Állásajánlat

Megint szóltak nekem, hogy mehetnék ezúttal... most figyelj! ANYAKÖNYVVEZETŐNEK! Jó, fain, nyugdíjas állás.
500 méterre a házunktól.
Fix bér.
"Mer' tudod, nekünk se mindegy, ki csinálja ezt. Mer' ehhez szív kell, és olyan belső szépség, ami nincs mindenkiben. Hogy az emberekkel tudjon kommunikálni az illető. Na, érdekel?"
Inkább maradok mégis. Adok Atibinek még egy évet, mielőtt másik állást keresek. Olyan másikat, ami tuti, nyugdíjas, fix béres 8-tól 4- ig a házunktól 500 méterre.
Egy dolog, hogy kedvelem őt, de fontosabb, hogy magamban érzek még ahhoz energiát, hogy építsük ezt a céget. Vannak még ötleteim. Nem akarom még feladni az ambícióimat, az álmaimat. Az még túl korai lenne.
Erről megint eszembe jut valami. Nemrég azon gondolkodtam, mennyire szomorú, hogy az egereink hamarosan elpusztulnak. Mennyire igazságtalanul rövid élet adatik nekik. A kutyám is meghal majd. Őseink 12 évesen már felnőttnek számítottak, és alig volt köztük, aki a 30 évet megélte. Manapság pedig élünk 60 évet, ami azért elég jónak számít az élőlények között, mégis, ha erre gondolok, sajog a szívem, hogy mennyire kevés ez az idő. Aztán arra gondoltam, hogy talán azért érzi ezt az ember kevésnek, mert az életünk túlságosan sokrétű. Az ősembernek, aki csak evett, aludt, szaporodott, talán elég volt az a 30 év, hisz ennyi idő alatt mindent volt módja kipróbálni, ami az akkori embernek adatott. De mi? Mennyi terv, vágy, lehetőség! És milyen kevés hozzá az a 60 év! Ez szomorú. És ne mondja senki, hogy nem az.
Hahaha, ilyenekről beszélhetnék a nagy szertartásokon. Én, a széplelkű anyakönyvvezető! Az aztán vicces lenne! Nem, nem, jobb nekem inkább a gyerekek között! A mesék között. A saját meséim között, amiket én találok ki, és úgy formálok, ahogy nekem tetszik. Amikben nem tűnnek el a lehetőségek, nincsenek zsákutcák, nem fogy el az erő, a lelkesedés, nincsenek félelmek, és rossz döntések. Ahol minden kapu nyitva áll az idők végezetéig.