Bulizunk

Még pénteken nem tudtam, hogyan is lesz nálam céges buli. Annyit sejtettem, hogy valami játék azért kellene, de hogy mi? Míg Pest felé száguldottunk Atibivel, kattogott a fejem, hogy mit hozzak össze...
Aztán beugrott az erdő, ahová a gyerekekkel szoktam kijárni hétvégente.
Beugrott, hogy még sok évvel ezelőtt csináltam piros kartonból papírrókákat. Végül ezt a két dolgot összekapcsolták az idegpályáim, és megszületett belőle a JÁTÉK! Kimenni 5 felnőttnek az erdőre, és rókák után kutatni!... Ez jó lesz.
Másnap reggel már az arcommal szaggattam a fenyves kifeszülő pókhálóit, és dugdostam a rókákat egészen addig, míg kis híján eltévedtem. Közben telefonon egyeztettem "kecskés" barátunkkal (apropó: kecskék hazaköltöztek) egy kellemes lovaskocsizást illetően, úgyhogy szombaton kettőkor már tűkön ültem, hogy befusson a csapat. Izgultam, hisz nem tudhattam, hogyan fogják fogadni a programot. Míg Csilla álmodozva táncolt a vaddohányok között, Dávid szótlanul vizsgálta a fák tetejét, és alját, Atibi meg rohant előre az általam ejtett délelőtti csapáson, én megzavarodva keresgéltem a nyomokat, és komolyan attól féltem, hogy örökre ott maradunk a sűrűben.
Igen, elfelejtettem, merre is jártam néhány órával előtte. Rég mondom már, hogy szeretnék egy saját GPS- t, amit egy gumipánttal a homlokomhoz erősíthetek, így akár gyalogosan is bárhol navigálhat engem. (Ah, micsoda remek volt, mikor előző nap a budai villanegyedből csont nélkül lehozott az okos is szerkezet! Még soha nem éreztem ilyen biztonságban magam. Atibi szorongatta csak elfehéredve az autó ülését, és ordított: Meghalunk! Mit csinálsz? Meghalunk!)
Szóval kijutottunk a sűrűből, végigutaztuk a várost lovaskocsin, és közben fehér bort ittunk talpas pohárból.
A játszóházig mentünk.
Az az igazi játszóház ez, ahová soha nem engedik be a felnőtteket... Tudod, a medence sok apró labdával, alagút, csúszda, kapaszkodó.
Az ám egy átverés, hogy nem felnőttre van kalibrálva. Simán oda van kalibrálva, ezt most ki is próbáltuk, mikor időre teljesítettük a pályát. Őrület volt! Imádtam a többieket azért, hogy benne vannak a játékban, hogy akarnak gyerekek lenni, lazítani, bohóckodni.
Mr. Darcy (a drága) már sütötte a húst, így mire visszatértünk, akár ehettünk is. Volt torta, meg ünnepelés. Egyrészt ünnepeltünk, mert megcsináltuk ezt a kiállítást, és Pesten ehhez külön gratuláltak nekünk. Soha nem zárt még kiállítás ilyen haszonnal Magyarországon. Aztán ott van még, hogy én már egy teljes éve CSIRIzek (ez a cég titkos neve). Ezen is van mit ünnepelni- nekem legalábbis.
A torta tehát jogos volt.
Míg szép lassan (nem, nagyon gyorsan) elfogyott a bor, előjöttek a történetek. Atibivel egymás szavába vágva anekdotáztunk, a többiek meg figyeltek, hisz mind újak, még előttük áll mindaz, amin mi már túl vagyunk. Arra gondoltam, soha nem volt még ilyen munkám, ahol ennyi kalandban van részem. Sokat jelent ez, annyit legalább, mint a jó fizetés. Ragaszkodom is hozzá, bár- ahogy néha megpendítem Atibinek- lehetőség van azért épp elég. Ezt mondom, még ha nincs is így, de jó azt hallani, hogy ragaszkodik hozzám, mert tervei(nk) vannak bőven, és úgy hiszi, nélkülem nem tudna megvalósítani egyet sem.
Mindig is szerettem érezni, hogy fontosnak tartanak.
A "fontosság" megér egy tortát, szerintem.