskát vettem - van itthon asszem, vagy négy-öt darab, de harmadikos létére més soha nem volt neki VADIÙJ; csak az övé. Hiába, ö a harmadik. A Középsönek egy mobiltelefonnal vettünk önbizalmat, tudom, tudom... De látnod kellene, ahogy fél percenként újra felhozza! A Nagynak beígértem egy Nöcis Estét, csak kettesben, filmmel, csipsszel... Nekem olyan kevés szines kavicsocska maradt meg, hátha nekik több??!!
PS: Szeretem a blogod, örülök, hogy erretévedtem!
Köszi, köszi!
Sosem késő gyűjtögetni, nem igaz? Van, aki felnőttként kezd igazán élni. Én is ilyen vagyok.
Megjegyzés küldése