Ez meg egy olyan dolog, hogy az embernek vannak furcsa gondolatai olykor. Olyan gondolatok, amik talán nem illenek hozzá... mert van bennünk egy kép valakiről, és elképzeljük, hogy neki mikor mit kell gondolni, érezni. Aztán ha ő nem azt érzi, nem azt gondolja, akkor azt mondjuk: Nahát, csalódtam benne! Nahát, ezt nem gondoltam volna róla! Hogy ő ilyet gondol. Pedig miért ne gondolhatná?
Az érzések rakoncátlanok. Ideig- óráig kordában tarthatjuk őket, de később mégis önálló életre kelnek. Éppenséggel büntetlenül érezhetek én elégedetlenséget, búsulhatok olyasmi miatt, ami másnak semmiség. Van hozzá jogom, nem? Az érzéseimért csak magamnak kell számot adnom, nem? Azokat legalább szabadon érezhetem, nem? Az életem 80%- át úgyis mások határozzák meg.
Eszembe jut, mikor gyerekkoromban anya rákényszerített valamire, és én rosszkedvűen kezdtem neki a feladatnak. Általában kaptam a fejemre, hogy miért húzgálom a számat, én meg mindig azon dühöngtem, hogy miért nincs meg legalább az a szabadságom, hogy NE VÁGJAK jópofát az ügyhöz. Ilyen az élet is. Van egy csomó dolog, amiről előbb- utóbb bebizonyosodik, hogy nem volt jó döntés, nem így kellett volna, nem ezt kellett volna, de mire rájövünk, már nem tudunk változtatni rajta. Benne van az ember egy élethelyzetben, és nem tehet egyebet, mint jóképet vág hozzá. Néha sikerül, néha nem. Aztán egyre gyakrabban nem. Különben meg azért, mert van, akinek sokkal rosszabb, még nem vagyunk kötelesek jóképet vágni egy számunkra nyomasztó- fullasztó helyzethez. Szerintem.
Van ehhez jogunk, ugye? Nekem van hozzá jogom?
