Nem is értem, miért csodálkozom, hogy semmire nincs időm, és éjjel kettőig dolgozom.
Hát basszus!
Hát egy hét múlva egy 8000 fős rendezvényünk lesz!!!
8000 ember (minimum)!
Gondoltam volna egy éve, hogy ma egy ilyen dologban kell részt vennem?
Nem gondoltam.
Ha akkor ezt tudom, akartam volna?
Igen. Azt hiszem, féltem volna a feladattól, de nem mondtam volna nemet. Nem emlékszem, hogy mikor mondtam utoljára nemet egy feladatra. Mert a feladatok olyanok, hogy ha előre látjuk, és elképzeljük őket, akkor megriasztanak, félelemmel töltenek el. Akkor van időnk rá, hogy kételkedjünk, kétségbe vonjuk a képességeinket, és meghátráljunk. Ha pedig lépésenként sétálunk bele a dolgok sűrejébe, akkor hozzászokunk a terheléshez, lassanként fel tudjuk építeni önmagunkat, megszerezni a tudásunkat, és mire észbe kapunk, már csináljuk minden ellenérzés nélkül.
A túl sok gondolkodás, mérlegelés a cselekvés halála, ez egyszer biztos. A félelem a haladás legnagyobb akadálya, az is biztos. A kétely a legsűrűbb köd, ami eltakarja a lehetőségeket. Minden új feladat pedig egy utazás önmagunkban.
5 megjegyzés:
Ezekért a gondolatokért szeretem nagyon a blogodat! :)
Mi is ott leszünk a CACIB-on! ;)
... hogy a tudatlanok bátorságát már meg se említsük.
zdora: Kutyával? Még találkozhatunk is! Banyucékkal is ott randizok :-) Csak még azt nem tudom, hogy a központi sátorban leszek, vagy pénztárban. Óránként változik a helyzet.
stali: Az vakmerőség, és egy sokkal veszélyesebb kategória :-)
Kutya nélkül, mert nem neveztük a Dögit, és úgy tudom egyébként nem hozhatnánk be. (Pedig szívesen megmutatnánk a tenyésztőjének, aki bíráskodni fog vasárnap.)
Ha látlak, ígérem köszönni fogok! :D
Remélem is!:-)
Megjegyzés küldése