Lépések előre

A helyzet egyre izgalmasabbá válik. Na, de tényleg annyiszor mondtam már, hogy ha az ember kapaszkodik, akkor azért mindig kap valami fogódzót, ami segíti a talpon maradását.
Tegnap alaposan elkezdtem beásni magam abba a problémába, amit a gyerek gyógytornáztatása, és egyéb fejlesztése jelent. Szerintem teljes joggal beszélhetek problémáról, ugyanis gyorsan világossá vált, hogy esetünkben túl késői a kapkodás, már rég el kellett volna kezdeni a fejlesztést, ráadásul az a bizonyos Alapozó terápia, amire szüksége van, nagyjából totálisan borítja is a családi költségvetésünket. Elképesztő összegekért vállalják az ilyen fejlesztéseket, és bizony ahhoz, hogy hatásos legyen, hetente többször kell elhordani a gyereket a tornászhoz, ráadásul hosszú időn keresztül. Jócskán elkenődtem, és egyre inkább adta magát a kérdés, hogy a legjobb az lenne, ha én magam fejleszthetném Bobit. Természetesen a szakemberek elzárkóznak attól, hogy könyvből, megnézésből tájékozódj, hisz nem rossz az nekik, ha ezt az egész tudományt (vagy azért annak mégse nevezzük) valamiféle misztikum és rejtély övezi. Emellett persze egyértelmű, hogy nem kell ebbe a dologba mindenkinek belekontárkodni ( Itt jegyezném meg, hogy történt már olyan, hogy gyermeke betegsége kapcsán lett szülőből magasan képzett orvos vagy biológus, még ha nem is volt papírja róla. Az elkötelezettség és aggodalom sok csodára képes.) Szóval még mindig nem tudom pontosan, hogy mi is az ALAPOZÓ TERÁPIA, de azt már igen, hogy állítólag mindennek alfája és omegája.

Micsoda szerencse, hogy van pedagógus diplomám, így gyakorlatilag a mai napig bármilyen továbbképzésre bejuthatok, ami csak a szakmabeliknek engedélyezett.
Micsoda szerencse, addig szörföztem induló tanfolyamok után, míg kiderült, hogy éppen Kecskeméten indítanak egy 60 órás képzést októberben.
Drágáim! Október végére OKJ- s papírom lehet (lesz) Alapozó terápiából! Hinnéd, ha nem én mondom? És kivel beszéltem telefonon úgy elsőre? Valakivel, aki már adja is a tankönyvet, így előre. Valaki, aki használja a módszert, és kérés nélkül felajánlotta a segítségét, hogy addig is tudjak a gyerekemmel foglalkozni, amíg ez a pár hét eltelik.
Mit gondoljak?
Szerencsés vagyok, azt gondolom.
Eszembe jutott még néhány dolog, ahogy Bobit figyeltem, tanítottam az elmúlt napokban. Természetesen rettentően sajnálom őt, mikor a küszködését látom, de valahol ez az állapot- a figyelemzavar, a hiperaktivitás- (talán a személyes érintettség miatt) őrületesen elkezdett érdekelni. Nagyon várom a tanfolyamot, és bizony éppen előző bejegyzésemhez kapcsolódva (hogyan teremtsek egzisztenciát az otthonomhoz igazodva) az is benne van ebben, hogy gyakorlatilag egy újabb szakmát készülök elvégezni.
Novembertől amellett, hogy a fiamat tudom segíteni (hurrá!), jogom lesz más gyerekekkel is törődni.
Nem látom még előre, mi minden sülhet ki ebből, mégis úgy tekintek a lehetőségre, mint egy ajándékra. Kissé drága ajándék persze, hisz nekem nem finanszírozza egy háttérintézmény a tanfolyam árát, mint kötelező továbbképzést, de valahogy majd ezt is megoldjuk. Szerencsére mr. D. teljesen egyetért velem, és támogatja az elképzelésemet.

Ps: Virág ötletei nyomán kitaláltam a fiúknak egy lapbook- ot, melynek elkészítésén kb. 3 órát dolgoztunk tegnap délután. Ezalatt az idő alatt kellett nekik írni, olvasni, színezni, ragasztani, vágni, szavakat értelmezni és szétválogatni. Ja, és némi önismeretet gyakorolni, hisz a kis lapozókönyv (kicsi, hahaha!... egy óriási, szétnyitható szív) róluk szól (talán azért annyira kedves nekik). Míg elkészültek, összegyűjtöttük a külső- belső tulajdonságaikat, megírták a személyes adataikat (többek közt a kedvenc étel- ital stb., vagyis olyasmiket, ami a gyereknek fontos), családrajz készült, valamint saját kézzel rajzolt önarckép.
Talán délután tudok fotót tenni a művekről, és már az is bizonyos, hogy további lapbookokat fogok készíteni, ugyanis ilyen örömmel még nem láttam tanulni a fiúkat.

Újra bizakodom.