És akkor a kecskék megindultak...

Ugye nem képzelte senki, hogy a kecsketartás majd olyan egyszerű, és normális formájú lesz nálunk? Mert ha igen, akkor szeretnék felvilágosítani mindenkit, hogy kecskékkel bajlódni igen komoly és felelősségteljes tevékenység. Van ugyanis lábuk, amit ugye járásra használnak, ez pedig erősen megnehezíti a velük való együttélést.
Előfordul, hogy álldogálnak, legelésznek, és egyszer úgy döntenek, hogy "menni kéne, menni kéne"...
Nos, nálunk is eljött ez a pillanat, ráadásul éppen akkor (mikor máskor?!), mikor nem voltunk otthon (mikor vagyunk mi itthon?), így a párocskának volt kb. 3 órája, hogy minél messzebb kerüljenek a háztól.
Ó, nagy ég! Menni utánuk úgy, hogy sejted, teljesen feleslegesen trappolsz tökön- paszulyon át, hisz már rég eltévedtek, vagy befogták őket!- Ez bizony igen lehangoló. Mi azért jártuk az utcákat, közeli réteket, közben azon tanakodtunk mr. Darcyval, micsoda hiábavalóság olyan állatokat kifizetni a gazdájuknak, akiket soha nem tudhattunk a magunkénak.
Ő nehezebben bírta feldolgozni a tényt, hogy a kecskék elvesztek. Megígérte magának, hogy mostantól kezdve semmilyen élőlény át nem lépi a kapunkat, mert ő aztán nem fog azért dolgozni, hogy az állatok megzabálják a keresetét, aztán meg elhúzzák a csíkot.
Rohangáltunk jó két órát, szóltunk minden szomszédnak, végül feladtuk a keresést. Én éjjelre mentem vissza dolgozni, és éppen elmeséltem a többieknek, hogy micsoda csapás ért, ezért aztán nem tudok kellő koncentrálással részt venni a való élet történéseiben, ők meg röhögtek fent említett lúzerségünkön, mikor úgy 8 óra körül jött a telefon: a kecskék HAZAJÖTTEK.
Úristen! HAZA??? Három napja élnek nálunk, és merhetjük azt gondolni, hogy ők ide HAZA jönnek? És igen! Visítottam a boldogságtól, táncoltam, és ujjongtam, mert ez bizony nemcsak, hogy csoda, de ami még ennél is fontosabb: élő bizonyíték rá, hogy igenis jól érzik magukat nálunk, fontosak vagyunk nekik, és ez itt az otthonuk.
Végül hajnalban mr. Darcy elmesélte a részleteket is: Tehát a kecskék szép óvatosan tipegtek a ház felé, ő pedig elhatározta, hogy megy, és megfogja őket. Ordítva kirohant a fiúkkal, és az utca egyik oldaláról kergette őket a másikra. Bendiék berohantak minden nyitott kapun, összetapostak minden veteményt, majd a kerítések résein kitörtek. Ezalatt a családom üvöltve igyekezett bekeríteni őket. Később mr. Darcy úgy gondolta, majd lasszóval (!!!) elkapja a nyakukat, és úgy vonszolja őket maga után. Egy hosszú láncból kötött eszközt, és azt dobálta az arcukba. Irinek több se kellett, hisz még attól is megriad, ha egy répát lát a kezünkben. Valahogy arról képzelődik folyton, hogy őt azzal bántani akarja az ember. Irit csak lassú mozgással és halk szóval lehet nyugalomban tartani. Egy ilyen lényt csörgő láncokkal kergetni!... Végzetes hiba. Hosszú időn át tartott a hajsza a szomszédok legnagyobb mulatságára, míg aztán valahogy mégis sikerült beszorítani a kecskéket a saját helyükre.

Feltettem azért egy nagyon fontos kérdést: Ha ők hozzánk igyekeztek, nem lett volna elég kinyitni a kaput??? De mr. Darcy nem szeret kockáztatni. Ő férfi, és szereti a biztos dolgokat. Ő realista, és nem hisz a vágyakban. Ő azt gondolja, ami az övé, azt megmarkolja, és tartja erősen. Nem bízik abban, hogy egy elcsatangolt kecskében feltámadhat a kívánság, hogy hazatérjen. Nem hisz abban, hogy riadalmat szelídséggel, hangoskodást csendességgel lehet egyensúlyba hozni. Szerinte én idealista vagyok, és túl sokat feltételezek egy ostoba állatról.
Én viszont mostantól biztos vagyok benne, hogy Iri és Bendi ITT AKARNAK ÉLNI, és ez az egész nem szökés volt, csak... khm... egy szolíd kis séta.

Illusztráció: Szegedi Katalin