Elkezdődött.
Bár azt hittem, AZONNAL (szeptember elsején rögtön) meg fogok őrülni attól, hogy ki hogyan ér be nap, mint nap a megfelelő helyre, és kit hogyan juttatok haza, végül minden mozaik a helyére állt. Mindenki időben meg tudja közelíteni a megfelelő célpontot, majd el is tudja hagyni- ráadásul mindezt nélkülem, illetve minimális közbenjárásommal.
Évnyitók? Azt hiszem, a legjellemzőbb fotókat bírtam megtalálni a várakozásból. Bobi talán azt mondaná, ha ez itt hangos kép lenne:
- Ez van, valahogy majd alakulnak a dolgok.
Ehhez képest ma reggel teljesen egyedül akart bemenni az osztályba.
NÉLKÜLEM!!!
Ezzel egy időben naponta többször is megjegyzi: Én még a babád vagyok!
Hm. Lehet, hogy csak azért teszi ezt, mert én állandóan fájdalmas fejjel sóhajtozok: Ajaj! Nincs már babám!
Ákos talán azt mondaná a képen:
- Ide nekem a harmadikkal! Készen állok bármire!
Délután szomorúan lógatta a fejét, mert valaki elhitette vele, hogy holnap már szünet lesz megint.
Na, és a Nagy. Igen, itt is az a kívülálló, magányos (vagy inkább magának való) félrenézés, amit mindenféle új, vagy zavaró helyzetben alkalmaz. Ehhez képest ma, a második nap után azt mondta, valahogy mindig arra gondol, attól fél, hogy ez az egész nem is igaz... hogy egyszer csak hirtelen vége lesz. Többé majd nem mehet oda, nem sétálhat a belvárosban (egészen kicsi kora óta rajong Kecskemétért), és nem mehet fel azokon a lépcsőkön.
Megígértem neki, hogy még sok- sok éven át minden reggel látni fogja a szökőkutakat, a Cifrapalotát, hallani fogja a harangjátékot, és a lépcsőket is koptathatja. Én mindent megteszek ezért, ami az erőmből telik.
Pontosan arra vágytam, hogy ezt az örömöt, és áhítatot érezze. Tudtam, hogy készen áll rá, ahogy azt is tudtam, hogy Picike készen áll az iskolára. Egyetlen percig sem gondoltam, hogy majd megriad, vagy könnyet ejt a "babaság" elvesztése miatt. Amiképpen az én nyafogásom is csak a múló időnek szól, valójában pedig nagyobb, okosabb, emberebb Piciké(ke)t köszönt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése