Csodák márpedig...

Csodák márpedig léteznek!

Mert én állandóan előadásokat tartok arról, hogy milyen főnök legyen az, aki azt akarja, hogy az emberei ragaszkodjanak hozzá, és elkötelezzék magukat neki. Mindig azt mondom, téves képzet az, ha valaki azt hiszi, ha majd félnek tőle, azzal célt érhet, és jobb teljesítményre sarkallhat bárkit is. Akiknek a körmét csinálom, gyakran mesélnek nekem rettentő főnökökről, akiknek nem lehet szólni, ha baj van otthon, akik a zsigereket is kihúzzák az emberekből, ordítanak, vagy megalázzák a dolgozót, ha éppen úgy hozza a kedvük.
Az ilyen főnök sok jóra nem számíthat. Nem fognak örömmel dolgozni az emberei, hanem majd átverik, vagy épp meglopják, ha van rá lehetőségük.
Nekem nem ilyen van, ezt már mondtam többször. De az azért mégis meglepő, mikor azt mondja: Nem, ne vigyél haza munkát! Majd meglesz az is, ha később, akkor később. Pihenned kell, kész és pont. Aludni, a gyerekeiddel lenni, a pároddal beszélgetni, blogot írni, bámulni a négy falat... Nem szakadhatsz meg.
Ilyen.
Ismer még valaki ilyet?
Na jó, azért ne higgye senki, hogy ez a törődés a személy(em)nek szól feltétlenül. Hiba lenne azt hinnünk, hogy ez talán barátság, vagy mély együttérzés, vagy ilyesmi. Ha ezt gondolnánk, akkor végzetesen félreértelmeznénk az ő megnyilvánulásait. Nincs őneki szüksége munkahelyi barátságra.
A főnök jelen esetben azt gondolja: Ha Doris összeomlik (hisz amúgy is sok gondja van mostanság), akkor a cég is omolhat, a tervek is omolhatnak, baj lehet minden fronton. Tehát biztosítanom kell neki a nyugalmat, ha azt akarom, hogy jövő héten is itt legyen.
Tiszta, racionális jócselekedet ez a cég érdekében.
És nekem ez így pont elég is.
Azt gondolom, hogy ezeket a célokat kellene látnia mindenkinek, aki más emberek munkájától függ. Nem azt kellene gondolni: Ah, ha kidől ez a marha, majd jön helyette másik! Ha nem tetszik neki valami, el lehet menni... Inkább azt mondani: Ő itt van, kell nekem, hát megbecsülöm.
40- 50 éves tulajdonosok ordítanak és toporzékolnak a jobb teljesítményért, a cégük iránti lojalitásért, pedig sokszor elég lenne annyi, amennyi figyelmet én kapok.
Megfogott a főnök, már megint. Végül tényleg úgy lesz, ahogy szokta mondani, és tőle megyek nyugdíjba.

Szóval most mégis tudok itt picit lelkigyakorlatot végezni (a tervezett számlázás helyett). Azt is láttam, hogy tényleg fent vagyok a Golden listán (Juhé, a második csoda!). Tudom, hogy ez egyértelműen Nektek köszönhető.
Tudom, hogy sok értelme nincs a fentlétnek, ettől még a világ nem fordul ki a négy sarkából, de hát ismertek: időről időre szükségem van megerősítésre. A lista egy ilyen megerősítés.
Köszönet minden "nyomásért". Lista nélkül is maradnék, szeretek itt, és fontosak vagytok nekem- minden olvasónak súlya van, de így még nagyobb a kedvem az új bejegyzésekhez.


Anya azt mondja, olyan vagyok, mint az űzött agár kutya.
Apa is azt mondja. Meg azt is, hogy ne aggódjak érte (lehet olyat utasításra?), és élvezzem az életet.
Egyébiránt tegnap 5 (vagy 6, vagy 10) agarat regisztráltam a kiállításra. Megnéztem mindet a képkeresőben, és megállapítottam, hogy pompás lények ők. Helyesek, szívósak, csinosak(?).
Remekül tudnak futni... valamiért, avagy valami elől...